Szolnok Megyei Néplap, 1979. augusztus (30. évfolyam, 178-203. szám)

1979-08-26 / 199. szám

12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. augusztus 26. Nászéjszakán Szöveg nélkül-i11111 iliVfe>iri Taoasztalt ügyfél Törmelékek Okították, nevelték, hiába — a mihasznát kivágták a faiskolából. * * * „Az ember néha melegség­re vágyik” — mondta Néró. * * * Karcagi köszönés: — Szia! — Phylaxia! * * * Kérdés: — Bocsánat... Szíveskedjék nekem meg­mondani, az a gerenda az ön­szemében nem eladó? Épít- kezek, megvenném! * * * A téma az utcán hever. Majd csak jön egy utca­seprő ... * * * Világcsúcs: Az angliai Bis- haptonban, John Soots üzlet­kötő nem hitelesíthető kö­rülmények között, világcsú­csot ért el ámokfutásban. * * * Az alkoholizmus nem vi­lágnézet ... * * * Már a külföldi viasz sem az igazi — zsörtölődött Ika­rusz. * * * Tegnap a déli órákban, egy építkezés határideje úgy el­csúszott, hogy orvosi beavat­kozásra volt szükség. * * * Pszichiáternél: — Herr Sigmund Freud? Igen? Tes­sék, hallgatom... 1 * * * Hirdetés az Esti Hírlap­ban : „Budapesti nagyválla­lat felvesz gyakorlattal ren­delkező munkaügyi előadót Szép írás jeligére a kiadó­ba.” ( A főnök ugyanis al­lergiás a ronda betűkre. Egyébként is legfőbb érték az értéktelenség.) * * * Történelem. Bánk: — Ezt még megbán­játok! * * * A pádon: — Kedves Klá­rika! Megkérem a kezét... tegye arrébb, mert véletle­nül ráülök! * * * B. G. szolnoki lakos fog­lalkozása előadó, Sznobnál legálisan átlépte a határt. * * * Felhívás: Kérjük kedves utasainkat, hogy ne dobál­ják ki az üvegeket a kocsik ablakain, mert az alkalma­zottaink képtelenek vissza­dobni a betétért járó össze­get. — haj — Játékra jelentkezem G yerekkorom óta lelkes híve vagyok minden­féle sportnak. Mivel a foci már több évtizede ál­landó szenvedélyem, szerény képességeimmel szeretnék én is hozzájárulni a magyar lab­darúgás felemelkedéséhez. Közlöm hát az illetékesek­kel: játékra jelentkezem. Igaz, már túl vagyok a negyedik ikszen. de látva a hazai mérkőzések alacsony színvonalát, a lélektelen já­tékot, a bundázásokat, úgy érzem: ott a helyem a zöld gyepen, hogy megmutassam a fiataloknak, hogyan rúgtuk mi a labdát, amikor még amatőrök voltunk. Állítom, ha valamelyik egyesület leigazol, én leszek a magyar labdarúgás legol­csóbb játékosa. Először is, mondvacsinált sportállást ré­szemre nem kell kitalálni, mert van tisztességes foglal­kozásom, rendes fizetésem. Az évek során hozzászoktam a rendszeres munkához. Eb­ből következik: ezután sem lesznek olyan furcsa allűr­jeim, hogy csak fizetési na­pokon sétálok majd be a munkahelyemre a korpáért. Rengeteg pénzt takarít meg az egyesület azáltal is, hogy számomra nem kell 1BUSZ- szobát bérelni, öltözősarkot átalakítani, többszobás la­kást venni, viliét építeni. Mivel erkölcsileg is eléggé megbízható talajon állok, fe­gyelmezési gondjai sem lesz­nek velem a szakvezetésnek. Ittasan nem ülök volánhoz, nem kergetek a Balaton hús vizébe népi zenekart, malac­bandát, éjjeli mulatókból se kell hajnaltájt taxin haza­szállítaniuk, mert feleségem évek