Szolnok Megyei Néplap, 1979. augusztus (30. évfolyam, 178-203. szám)

1979-08-22 / 195. szám

4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. augusztus 22. Iskolateleviziá Új tanév előtt Az iskolatelevízióban is megkezdődik az új tanév, igaz, szeptember 4-én még nem a diákokat, hanem a pedagógusokat várják a kép­ernyők elé. A kéthetenként jelentkező, továbbképző so­rozat egyes adásai az új tan­tárgyakról tájékoztatnak, módszertani útmutatást is adva a tanároknak, tanítók­nak. E fórum keretein belül ismétlik meg azokat a műso­rokat is, amelyek a tavaly „életbe lépett” tantárgyakhoz készültek. Az első „igazi” iskolatele­víziós órát szeptember 7-én sugározza a tv: a VI. osztá­lyosok új szaktárgyával, a fizikával kezdődik a tanév. Az általános iskolásokat egyébként 10 tantárgy ala­pos megismertetésével segíti az ITV >— környezetismeret, magyar nyelv és irodalom, rajz, történelem, élővilág, földrajz, matematika és fizi­ka, valamint orosz nyelv szerepel „órarendjében”. — Ezen kívül osztályfőnöki órákat is tartanak, amelye­ken a családi munkamegosz­tástól az aktuális politikai kérdések megvitatásáig min­den, a tanulókat érintő-ér­deklő téma szóba kerül. A középiskolások ismere­teinek bővítéséből is részt válla] az ITV: a magyar tör­ténelem, a filmesztétika, és a világnézetünk alapjai órá­kon kívül orosz és francia nyelvre is oktatják a tizen­éveseket. Űj elemekkel gaz­dagodik a fizika tanításához kapcsolódó különböző kísér­leteket bemutató műsor, amely az idén először szól az általános iskola VIII. osztá­lyosaihoz, a gimnáziumok és a szakközépiskolák elsősei­nek is. S hogy azok se ma­radjanak le a tananyagban, akiknek egy-egy műsort nincs alkalmuk megtekinteni, „hiányoznak az óráról”, ré­szükre három különböző al­kalommal is megismétlik a programot. Magyar vándorkiállítás „A kelták: Magyarorszá­gon” címmel dokumentációs kiállítás anyagát állította Össze a Magyar Nemzeti Mú­zeum régészeti osztálya a Kulturális Kapcsolatok In­tézetének megbízásából. A párizsi Magyar Intézet ré­szére készített kelta műtárgy- másolatok — amelyeket Franciaország több városá­ban mutatnak be az ősz fo­lyamán — érzékletesen szem­léltetik a gall—kelta törzsek közötti kapcsolatokat. A ki­állítás anyaga a napokban érkezik a francia fővárosba és szeptember elején kezdi jneg vidéki vándorútját. állt a vásár a Hortobágyon Kilenc lyukon szólt a klarinét „ .,. . és (menjünk, vágtas­sunk kelet felé, nagyszerű látvány következik: a puszta, a Hortobágy!” Több, mint százharminc évvel ezelőtt Pe­tőfi Sándor kiáltott fel így harmadik úti levelében, melyben Tiszafüredtől Deb­recenig tartó útját örökítette meg. A látvány, a Hortobágy, a „dicső rónaság” ma is nagy­szerű — akár a robogó gép­kocsi ablakán tekint ki az utas, akár a benzinparipát leállítva, néhány száz méter­re eltávolodik az úttól, s a fűben félkönyökre dűlve néz szét a tájon. Szombaton a messze föl­dön híres-neves, háromnapos hortobágyi hídi vásár első napján nemigen álltak meg utasok nézelődni, legföljebb egy-egy csokor kékeslilán pompázó, sosem hervadó só­virágot szedni. Már messziről látszik, jó helyen járunk. A Hortobágy­Kilenc lyukon szólt a klarinét tásosnak ígérkező kiszállását teljesen tönkreteszi egy alat­tomos, enyhén erjedő fél gö­Nogy Sándor ötletes