Szolnok Megyei Néplap, 1979. augusztus (30. évfolyam, 178-203. szám)

1979-08-26 / 199. szám

1979. augusztus 26.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

9

SIRÁLYOK

Ülő

Tuulik

E

zen a tengeren néha le sem megy a nap — mondta Vaszilics, a halászmester. Én is úgy gondoltam.

A nap eltűnt a csöndes, tiszta nyugati égbolton. S alighogy korongja lebukott a vízben, az óceán fellángolt csöndesen, elbűvölően, hogy az ember szíve beleremegett.

— Ez megint nincs kedvemre, — jegyezte meg Vaszilics.

— Valóban nincs.

— így hát elmégy a hajóról, nem fejezed be a történetet.

— Valószínű.

Felzaklatott a naplemente, nem volt kedvem beszélgetni. Elnémított a szépsége.

— Nálad másképp kéne lemenni a napnak.

— Igen.

Hallgattuk, lenyűgözött bennünket a hatalmas óceán.

A víz lassan egybeolvadt a. szürkülettel. Vaszilics kivett egy cigarettát, s érdes ujjai közt sokáig formálgatta. Hallgattunk.

— A novellámban így van ... Egy ember mindent elveszített már az életben. Nem maradt számára semmi szépség. Egyedül a naplemente. Csak annak a színeit akarta látni.

— Sokáig kell várni... Itt hónapokig olyan jó idő van... szép csöndesek az esték.

— Mindegy. Lehet, hogy ugyanezeket a színeket meglátom a szárazföldön is.

Az óceán nyugodtan lélegzett. Lassan kialudt a lángja.

— Szép — mondta Vaszilics. — Az óceánon békés a naplemente...

Kuszáit ősz haja volt, a ritka szálak között néhol a fejbőre is látszott.

— Én a háború végéről írtam. Az ember visszatért a frontról, és semmit sem talált. Semmit. Csak hamut. Lassan elvesztette az erejét... Szíve felmondta a szolgálatot.

Vaszilics bólintott. Mellette a korláton hevert a sapkája. Rongyos volt, és any- nyira fakó; hogy eredeti színét nehéz lett volna megállapítani.

Büszkén viselte a taligakerék forma sapkát.

Sötétedett. Északára köny- nyű gomolyagokban szállt a köd, s vele együtt a hajó felett megjelentek a sirályok. Mindig ezidőtájt érkeztek.

— Senkit... — mondta elgondolkodva Vaszilics, — senkit soha többé ... Komoly történet, bizony.

— Ha sikerül.

Vaszilics végigszívta a cigarettát, és a csikket a vízbe dobta. A sötét vízen egy pillanatra felvillant a vörös fé- nyecske.

— A sirályok megérkeztek. — Az órámra nétem. — Még egy óra... S kiáltozni kezdenek.

Mindig ilyenkor érkeztek. Tudták, hogy a köd érkezésekor kezdik tisztítani a hajón a halat. Az éhes vad tengeri madarak köröztek a táplálék fölött, csőrükkel egymásba vágtak a kiszórt hulladékokért vívott vad küzdelem hevében. Ott voltak a hajó nyomában, sokszor fél- mérföldnyi hosszú csapatban.

Vaszilics felsóhajtott, sapkáját a fejére tette. Félt ezektől a madaraktól, s szé- gyellte a félelmét. A köd érkezésétől kezdve görnyedten járt, bár háta íve egyébként is hámfákéra emlékeztetett.

— Köd, — mondta Vaszilics.

De a sirályokra gondolt. Félt megnevezni őket. (A brigádjában dolgozó fiatal suhancok mesélték egyszer: „Az öreg fél a sirályoktól ... Amint rákezdik, szinte összeszorul a gyomra. Még káromkodni is elfelejt.” A legfiatalabb vigyorogva mondta: „Az öreg attól tart, hogy a sirályok lecsinálják a sapkáját.”)