óta este tízkor rend­szeresen ellenőrzi, hogy ágy­ban vagyok-e már. Azt is megígérem, ha a csapat tár­sasgépkocsin utazik a mér­kőzés színhelyére, hazafelé is a fiúkkal tartok, nem pe­dig valamelyik rajongó me­cénás gépkocsiján szágul- dunk vissza Budapestre. Külföldi portyákra a hitve­semet nem viszem magam­mal. A külhoni sajtó így az­tán nem kürtölhet világgá olyan híreket, hogy kedves nejem őnagysága méltatla­nul viselkedett vásárlás köz­ben, mondjuk egy londoni áruházban. Előreláthatóan iskolai vég­zettségem is megfelel a mai, korszerű követelményeknek. Hozzám nem keli odajönnie az edzőnek, a sportköri el­nöknek, hogy fiacskám, most már bele tudsz rúgni a lab­dába, ideje hát, hogy az ál­talános iskolát is elvégezd. Ilyen gondjuk nem lesz, mert már az egyetemi vizsgákon is túl vagyok. Még néhány, a játékom­mal kapcsolatos apróság. Gondolom, a szakvezetés érdemeimet elismerve, előre­haladott korom miatt nem kívánja, hogy lógó nyelvvel kilencven percig futkároz­zam a pályán. Már csak azért sem, mivel az utóbbi években a fiatalabb labdarú­góktól sem követeltek ilyes­mit. Megelégszem, ha hetven percig a kispadon ülök, és cserejátékosként csak az utolsó húsz percben jutok szóhoz. Ha esetleg csípőre tett kézzel ácsorgók a pá­lyán, nyugodtan szóljanak rám, mert ez csak helytelen beidegződés, nagy elődöktől örökölt rossz szokás. A csa­pat bizton számíthat szilárd jellememre, bundákban nem veszek részt, a taktikai uta­sításokat betartom, s ha a játék hevében szabálytalan­ság miatt leküldenek a pá­lyáról, sem a nézőknek, sem a bírónak nem mutatom meg, hogy nyálképző szerveim mi­lyen kifogástalanul működ­nek. H a a szakvezetés úgy gondolja, hogy a válo­gatott, valamint az NB I-es csapatok gondjai nélkülem is megoldódnak, szívesen elszegődöm alacso­nyabb osztályba is, s attól sem idegenkedem, ha me­gyei, járási bajnokságban jut csak hely. De végre lás­sam: az ígérgetéseknek vé­ge, most már a tiszta, becsü­letes játék következik. Maradjunk ennyiben: já­tékra jelentkezem, cím a ki- adóhivatalban. Sporttársi üdvözlettel: Kiss György Mihály Diderot mondta Történt egyszer, hogy Dide­rot benézett egy szatíraíró­hoz, és csodálkozva látta, hogy az éppen fejét a falba veri. A vendég jóleső meg­lepetéssel érdeklődött: — Mi az kedves barátom, talán új gyakorlatok az el­me^ számára ? — Dehogy! — kiáltott a szatíraíró. — A premier után levették a műsorról a darabomat. Mit tegyek, mii tegyek. — Azokat a részeket, ame­lyeknél a nézők nevettek és tapsoltak — tanácsolta szak­értőén Diderot — vágja ki és dobja a fenébe! Akkor biz­tosan sokáig játssza a szín­ház. N incsen villa, kanál zörgés nélkül, vallja a közmondás a házasság • intézményére utalva, hiszen a turbékoló pároknál is előfordul egy-egy vita kapcsán a „most jobb, ha hallga­tok” időszak. Gyermektelen szereplőinknél viszont az emelt hang ritka, akár a fehér holló. Bár az asszony viselte a kalapot, min­denben az ő akarata érvényesült, a fér­fi pedig úgy tűnt, elfogadta a házi Ne- mecsek szerepét. Az igaz, a bácsi egyetlen szenvedélyének, az autózásnak sűrűn