Szolnok Megyei Néplap, 1979. augusztus (30. évfolyam, 178-203. szám)
1979-08-26 / 199. szám
12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. augusztus 26. Nászéjszakán Szöveg nélkül-i11111 iliVfe>iri Taoasztalt ügyfél Törmelékek Okították, nevelték, hiába — a mihasznát kivágták a faiskolából. * * * „Az ember néha melegségre vágyik” — mondta Néró. * * * Karcagi köszönés: — Szia! — Phylaxia! * * * Kérdés: — Bocsánat... Szíveskedjék nekem megmondani, az a gerenda az önszemében nem eladó? Épít- kezek, megvenném! * * * A téma az utcán hever. Majd csak jön egy utcaseprő ... * * * Világcsúcs: Az angliai Bis- haptonban, John Soots üzletkötő nem hitelesíthető körülmények között, világcsúcsot ért el ámokfutásban. * * * Az alkoholizmus nem világnézet ... * * * Már a külföldi viasz sem az igazi — zsörtölődött Ikarusz. * * * Tegnap a déli órákban, egy építkezés határideje úgy elcsúszott, hogy orvosi beavatkozásra volt szükség. * * * Pszichiáternél: — Herr Sigmund Freud? Igen? Tessék, hallgatom... 1 * * * Hirdetés az Esti Hírlapban : „Budapesti nagyvállalat felvesz gyakorlattal rendelkező munkaügyi előadót Szép írás jeligére a kiadóba.” ( A főnök ugyanis allergiás a ronda betűkre. Egyébként is legfőbb érték az értéktelenség.) * * * Történelem. Bánk: — Ezt még megbánjátok! * * * A pádon: — Kedves Klárika! Megkérem a kezét... tegye arrébb, mert véletlenül ráülök! * * * B. G. szolnoki lakos foglalkozása előadó, Sznobnál legálisan átlépte a határt. * * * Felhívás: Kérjük kedves utasainkat, hogy ne dobálják ki az üvegeket a kocsik ablakain, mert az alkalmazottaink képtelenek visszadobni a betétért járó összeget. — haj — Játékra jelentkezem G yerekkorom óta lelkes híve vagyok mindenféle sportnak. Mivel a foci már több évtizede állandó szenvedélyem, szerény képességeimmel szeretnék én is hozzájárulni a magyar labdarúgás felemelkedéséhez. Közlöm hát az illetékesekkel: játékra jelentkezem. Igaz, már túl vagyok a negyedik ikszen. de látva a hazai mérkőzések alacsony színvonalát, a lélektelen játékot, a bundázásokat, úgy érzem: ott a helyem a zöld gyepen, hogy megmutassam a fiataloknak, hogyan rúgtuk mi a labdát, amikor még amatőrök voltunk. Állítom, ha valamelyik egyesület leigazol, én leszek a magyar labdarúgás legolcsóbb játékosa. Először is, mondvacsinált sportállást részemre nem kell kitalálni, mert van tisztességes foglalkozásom, rendes fizetésem. Az évek során hozzászoktam a rendszeres munkához. Ebből következik: ezután sem lesznek olyan furcsa allűrjeim, hogy csak fizetési napokon sétálok majd be a munkahelyemre a korpáért. Rengeteg pénzt takarít meg az egyesület azáltal is, hogy számomra nem kell 1BUSZ- szobát bérelni, öltözősarkot átalakítani, többszobás lakást venni, viliét építeni. Mivel erkölcsileg is eléggé megbízható talajon állok, fegyelmezési gondjai sem lesznek velem a szakvezetésnek. Ittasan nem ülök volánhoz, nem kergetek a Balaton hús vizébe népi zenekart, malacbandát, éjjeli mulatókból se kell hajnaltájt taxin hazaszállítaniuk, mert feleségem évek óta este tízkor rendszeresen ellenőrzi, hogy ágyban vagyok-e már. Azt is megígérem, ha a csapat társasgépkocsin utazik a mérkőzés színhelyére, hazafelé is a fiúkkal tartok, nem pedig valamelyik rajongó mecénás gépkocsiján szágul- dunk vissza Budapestre. Külföldi portyákra a hitvesemet nem viszem magammal. A külhoni sajtó így aztán nem kürtölhet világgá olyan híreket, hogy kedves nejem őnagysága méltatlanul viselkedett vásárlás közben, mondjuk egy londoni áruházban. Előreláthatóan iskolai végzettségem is megfelel a mai, korszerű követelményeknek. Hozzám nem keli odajönnie az edzőnek, a sportköri elnöknek, hogy fiacskám, most már bele tudsz rúgni a labdába, ideje hát, hogy az általános iskolát is elvégezd. Ilyen gondjuk nem lesz, mert már az egyetemi vizsgákon is túl vagyok. Még néhány, a játékommal kapcsolatos apróság. Gondolom, a szakvezetés érdemeimet elismerve, előrehaladott korom miatt nem kívánja, hogy lógó nyelvvel kilencven percig futkározzam a pályán. Már csak azért sem, mivel az utóbbi években a fiatalabb labdarúgóktól sem követeltek ilyesmit. Megelégszem, ha hetven percig a kispadon ülök, és cserejátékosként csak az utolsó húsz percben jutok szóhoz. Ha esetleg csípőre tett kézzel ácsorgók a pályán, nyugodtan szóljanak rám, mert ez csak helytelen beidegződés, nagy elődöktől örökölt rossz szokás. A csapat bizton számíthat szilárd jellememre, bundákban nem veszek részt, a taktikai utasításokat betartom, s ha a játék hevében szabálytalanság miatt leküldenek a