Szolnok Megyei Néplap, 1979. augusztus (30. évfolyam, 178-203. szám)
1979-08-12 / 188. szám
12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. augusztus 12. H ol van már megint az a gyerek! — mondtam türelmetlenül és idegesen az órámra pillantottam. Nyolc órához közel járt az idő. — Nekem mennem kell arra az értekezletre, de nem lesz nyugtom ott sem ha nem fogom tudni, hazajött-e a kislány minden baj nélkül. Ezek az esti csavargások csak kárára lehetnek!! — Ugyan, Pepo — igyekezett nyugtatni a feleségem, — hiszen már nem gyerek! Tizenhét esztendős és hát el kell... — Semmit sem kell! —, szakítottam őt félbe. Biztosan megint azt akarta mondani, hogy elkeli ismernem stb. — Tudni akarom, hol csavarog a lányom. Ha nagyon szabadjára engedjük, isten tudja, kivel mindenkivel kerül össze, aztán egy szép napon majd előáll neked... — Ugyan, kérlek! — Vagy pedig inni fog valahol a huligánokkal! Megtanul cigarettázni! Pedig itthon a helye, tanulnia kell, hiszen már csak néhány hét van az érettségi vizsgájáig! Még tovább beszéltem volna, de már mennem kellett. Mónikával a lépcsőházban találkoztam össze. — Szia, ősöm! Hová, hová? Rudolf Cechura: Hol csavarog a gyerek? — Ne légy szemtelen! Inkább mond meg. hol voltál! No várj csak! Holnap majd beszélgetünk! És elszáguldottam. Éppen csak egy kicsit késtem el. — Szia, bogárkám, — mondtam Renátának kissé lihegve. — Elnézést kérek a késés miatt — tudod, megint családi problémák. — Az öreglánnyal? kérdezte harag nélkül és cigarettára gyújtott. — Addig is rendeltem egy gint tonikkal, de máskor ne tedd, hogy így megvárakoztatsz! Kínos dolog, amikor egy hölgy rendeli meg magának az italt. — Bocsáss meg, bogárkám, ez tényleg csak kivételes eset volt... — Az öreglány marhásko- dott? \— Dehogy, nem róla van szó — a lányommal vannak problémák, tudod? De hagyjuk ezt, édesem, csak nem< rontjuk el ezzel az esténket, nem igaz? — De. — Kéjesen szippantott egyet a cigarettából és sokat ígérőén rám mosolygott. — Igyál valamit, aztán egy félóra múlva mehetünk. .. Ettől a mosolytól olvadoz- ni kezdtem. A szürke hétköznapok gondjait elintéztem egyetlen legyintéssel: — Nincs semmi baj. csak ezek az érettségi előtti gondok... Renáta rögtön rávágta: — Az isten szerelméért, Pépé, erről egy szót sem. Ha az érettségire gondolok, vége a jókedvemnek! Egyébként — valahogy közbenjárhatnál a vizsgáztató bizottságnál, mert különben elhasalok, az biztos! — Persze, hogy közbenjárok, cicuskám! De most már ne beszéljünk erről! Hisz oly kevés időnk van egymás számára. .. Bájosan csücsörítette ajkát, koccintottunk és mindketten vidáman mondtuk: — Csin-csin! Sági Tóth Tibor fordítása Szilánkok bolgár lapokból Sok ember pénzért bármit megtesz, de tegszíveseb- ben semmit sem tesz. * * * Az embernek néha annyi a munkája, hogy nincs ideje dolgozni. * * * Kéz kezet mos, és mind a két kéz piszkos marad. * * * Egyik csúcs sem olyan magas, mint ahogyan az alulról tűnik. * * * Z-nek legerősebb oldala a sok gyengeség. * * * A nőknek az a legszebb, amit elképzelünk vagy kitalálunk róluk. * * * Minden szamárságért fizetni kell. A legjobb esetben pénzzel. * * * Néhány embert nem tudunk megérteni, másokat meg nem merünk. (Fordította: —y—f.) Gyerekszáj — Félsz az oroszlántól, Papi? — Ugyan már hogyan félnék? — És a tigristől? — Már hogyan félnék? — És az orrszarvútól? — Még kevésbé... A kisfiú elgondolkozva: — Tehát csak a mamától félsz?