És sohasem törtem rajta a fejem, vajon miért irtózik Vaszilics a sirályoktól. Számomra az is félelmetes volt, hogyan köröz a táplálék fölött a tengeri éhség, vijjogó, egymást csőrrel, karommal marcangoló szürke sirályok képében. Korábban egy csöndes estén, a hajóablakon át

hallom, hogy valaki szitkozódik :

— Agyonlőni az átkozottakat... Hogy ne kiáltozzanak ... Fasiszták.

Megismertem Vaszilics hangját, s arra gondoltam: „Az ivás felőrölte az idegeit”. A tenger fölött köd lebegett, és beburkolta a hajót. A középső fedélzeten ücsörögtek a brigádbeli suhancok.

Ma nem hoztak halat az úszó bázisra, és a fiúk ott ültek az asztalokon, amelyeken a halat szokták tisztítani. Villogó késeiket a sügé- reshordók oldalába vagdosták.

— Nem lesz hal, — mondta Vaszilics. — Legalább a gyerekek pihennek egy kicsit az éjjel.

— Annál többet rikoltoz- nak majd a sirályok.

— Szép itt a tenger nappal ... Meleg. De, néha déltől már lehűl a levegő, s az ember aggódva kémleli az eget, ködnek nézve a távoli felhőcskéket is...

Elég ritkán van rossz idő.

A fiúk a fedélzeten jó hangulatban voltaik. Hangos, egészséges kacagásuk hozzánk is elszállt.

Hal nem volt. A sirályok egyre csak köröztek, s már kiáltoztak is.

Vaszilics összegörnyedt.

Megjegyeztem:

— Kiáltoznak mint vihar előtt.

— Te ne nevess, — mondta Vaszilics.— Olyan, érzésem van, mintha ebben a pillanatban rám rontanának és a szívemet akarnák kitépni a mellemből. Kiszakítják.

— Vadmadarak.

— Ha nappal nézed őket: egyszerűen madarak ... Körül mindenütt víz. Sehol egy élőlény. Itt a madár is csapatosan jár...

A szürke köd zajgott fölöttünk erősödő éles vijjogással.

Vaszilics vattakabátját kezdte gombolni. Kezei reszkettek, és a felső gombja nyitva maradt.

Megszólaltam:

— Emberre nem támadnak ... Ne figyelj rájuk.

— Tudod, nem is figyelek. Ez magától jön. Mit csinálhatnék?

— Hogy érted ezt?

— Az az érzésem, mintha valami szörnyű dolog történne ... mint*

ha valaki járna a hátam mögött, lesne rám ... Négy év a lövészárokban, tudod ... Fölötted örökös moraj, valami a fejedre zuhan ...

A köd és a csönd sokszorosan fölerősítette a sirályok sikoltozását.

— ...És minden pillanatban örökre elbúcsúztál valamitől. No, most kiabálnak az átkozottak! Utána meglátod ___Nem bírom elviseln

i. Visszatér belém a félelem.

— I-igen.

A sirályok rikoltozásába olykor belevegyül a fiúk hangja.

— Jó visszatérni a szárazföldre. Az embernek kis szakálla van és szenvedő arca. Megjárta a tengert, s ez a szárazföldiek szemében hőstett.

— Kölykök, — dörmögte Vaszilics, fiatalok még, nagyon fiatalok. — Ismét rágyújtott. Gyorsabban fűzte a gondolatait, mint' ahogy kimondta.

N

ézd csak, te író ... csak ez maradt... ez a sapka. Visz- szatértem negyvennégyben... és ezt találtam az alap kőtörmelékei között ... Ott feküdt sértetlenül ... Oda nem esétt be az eső. Egész új. Olyan, ahogy az asszony megvette a szökőkút melletti boltban. Még az árcédulája is megmaradt. Pontosan nem emlékszem, de olyan harminc rubel és néhány kopejka lehetett. Régi értékben. Betettem a poggyászomba, és tíz évig őriztem. Egyszer csak azt gondoltam, hiszen nem azért vette ezt Nágya, s föltettem. Elrongyolódott már, de nem tudom eldobni.

Vaszilics levette a sapkát a fejéről, de előbb könyökével újra letörölte a korlátot.