hódolhatott, viszont az útirányt rendszerint a környékbeli piacok áru­kereslete határozta meg — lévén kofa a ház úrnője. Indulás után letelepedett a hátsó ülésre, és ügyet se vetett az elsuhanó világra, a forgalomra, mivel fejében már a hogy adom, mint veszik kérdé­sek zsongottak. Pénteken, 13-án ki se mozdult, mert nemcsak zsugori, de rop­pant babonás is volt az asszonyság. Történt egyszer, hogy a hétközi pia­con váratlanul hideg eső söpört végig. Bőrig áztak mindketten, és a megfázás ágynak döntötte a férjét. Nem gondol­tak komolyabb bajra, és mire orvosért küldtek, későn érkezett a segítség. A szomszédok előtt végrendelkezett a férj: a gazdaságot, a házat a rozzant Wart­burggal, oldalbordájára testálta, egyet­len kikötéssel. Sírja, bármilyen egysze­rű lehet, de autós múltjának méltó őre legyen. Ha ez nem következnék tíe, fe­nyegette meg csontos ujjával az asz- szonyt, visszatérek hozzád lentről is, és aztán jaj neked! Rá két napra jobb létre szenderült a beteg, és a temetés a népes rokonság statisztálásával annak rendje, módja Kihajtani tilos! szerint lezajlott. Az asszony hazatérve a szertartásról, tüstént úgy határozott, megteszi a szükséges „óvintézkedést”. Másnap reggel buszra szállt, és csak az esti járattal vetődött vissza a Tisza- parti faluba, egy honnan, honnan nem szerzett (elmondása alapján az árok­parton heverő) útjelzőtáblával. Gondol­ván, ez is autós emlék, és kevesebbe került, mint holmi kocsialkatrész vagy hasonló. Piros kör szegélyezte a táblát, és annyit ő is tudott, ez tiltást jelent idefenn, úgy hogy odalenn se lehet másképp. A közlekedésben járatlan, temetőlá­togató öregasszonyok eleinte fejcsóvál­va szemlélgették a fakereszt mögé, a hantra helyezett vízszintes kelléket, amelyet a köré ültetett, gondozott zöld hamarosan befont. Később már dicsér­ték is az özvegyet: lám-lám, mégis de­rék asszony, hiszen teljesítette a meg­boldogult végakaratát. így telt el néhány hónap, amikor a messziről idelátogató, jogosítvánnyal rendelkező keresztfiú keresztanyjával együtt kisétált a temetőbe is. Nagy sze­meket meresztve fedezte fel keresztap­ja sírján a fura díszt: a Behajtani tilos! táblát. Végighallgatván az özvegy sze- pegését, indoklását, tisztelettudóan je­gyezte meg: bocsásson meg kereszt­anyám, de itt nem a Behajtani tilos!, hanem — már elnézést a kifejezésért — a Kihajtani tilos tábla lenne az illen­dőbb, hogy úgymond megelőzze a visz- szatérést. Ilyen pedig nincs, és helyet­te ... Az asszony hajlott a keresztfia szavá­ra, és eltávolította a formabontó, tiltó táblát. Tavalytól szürke gránitlap őrzi a megboldogult hamvait: a lapba jobb­ra az aranyveretű név, és két évszám, balra pedig egy kettétört, kőbe vésett autókormány utal a történetünkben el­hangzottakra. Igaz, a gazdag özvegy még ma is sok­szor dévánkozik: egy vagyonba került a kő, meg a szobrászi jártasságot igény­lő vésés, ráadásul messzeföldről hoza­tott szakembert. Persze a volán semmi­képpen sem maradhatott le, dörmögi, ha már ez volt a kérése, meg különben is: biztos, ami biztos... D. Sz. M.

Next

/
Oldalképek
Tartalom