játékai fa­folyó partján sátrak viríta­nak, a kilenclyukú hídon ki­lenc lyukon játszik egy kla­rinétos és hulllámzik a tö­meg, mennek Máta felé, vagy vissza a csárda előtti téren zajló vásárba. Fütyül a rendőr a szabálytalanul megállókra, befordulókra, az autósok egymásra dudálnak, a parkolóban egy élénk szí­nekre meszelt arcú hölgy ha­Finn népi együttes a vízi- színpadon Fotó: TKL rögdinnye, amely a cipő tű­sarkára nyársalva néhány lépésen át követi az elegáns kiszállásra készülőt. És áll a vásár! Kereplők, dudák szólnak, ontják a diszkózenét a sergősök hang­szórói, birkapörkölt, sült hal, hurka, kolbász, s mindenfé­le pecsenyék illatát hordja a szél. Árus rikkant: „Idenézz! Törökméz! Fele cukor — fe­le méz”. Kínálja ki-ki a portékáját, ahogy tudja. Szűcsmester sátra előtt ál­lunk meg. Kötélre, földre te­rítve prémek garmadája. „Ni- csak! — szólal meg mellet­tem valaki. Ez itt meg a Bodri, a másik pedig a Cir­mos!” És tényleg: a bárány és birka prémek mellett az élelmes szűcsmester kutya- és macskabőröket is árul. Igaz, a termetes iromba macska bundáját szép piros filcre applikálta és álmatag kék üvegszemekkel is fölsze­relte — úgyhogy az egész valóban olyan, mint egy bengáli tigris. (Csak kisebb és nem hasonlít! rá.) Kár, hogy a prém eredeti tulaj­donosa, a nagytestű cirmos valami hajdani csatában el­vesztette a farkát. Jobbára: bóvli, giccs — csillagászati összegekért. Fáj­dalmasan ízlésromboló árut hozott a fazekasok többsége. Azért akad jobbfajta porté­ka is. Például a kecskeméti késesmester. Pólyák úr sem akármilyen készletet hozott magával. (Többek állítása szerint a japán harakiribaj­nokságon is az ő pengéit használják.) De a debreceni Nyakas Miklósné mesteri szőtteseinek és az ugyancsak debreceni Nagy Sándor szép fafaragásainak, ötletes és ere­deti fajátékainak is nagy si­kere van. Nézzünk szét a víziszínpa­don! Minden évben itt zajla­nak azok az események, ame­lyekért a legigényesebb em­bernek is érdemes „elzarán­dokolni” a hídi vásárba. A Hortobágy-folyó nádas, kákás partján levő színpadon több hazai és külföldi népi együt­tes adott az idén is műsort — hatalmas közönség előtt. Alkonyodik. Autócsordák verik föl a puszta csöndjét. A hajdan oly híres Meggyes- csárdát (most csárdamúzeum) útbaejtve igyekszünk Tisza­füred felé. Kíváncsiságból megállunk a csárdánál. A csárdamúzeum zárva. Hát igen! Hogy milyen a Horto­bágy — távol a műutaktól — erre nemigen kíváncsi senki, amikor áll a híres-neves, há­rom napig tartó hídi vásár ... Sz. J. a 1 HgPCF mwö ::i :: ■ •:k J": előtt Nem irigylem a televíziót — minden jeles ünnepre, év­fordulóra illik „kitalálnia” va­lami eredetien újat, közön­ségesen szólva olyat, ami még nem volt, ami fel tudja vil- lanyozni, újfajta izgalmak­kal képes meglepni a nézőt. Népünnepély ? Ebben a szorító, nehéz helyzetben született az ötlet: az Alkotmány ünnepére ren­dezzen a televízió országos népünnepélyt, képességei ré­vén egy estére a szórakozás jegyében hozza közös neve­zőre falu és város apraját és nagyját. Országos „forgoló- dásra” hívott meg bennünket a televízió, s ahogy Vértessy Sándor ígérte: volt tréfa, volt móka, és volt kacagás is — mértékkel. Az Operettszínház művészei az Erzsébet-hídhoz költöztek, a néphadsereg tán­cosainak Mórahalmán ácsol­tak