— Ott, a leégett romokon ültek sirályok ... Kővel dobáltam őket, hogy elszánjanak ... De csak ültek ott, karmaikat a hamuba vájva.

Üjra a fiúk nevetését hallottuk. A köd olyan sűrű volt, hogy a hajó fényei nehezen hatoltak át rajta.

— Minden reggel elmentem arra a helyre. Aztán elutaztam. Néhány évig falakat raktam. Aztán erdőművelésen dolgoztam.

— így telik... az élet.

— De itt jó. A tenger nyugodt. S fiatalabbnak érzem magam, kevesebbet emlékezem.

A távolodó hangokat elnyomta a köd. Halat ma már nem hoznak, s a fiúk szétszéledtek a fedélzetről, így szóltam:

— Ma éjjel tudsz aludni... Nem lesz fogás.

— Ügy van. Hadd legyen a fiúknak is egy nyugodt éjszakájuk. Fiatalok még, szükségük van az álmokra.

Bementem a kabinomba, s a novellámon gondolkodtam. Mielőtt lefeküdtem volna, egy pillanatra kinyitottam a szellőzőablakot. Teljes csönd volt. A hajó oldalán loccsanó hullámok nesze is alig hallatszott. Aludt a tenger.

A következő pillanatban iszonyatos velőtrázó sirálysikolyok hangzottak a hajófar irányából.

A hideg végigfutott a hátamon. Szélesebbre tártam a szellőzőablakot. Szárnycsapkodás hallatszott, aztán egy hang: „Karmolsz te piszok. Majd nem karmolsz mindjárt.” Kidugtam a fejem a ködbe. Vijjogva fölrepült két madár. Egyik a víz felé igyekezett, a másik vészjelző szirénahangot hallatva vergődött a ködbe.

A fiúk röhögtek: „Összekötöttek két sirályt”, — gondoltam. Éles a látásom.

— Kiabáljatok ... Rajta, ahogy csak bírjátok. Éltek még! Hangjáról megismertem azt az aprószemű, fekete hajú legényt. Ha vihar lesz, gondoltam, a madarak elpusztulnak. Horoggal fogták őket. Valószínű a tegnapi halhulladékkal. Láttam, hogy dobják be az új csalétket. A madarak azonnal rárontottak. Kiáltozva, egymást tépve igyekeztek lenyelni a csalit horoggal együtt.

Keresni kezdtem a csizmámat, hogy kiugorhassak a fedélzetre. De hova keveredhetett? Pillanatnyi csend támadt odakint. Valaki jött!

— Fogd! Én megkötöm. Hát te, mit bámulsz itt, Vaszilics!

A madár fölrikoltott.

— Sajnálod ezt a dögöt? Mégy a főnökhöz panaszra? Ha-ha-ha-ha!

Üjabb röhögés: ha-hahaha. Abban a pillanatban léptem a fedélzetre, mikor Vaszilics a farzsebéből kést rántott elő. Két fiú állt előtte.

— Hagyd azt a kést! Vaszilics hörögve, dühtől fuldokolva ordított:

— Marhák! Mit álltok itt! Tűnjetek el! Takarodjatok.

Feje fölött jajgattak a sirályok — nem volt mit enniük.

— Nincs jobb dolgotok ... Madarakat bántani... Mint a vadak... Takarodjatok! Nem sül ki a szemetek! Kot- ródj, kotródj innét!

— Teljesen meghibbant! Lassan, nehogy Vaszilics azt higgye, hogy félnek, a fiúk elsomfordáltak. Az arcuk sápadt volt...

— Vén hülye...

Eltűntek.

Vaszilics letörölte arcáról az izzadtságot, sapkáját a korlátra tette. Előbb azonban megtörölte a kést vattakabátja ujjával, s kezével megsimogatta, nem nedves-e. Aztán becsúsztatta a tokjába.

Hidegrázás jött rám. Nehezen lélegeztem. Valami összeszorította a torkom. Vaszilics görnyedten a falnak támaszkodott, sápadtan nézett rám. Hatalmas kezeit piszkos szvetterére szorította, oda, ahol a szíve kalapált.