- Tudja, az orvosom sok sportot ajánlott a természetben (Sztrsel - Szófia) Megbolondult a telefonunk mikor először kérték Zsófikat a telefonhoz, udvariasan közöltem, családunk egyetlen nőtagja sem hallgat erre a szép névre. Nem történt semmid mondtam, mellékapcsolt a központ, tessék újra tárcsázni. Még örültem is a hívásnak, mert aznap olvastam az újságban, hogy megint elnémult ötezer készülék. Félóra múlva rendeltek nálam egy születésnapi tortát tizennyolc gyertyával. Déltájban háromszor keresték Némethéket, egy nő pedig arra kért, szóljak le a műhelybe Faragó bácsinak, mert a fia várja a portán. Miközben a hívásokra válaszolgat- tam, sanda gyanúm támadt: az ötezer telefonból néhány megjavított vonalat tévedésből hozzánk kötöttek be. Másnap reggel hétkor értesítettek, Lola nénit elvitte a mentő, rohanjak a kórházba, látni akar. Miután tisztáztuk, hogy nem tartozom Lola néni népes családjához, erélyes női hang utasított: lépjek ki a vonalból, mert kapcsolja a hatvani cukorgyárat. Később átszóltak az expedícióból, hogy megjöttek a konténerek, lehet rakodni. Amikor Zsófikét másodszor keresték, a feleségem vette fel a telefont, s hiába bizonygatta, hogy kérem itt nem Zsófika beszél, megint mellékapcsólt a központ, a hívó fél lelketlen bestiának nevezte önagyságát. Hét végén napokig csend volt, de aztán kezdődött minden elölről. Megkérdezték, hány percet késik a kanizsai gyors, menynyit fizet a totó, s jöhetnek-e a bútorokért. Kemény férfihang szólt rám: azonnal hívjam a telefonhoz Balogh főhadnagyot, a laktanyaügyeletest. Te jóságos ég, sóhajtottam magam elé, a telefonvonalunkat lefoglalta a honvédség, lehetséges, hogy perceken belül a Varsói Szerződés Egyesített Parancsnoksága is jelentkezni fog? Zsófikét aznap csak az esti órákban keresték. ■— Mondja, kije magának ez a Zsófika? — kérdeztem, miután sikerült lecsillapítanom a mérges telefonálót. — A menyasszonyom. Szombaton lett volna az esküvőnk, de előtte nap karamboloztunk és Zsófikénak eltört a lába. Az esküvő elmaradt, s azóta az apja nem enged be hozzájuk, — Mit tud tenni? — Nem tudom. — Szöktesse meg! — Nem rossz ötlet, köszönöm. Egy hétig még bírtam cérnával: minden hívásra udvariasan válaszoltam, hogy kérem, ez magánlakás, mellékapcsolt a központ, tessék újra tárcsázni. Aztán beleuntam. Az udvariasság lekopott rólam, hazardírozni kezdtem: — Kárpáti elvtárs házon kívül van, nem tudom öt kapcsolni, német brikettre csak elseje után veszünk fei rendelést, a főmérnök kartárs tökrészeg, vállalati kocsin vitték haza, maga nekem ne tegyen ajánlatokat, nem hallja, hogy férfi vagyok, forduljon a nemibeteggondozóhoz, ne szidja az anyám, árva gyerekként nőttem fel, jaj, már maga ismét Zsófikát keresi, mellément, mit csináljunk, van ez így! Tegnapelőtt hajnali háromkor megint a telefon ébresztett: — Őrnagy elvtárs. jelentem, az alegységet riadóztattam, kérek engedélyt a feladat végrehajtására! — hangzott a vonal túlsó végén. — Az engedélyt megadom! — válaszoltam kábultan, pedig legszívesebben azt mondtam volna, gyerekek, feküdjetek visz- sza az ágyikótokba, tévedés az egész, különben is béke van, miért keli egymást bosszantani ilyen kora hajnali órán?!? Es most az a rémlátás gyötör, hogy va- lahcmnéts elindult egy katonai alegység és menetel, menetel egyfolytában azóta is, mint Rejtő Jenő idegenlégiós hősei a sivatagban. Miközben e rémképeket próbálom magamtól elhessegetni, ismét cseng a telefon. — Apa, te vagy? — Igen — mondom gépiesen, mert már nem tudok figyelni, ki miért hív, mit akar. ■— Nagyon haragszol? — Haragudnom kéne? — Hát hogy megszöktem hazulról és Petivel összeházasodtunk. — Szent ég, Zsófika. maga az? — kiáltom. de hirtelen kattan a készülék. Letette. E zek szerint Zsófika már boldog, férjhez ment. Csak én vagyok dühös erre a nyomorult telefonra. De nincs idő a meditálásra. Újabb hívás, újabb parancs: menjen ki a repülőtérre, Oszkár bácsi megérkezett Kanadából. Megyek. Addig se kell telefonálni! Kiss Gyöi'g:;’ Mihály