színpadot, Pécsett hol itt, hol ott bukkantak fel éne­kesek és táncosok a Tettye romantikus környezetében, az Omegáék Csepelen ütöt­ték fel a sátrukat, szinte egyetlen hatalmas forgószín-, páddá vált az ország, gomb­nyomásra gördülékenyen váltották egymást a színhe­lyek; staféta módjára vál­tott a néptánc rock-muzsiká­ra, cirkuszi mutatvány mu­lattató bábjátékra, aktuális célzatú villámjelenet kacag­tató bohózatra: az érzelmek széles skáláján mozgott te­hát a stúdióból dirigált nép­ünnepély. És mindezt szinte megtetézte a tűzijáték képei­nek pazar csillogása. A szerkesztők — Ágoston György és Szőke Katalin — körültekintően válogattak;, egy kívánságműsor sem le­hetett volna tarkább és vál­tozatosabb. Ügyeltek, ne ma­radjon ki semmi szórakozta­tó. Még jégrevűt is „produ­káltak”, valami azonban mégis hiányzott ebből a szí­nes forgolódásból: a népün­nepélyen való részvételnek, a jelenlétnek a varázsa. El­maradt annak az illúziója, hogy ezen az estén a móra- halmiakkal, a pécsiekkel, a csepeliekkel szórakozhattunk együtt. Hiányzott ebből a te­levíziós népünnepélyből a programokat élvező falusiak vagy városiak jóleső zsivaja, szórakozás közbeni oldott kacagása, a közönség válto­zatos arca, a nevetők tekin­tete, a forgatagban kavargó emberek, a találkozások, vá­ratlan összefutások képei, szóval ami igazán populáris, ősi és népi és egyben embe­ri, ez maradt ki. A stúdióba meghívott nézők decens csa­Gerencsér Miklós Is ncser && HÁZ Odalent az utcán zajta- lanul távozott az ezüst- m fehér Vouxhall, idefönt a lakásban döngve sza­ladgált a. tajtékzó Dezső. Mivel a főorvos távozásikor nyitva hagyta maga mögött az ajtót, dühé­ben rátámadt, mint valami bűnbak­ra, és úgy berántotta, hogy a szem­közti ablakok is megrázódtak. Komor nyugalommal figyelte Bur­ján Péter. Zömök termete meg sem moccant, úgy ajánlotta: — Szopogass mentolos cukorkát. Az majd lecsillapít. Legkevésbé talán Paula tudott uralkodni magán. Idegállapotát to­vábbi súlyos próbának tette ki az a rejtélyes körülmény, hogy elmarad­tak a látogatók, szemben az apró- hirdetés táplálta vérmes remények­kel. Majdnem sikoltva kiabálta bele a csendbe: — Tenni kell valamit! Ez tűrhe­tetlen ! — Mi a tűrhetetlen ? ... — kér­dezte tőle részben csodálkozva, rész­ben együttérzően az apósa. Vadul támadt kiáltozásával Paula az öregre: — A maga zsarnoksága! A rigo- lyás, csökönyös rosszindulata! Dezső sokallotta a kiabálást, de a neheztelést nem. Eltérően lármás kedvétől, ezúttal csendes morgással helyeselt feleségének. — Isten bizony van ebben vala­mi. Dehát az ember mégsem lehet goromba a saját apjához. Panasz és harag nélkül figyelt Burján Péter a különös beszédre. — Hálás vagyok, hogy nem akarsz felpofozni. De úgy látom, a mérlege­lésig már eljutottál. Most megfigyelhették volna, hogy Burján Péter mekkora vulkánt tart féken azzal a nagy önuralmával. De csak annyit vettek észre, hogy az öreg tompán mellbe üti magát az öklével, és nem a beszédtől nyög, hanem attól, hogy tébolya ellenére emberi maradjon a hangja. — A szívemre kell vennem, ha egyszer minden szavatok a szívemet veszi célba !... — Idegesek vagyunk — vallotta be Edit közös. nyugtatóul. A kérdés szinte kinyújtózott a két­ségbeesett öregből: — De mitől?! — Attól vagyunk idegesek, hogy mindegyikünk a