Fordította: Pcthő Eszter

indig éreztem a földes szoba szagát. A konyha is a szobáiban volt. Az udvarra nyílott. Sűrű homály úszott benne, pedig anyám mosta, egyre csak mosta a repedt ablaküveget. Állt a széken, csontos ujjai közé fogta az újságpapírt, törölte az ablakot, dörzsölte, mintha csak a napot akarta volna a közepére csiszolni, szegény. Beteg volt nagyon, nem járhatott gyárba. Szép szögletes arcáról csak fogyott a hús. De azért tiszta volt mindig a szoba. A székeket letakarta barna papírral, hogy ne látszódjanak a kopott, piszkos-fekete foltok. Ráterítette a lócára egyenesen, szépen a pokrócot, megfőzött, aztán este leült az asztal mellé. Várta apámat.

Apám szép, nagy ember volt. A Hajógyárban dolgozott. Este járt haza legtöbbször. Nem beszélt sokat, alig lehetett szgvát venni. Anyám nem is igen erőltette. Én is csak hallgattam játékból jövet, megettük a vacsorát, aztán lefeküdtünk.

Sovány, nagyszemű csend botorkált a külvároson. Egy-két kutya vonított csak a holdra. Néha nagyon féltem a fekete bútorok árnyékában, de mikor az éjjeli derengésben apám lelógó, hajlított csontöklére néztem, megnyugodtam. Aludtam. Álmomban aranykatonák előtt, felhőlovon léptettem, gyé- mántóob volt az ölemben. Madár csőre verte a gyönyörűséges ütemet. A nyálam is elcsurrant, úgy örültem.

Egy valami hiányzott csak a boldogsághoz, a dob. Mit ér a hadvezér dob nélkül?

Mindenáron dobot kell szereznem. Nem törött fazekat, pléhdarabokat. Igazi dob kell! Olyan, amilyet a bazár kirakatában láttam! De iszonyú nagy pénz annak az ára: egy pengő húsz fillér. Honnét szerzek én annyit? Egész vagyonom tíz fillér volt, búcsúra tartogattam.

Már játszani se tudtam tiszta szívből, csak jártam le-föl, mint a megszállottak.

Gyűjtögetni kezd.tem a pénzt.

Délben mindig hazaszaladtam ebédelni, olyankor vitte anyám az ebédet apámnak.

— Édesanyám, adjon két fillért cukorra — mondogattam ebéd után, és anyám mindig adott.

Múltak a hetek, nehezen, lassan vánszorogtak tovább, de nyár végére azért meglett a pénz.

Nem aludtam aznap éjjel egy hunyást sem. Selyemsátor volt a sötét szoba, és mindenfelé angyalok verték a fényes dobokat. Sikítoztak az utcán a gyerekek, láttam őket, hallottam őket, mikor feléjük pergettem gyönyörű, mély hangú dobomon a legszebb harci riadót.

Nagyon sokára virradt. Esett az eső. Apám elment, én is elindultam nemsokára. Mint akit az ördög hajt, úgy rohantam végig az úton a bazárig. Alig tudtam ellihegni, mit akarok. Egy perc sem tellett belé, már ölelgettem, csókolgattam a kis dobot, külön mindegyik ütőjét, külön a kis bőrszíj minden érdekesen fényes csatját. Mindenkinek a fülébe szerettem volna ordítani, hogy álljon meg, ne menjen el mellettem, hadd daloljak egy kicsit neki is, vékony

Hernádi Gyula

A

csend

madárcsőr hangon, vagy mint az ágyúk, mélyen, öblösen. Dobos vagyok! Igazi hadvezér!

Nem is mentem játszani aznap sehová. Csak szaladgáltam az esőben. Doboltam a tégláknak, a fáknak, a homokkupacoknak. Egész nap. Este ázottan. csapzot- tan, de ragyogó szemmel értem haza. A dobot kabát alá dugtam, meglepetésnek szántam. Anyám már hozzászokott az ilyen egész napoß kimaradásokhoz, nem szólt semmit, csak azt kérdezte, nem vagyok-e nagyon éhes?

— Nem — feleltem titkos mosolygással —. megvárom édesapámat. .— És amíg anyám a vacsorát melegítette, a dobot lopva az ágy alá toltam.

Végre megjött apám. Megcsókolt bennünket, ahogy szokta, aztán a vacsorához ültünk, ettünk. Alig bírtam magammal. Micsoda meglepetés lesz! Hogy fog örülni apám! Bizonyára még néki se volt kicsi korában ilyen szép, igazi dobja! Észrevétlenül lecsúsztam a székről, a sarokba futottam, előhúztam az ágy alól a villogó, csillogó holmit, kirángattam az ütőket, és teljes erőmből ütni kezdtem a legszebb indulót.

Néztem apámat.

Olyan dobolás zuhogott, mint a mennydörgés.

Apám megrándult hirte- telen. Felém fordult. Soha nem láttam még ilyennek. Folt égett a homlokán, mintha bélyeget vert volna rá valamilyen kegyetlenség. Megtörött a szája, annyira eltorzult. És égett a szeme, kékesfeketén, mint a fojtott tűzvész lángja.

Fölrántott a földről, és vert, vert. Életemben először ütött meg engem. Talán meg is taposott volna, ha anyám ki nem vesz a kezéből.

Sokáig rázott, tépett a sírás anyám sima, nyugodt ölén.

Szerettem apámat még így is, csak nem értettem. Nem értettem, mi történt vele? Feküdtem, sírtam.

Elrohant. Hallottam, amint éjjel csikordul az ajtó, és tántorogva, ruhástól az ágyra esik. Részeg volt. Hajnal felé aludtam el.

Reggel arra ébredtem, sápadt. csontos arca fölém hajol, és simogatja az arcomat, mint ahogy anyám simogatta este.

Nem mentem sehova. Délben anyám kis kosarat nyomott a kezembe.

— Vidd ej apádnak — mondta halkan.

Megértettem. Még nem jártam a Hajógyárban, de tudtam, merre van. Elindultam. A nagy kapuban megkérdeztem. hol találom apámat. Megmondták.

A folyó lapos partján hatalmas hajó feketéllett, állványon feküdt, mint megfeszített óriási hal, tátogott. Alatta apró bogarak, emberek mozogtak. Fülsiketítő őrjöngés volt mindenfelé. Csattogott minden, mintha nagydobokat vertek volna őrült emberek. Odaértem a hajóhoz. Rongyos, rozsdás ruhában ott állt apám. Sokan voltak, vagy tízen egy helyen. Széles vaslemezt álltak körül, irtózatos kalapácsokkal csépelték, verték egyre. És mint ezer torz harang, bömbölt és üvöltött a megsebzett, megroncsolt fém. Ütötték mélyre hajolva. a veríték hosszú csíkokat szántott poros arcukra. Olyanok voltak, mint a Krisztusok a fájdalmas képeken ...

Aztán hirtelen, mintha parancsszóra, leestek a karok, nem mozdultak. Olyan irtózatos csend lett egyszerre, hogy hallottam egy apró madár szárnyának suhogását. Csend volt. És megfürödtek az arcok a csendben. Apám leverte kezéről a port, odajött hozzám, rám nézett, megcsókolta a homlokomat, nem szólt semmit. Leült egy deszkára, és leültek mind a munkások is. Enni kezdtek. Iszonyúan néma volt az ebédelés. Csak a szalonna, a kenyér húsa villant meg olykor, mint felugró halaik hasa.

ztán mikor megették a sovány ebédet, újra kézbe feszült a kalapács. És akkor, abban a pillanatban, amikor az első, hördülő ütés Kiszaggatta a csendet, abban a pillanatban láttam apám arcát. Olyan volt, jaj. olyan, mint az este! Gőzölgött a nyár. és ott a végtelen kék ég alatt, a pokoli dübörgésben kezdtem megérteni apám titkát, a földes szobát, a csendet.

Futva mentem hazáig. Előkaptam a kis dobot az ágy alól. Sokáig, nagyon sokáig néztem. És nem doboltam rajta soha többé.

összeállította: őri Zoltánné

A

Czobor Sándor rajza