pályáról, sem a nézőknek, sem a bírónak nem mutatom meg, hogy nyálképző szerveim milyen kifogástalanul működnek. H a a szakvezetés úgy gondolja, hogy a válogatott, valamint az NB I-es csapatok gondjai nélkülem is megoldódnak, szívesen elszegődöm alacsonyabb osztályba is, s attól sem idegenkedem, ha megyei, járási bajnokságban jut csak hely. De végre lássam: az ígérgetéseknek vége, most már a tiszta, becsületes játék következik. Maradjunk ennyiben: játékra jelentkezem, cím a ki- adóhivatalban. Sporttársi üdvözlettel: Kiss György Mihály Diderot mondta Történt egyszer, hogy Diderot benézett egy szatíraíróhoz, és csodálkozva látta, hogy az éppen fejét a falba veri. A vendég jóleső meglepetéssel érdeklődött: — Mi az kedves barátom, talán új gyakorlatok az elme^ számára ? — Dehogy! — kiáltott a szatíraíró. — A premier után levették a műsorról a darabomat. Mit tegyek, mii tegyek. — Azokat a részeket, amelyeknél a nézők nevettek és tapsoltak — tanácsolta szakértőén Diderot — vágja ki és dobja a fenébe! Akkor biztosan sokáig játssza a színház. N incsen villa, kanál zörgés nélkül, vallja a közmondás a házasság • intézményére utalva, hiszen a turbékoló pároknál is előfordul egy-egy vita kapcsán a „most jobb, ha hallgatok” időszak. Gyermektelen szereplőinknél viszont az emelt hang ritka, akár a fehér holló. Bár az asszony viselte a kalapot, mindenben az ő akarata érvényesült, a férfi pedig úgy tűnt, elfogadta a házi Ne- mecsek szerepét. Az igaz, a bácsi egyetlen szenvedélyének, az autózásnak sűrűn hódolhatott, viszont az útirányt rendszerint a környékbeli piacok árukereslete határozta meg — lévén kofa a ház úrnője. Indulás után letelepedett a hátsó ülésre, és ügyet se vetett az elsuhanó világra, a forgalomra, mivel fejében már a hogy adom, mint veszik kérdések zsongottak. Pénteken, 13-án ki se mozdult, mert nemcsak zsugori, de roppant babonás is volt az asszonyság. Történt egyszer, hogy a hétközi piacon váratlanul hideg eső söpört végig. Bőrig áztak mindketten, és a megfázás ágynak döntötte a férjét. Nem gondoltak komolyabb bajra, és mire orvosért küldtek, későn érkezett a segítség. A szomszédok előtt végrendelkezett a férj: a gazdaságot, a házat a rozzant Wartburggal, oldalbordájára testálta, egyetlen kikötéssel. Sírja, bármilyen egyszerű lehet, de autós múltjának méltó őre legyen. Ha ez nem következnék tíe, fenyegette meg csontos ujjával az asz- szonyt, visszatérek hozzád lentről is, és aztán jaj neked! Rá két napra jobb létre szenderült a beteg, és a temetés a népes rokonság statisztálásával annak rendje, módja Kihajtani tilos! szerint lezajlott. Az asszony hazatérve a szertartásról, tüstént úgy határozott, megteszi a szükséges „óvintézkedést”. Másnap reggel buszra szállt, és csak az esti járattal vetődött vissza a Tisza- parti faluba, egy honnan, honnan nem szerzett (elmondása alapján az árokparton heverő) útjelzőtáblával. Gondolván, ez is autós emlék, és kevesebbe került, mint holmi kocsialkatrész vagy hasonló. Piros kör szegélyezte a táblát, és annyit ő is tudott, ez tiltást jelent idefenn, úgy hogy odalenn se lehet másképp. A közlekedésben járatlan, temetőlátogató öregasszonyok eleinte fejcsóválva szemlélgették a fakereszt mögé, a hantra helyezett vízszintes kelléket, amelyet a köré ültetett, gondozott zöld hamarosan befont. Később már dicsérték is az özvegyet: lám-lám, mégis derék asszony, hiszen teljesítette a megboldogult végakaratát. így telt el néhány hónap, amikor a messziről idelátogató, jogosítvánnyal rendelkező keresztfiú keresztanyjával együtt kisétált a temetőbe is. Nagy szemeket meresztve fedezte fel keresztapja sírján a fura díszt: a Behajtani tilos! táblát. Végighallgatván az özvegy sze- pegését, indoklását, tisztelettudóan jegyezte meg: bocsásson meg keresztanyám, de itt nem a Behajtani tilos!, hanem — már elnézést a kifejezésért — a Kihajtani tilos tábla lenne az illendőbb, hogy úgymond megelőzze a visz- szatérést. Ilyen pedig nincs, és helyette ... Az asszony hajlott a keresztfia szavára, és eltávolította a formabontó, tiltó táblát. Tavalytól szürke gránitlap őrzi a megboldogult hamvait: a lapba jobbra az aranyveretű név, és két évszám, balra pedig egy kettétört, kőbe vésett autókormány utal a történetünkben elhangzottakra. Igaz, a gazdag özvegy még ma is sokszor dévánkozik: egy vagyonba került a kő, meg a szobrászi jártasságot igénylő vésés, ráadásul messzeföldről hozatott szakembert. Persze a volán semmiképpen sem maradhatott le, dörmögi, ha már ez volt a kérése, meg különben is: biztos, ami biztos... D. Sz. M.