legjobbat akarja. Egymásnak is, meg saját magának is. És mert nagyon akarjuk a ma­gunkét, egyikünk sem hajlandó en­gedni. Reményt érzett az apa, hogy hátha mégis szót tudnak érteni. Helyeslőén buzdította lányát: — Hát akarjatok! Ebben mindig veletek tartok. De a jót nem szabad akarattal elrontani. — Semmit nem fogunk elrontani, édesapám ... Csak most az egyszer bízzon bennünk. ígérem, minden úgy lesz, ahogy jónak látja. De. bár­milyen sokra becsülöm az érzelmi méltóságot, édesapámét épp úgy, mint Károlyét, vagy a magamét, a pénz nem engedi meg nekünk, hogy lenézzük. Ránk erőszakolja a fontos­ságát. Kell, kell a pénz. Száz és száz példát sorolhatnék elő, amit nap nap után produkál a város, a húspiaci pecsenyesütőktől a milliomos lóku- pecekig, a zöldséges császároktól a nercbundás kötődésekig. Ismerünk embereket, akik madáreleségből gaz­dagodtak meg, autószerelőket, akik húszezer forint alatt föl sem vállal­ják a javítást, pincéreket, akik bő­röndben hozzák haza az ötszázasokat a balatoni szezonról. — Hogy mersz bennünket az alvi­lághoz hasonlítani?! — szakította félbe az apja. Edit még hajlékonyabban, még bé- külékenyebben folytatta: — Akkor arra kérem édesapámat, tessék elgondolni, kikhez köt ben­nünket a mindennapi munkánk. Nem élhetünk társadalmi kapcsolatok nél­kül. Zsíroskenyérre és teára hívjak vendégéket, amikor a taxisofőrök között is a Napoleon konyak járja? Vacsora helyett rendeljek sóskiflit és ásványvizet, ha elmegyünk szórakoz­ni? És miért ne mennénk? Remélem, nem csak a parazitáknak, a prosti­tuáltaknak, meg a nyugati turisták­nak muzsikálnak az első osztályú helyeken. És a világ arra való, hogy járkáljunk benne. Bármilyen gyö­nyörű ez a lakás, nem fog megmen­teni a száműzetéstől, ha dacolok a kialakult szokásokkal. Edit szavai után gyászossá vált a csend. Burján Péter ebből a komor hallgatásból csak a roppant súlyt érezte. Nagyon távolinak érezte De­zső hangját: — Ez ám a szentírás, nem a bib­lia. — Az én igazságomhoz nem kell ennyi szó — mondta a nyugdíjas kő­műves. — Az én igazságomhoz már egyetlen szó sem kell. Csak ragasz­kodnom kell hozzá. Azt pedig min­denáron megteszem... Burján Péter elcsigázottan pihent a sáncai mögött. A védősánc a lát­szólagos egykedvűség Volt rajta. Ez az egykedvűség tömören fogta körül, s el kellett hinni, hogy semmiféle ostrom nem árthat neki. Ilyesmit su- gallt szavának kényelmes ereje is. — Talán igaz. Adódhat helyzet, amikor könnyebb meggyőzni az el­lenségeinket, mint a saját véreinket. Belátom, nincs már értelme ilyesmin vívódnom. Csak egyet, ugyanazt az egyet mondhatom legutoljára, amit már a legelején is megmondtam: a becsületünk nem lehet eladó. Dezső annyira mérges volt apjára, hogy rá se nézett. Morogva verte ki pipájából az üszkös dohányt a köny- nyűfémből öntött, platánlevél for­májú hamutartóba. Kotorászott az undorító salakban, közben megvetés­sel mondogatta: — Becsület... Ennyit ér a becsü­let... A fehérember utolsó baboná­ja, ami csak arra jó, hogy röhögje­nek rajta az élelmesek. És a hímzett dohányzacskóból újra tömte a pipát. (folytatjuk) pata, — egy-egy műsorszám után ők tapsoltak — sajnos, ez inkább a megszokott élmé­nyek irányába húzta vissza­felé a különlegesnek szánt országos mulatságot. A szín­helyeken a kamerák túlsá­gosan a színpadra koncent­ráltak, elvétve tévedt „te­kintetük” a nézőterekre, a szórakozó emberre, és akkor is többnyire az Omegáékért lelkendező tizenéveseket lát­hattuk, más esetekben meg kellett elégednünk néhány bátortalan távoli képpel, il­letve helyette a stúdióbeliek megelégedettséget illendően sugárzó arcaival. Szórakoztató volt, persze hogy az volt Az ünnep esti sokadalom; amit hallottunk és láttunk, színvonalában megfelelt mind az igények­nek, mind a kitűzött célok­nak. S az is örvendetes, hogy a két körzeti stúdió munká­ja, a pécsié és a szegedié végre egyenértékűen integrá­lódott egy központi gondola­tot megvalósító nagy műsor­ban. De mégis az előbb em­lített okokból túlságosan ste­rilnek éreztem ezt a televí­ziós népünnepélyt, s bizony Vértessy Sándort is szíveseb­ben láttam volna egy em- berforgatagban, akár az Er- zsébet-hídnái is, mint a stú­dióban „székelve”, mestersé­gesen megteremtett képek­kel a „hátában”. Hát ilyen egy televíziós népünnepély, legalábbis ilyen volt az első, az 1979-es. Bíz­zunk benne, lehet ez még jobb is, talán épp a követke­ző alkotmányünnepen. Kiálts, város A jeles ünnep természete­sen több, alkalomra szóló program megszületését is magával hozta. Még az olyan témájában közvetlenül nem kapcsolódó, de gondolatiságá­ban az ilyenkor szokásos tör­ténelemidézéshez párosuló Kiálts, város, Szabó Magda drámájának televíziós válto­zata is bizonyára ezért ke­rült vasárnap este a műsor­ba. Az 1600-as évek Debre­cenét ábrázoló színmű ugyan­is olyan ideológiák, történel­mi erők tragédiákat is ered­ményező összeütközését mu­tatja fel, amelyben múltja során nemegyszer volt ré­sze népünk-nerpzetünk fiai­nak. Hajduffy Miklós —tör­ténelmi témájú tévéjátékok szenvedélyes alkotója *— ma­ga írta és rendezte a televí­ziós Kiálts, várost, azaz egész estét betöltő drámából maga készített 75 perces játékot, vállalván az így szükséges tö­mörítés, mondhatnám azt is, rövidítés feladatát. Olyannyira csak az ő mű­vének tekinthető ez a Kiálts, város, hogy Szabó Magda el is határolta magát tőle. min­den elismerést, vagy esetle­ges gáncsot, a tévéjáték al­kotójára hárítva. Nos, a tö­mörítés kétségtelenül meg­növelte a drámai feszültsé­get, a történések tempósab- bá váltak, és az Hajduffy érdeme. Ugyanakkor az is tény, hogy a jellemek rajza szegényesebbé vált, és hogy elveszett! a Szabó Magda-i elő­adásmód jellegzetessége, az ábrázolás „epikai” gazdagsá­ga. A dráma tévéváltozatá­ban épp a tömörítés ered­ményeképpen a hangsúlyok bizonyos változásával erő­teljesebben jelent meg a képernyőn a „maradiság” vá­rosa, a retrográd erők ábrá­zolása, mint a nemzetet meg­tartó erkölcsi tulajdonságok, a történelem zivatarainak ki­tett helytálló emberség szép­ségeinek bemutatása. Komor, kíméletlen drámát faragott Hajduffy Szabó Magda művéből, az író elle­nére is vállalva ezt az átala­kítást. De vajon szükséges volt-e, a két műfaj közötti különbség indokolta-e ezt a fajta tömörítést? És általá­ban helyes gyakorlat-e az, (sokszor megesik a televízió­ban), hogy kész drámai mű­veket úgy akarnak hatvan­nyolcvan perces tévéjáték „prokruszteszi” ágyába bele­gyömöszölni, hogy közben „lábát törik”, esetleg „le is vágják”, hogy elférhessen benne. — VM —

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom