Szolnok Megyei Néplap, 1979. július (30. évfolyam, 152-177. szám)

1979-07-22 / 170. szám

10 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. július 22. SZOLNOK MEGYE múltjából Az utolsó csata Szolnok visszafoglalása 1919. augusztus 1-ón 1919. júliusának utolsó napjaiban a Vörös Had­sereg előre elárult tiszai oHenzívá jónak összeom­lása nyomán az interven­ciós román csapatok Szol­noktól délre és északra átkeltek a Tiszán, s augusz­tus elsejére virradó éjsza­ka elfoglalták a várost. A Tanácsköztársaság ka­tonai helyzetének megvita­tására július 31-én Cegléden, az I. hadtest parancsnoksá­gán, megjelent Kun Béla, Landler Jenő, Pogány Jó­zsef, Bokányi Dezső és Ham­burger Jenő. Ide érkezett Julier Ferenc is. Julier a többieket a to­vábbi ellenállás kilátásta- lanságáról akarta meggyőz­ni, de az áruló vezérkari főnök álláspontja ellenére a résztvevők az ellentámadás mellett foglaltak állást. Pa­rancsot adtak ki, amely az I. hadtestet ellentámadásra rendelte. „Azon román erők ellen, amelyek Szolnoktól északra, Nagykörűnél a Tiszán átkel­tek, a Vágó-hadtestnek va­lamennyi augusztus 1-én dé­lig Abony—Jánoshida terü­letén összpontosítható ereje hz elentámadást augusztus 1-én délben hajtsa végre ... A Szolnoktól északra meg­indítandó hadművelet döntő fontosságát mindenkinek át kell érezni,” Közbevetőleg meg kell je­gyezni, hogy augusztus 1-én délelőtt a pártvezetőség és a kormányzótanács együttes ülésén a jobboldali szociál­demokratáknak sikerült ke­resztülvinniük követelésük megvalósítását: a tanácskor­mány lemondását. Ezután a hadvezetés beszüntette a szervezett ellenállást. A vö­röskatonák egy része azon­ban nem akart belenyugod­ni a kapitulációba. A prole tárdiktatúrához való önfelál­dozó ragaszkodásuk azonban már nem tudta megállítani az események menetét, de elszánt harcaik a magyar Vörös Hadsereg történetében a legszebb fegyvertények közé tartoznak, mert éppen ezekben nyilvánult meg leg­inkább az illető csapatrészek forradalmi kötelességérzete és forradalmi elszántsága. Az 53. vörös gyalogezred egyike volt azon csapatok­nak, amely Szolnok második visszafoglalásával a forra­dalmi áldozatkészség ilyen mintaképét adta. Az ezredet a bekerítéstől félve 1919. július 31-én Abonyba vonták vissza. Itt akkor három hadosztálypa­rancsnok is tartózkodott, de egyik sem tartotta magát il­letékesnek a további intéz­kedésre. Leplezetlen ellen- forradalmi hangulat uralko­dott. A vezérkariak, akik sze­rint ellentámadásra már nem kerülhetett sor, csupán gú­nyos vállvonogatással vála­szoltak. Egyikük az Abony- ban állomásozó vörös pa­rancsnokok lovait mustrál- gatva, bizalmasan odasúgta: „adja nekem elvtárs ezt a lovat, magától néhány nap múlva úgyis elveszik.” Sok lótás-futás után nagy nehezen egy, a ceglédi pá­lyaudvaron állomásozó, had­osztálytörzzsel sikerült ösz- szeköttetést teremteni, akik közölték, hogy augusztus 1-én reggel érkeznek Abonyba az ellentámadás vezetésére. Azonban mindinkább az a veszély fenyegetett, hogy ad­digra a román támadás ki­bontakozik és fogságba ke­rülnek. Ezért Seidler Ernő zászlóaljparancsnok a Kom­munisták Magyarországi Pártjának még Szovjet- Oroszországban kommunis­tává vált alapító tagja, éjjel háromnegyed 12-kor riadóz­tatta az ezred harmadik zászlóalját, s parancsot adott a támadáshoz szükséges ki­induló állások elfoglalására Abonytól keletre. „A zászlóalj elindulása fe­lejthetetlen mindenki előtt, aki azt látta. A visszavonu­lók, a menekülők zsivaját áttörte Seidler zászlóalj pa­rancsnok éles vezényszava, a zászlóalj megindult az éj­szakában az ellenség felé. Ügy meneteltek, mint egy békebeli gárdaezred. Ropo­gott a kövezet lábaik alatt és visszhangzott Abony az Internacionálé hangjaitól. Az élen menetelő század lekapta a puskát válláról és puska­tussal nyitott magának utat a még mindig szembe özön­lő menekülők között. Nyu­godtan pihenhetett az ezred, a harmadik zászlóalj tartot­ta Abonyt.” Reggel váratlanul berobo­gott Landler Jenő, akit a csapat mérhetetlen lelkese­déssel fogadott. Landler je­lenlétében megbeszélték a támadási tervet, aki később kilátogatott a harmadik zászlóalj vonalába. Vizsgál- gatta a terepet, kémlelve az ellenség állásait. A tervek szerint, amint a nap folya­mán a várt ütegek és a to­vábbi gyalogzászlóaljak meg­érkeztek és amint hírt kap­tak arról, hogy a balra tá­madó szomszéd hadosztály a kiadott támadási tervnek megfelelően felfejlődött, az 53. gyalogezrednek egyene­sen Szolnokra kellett támad­nia és ki kellett kényszerí­tenie a Zagyván való átke­lést. Az Abonyt védők azonban hiába vártak a beígért gya­logzászlóaljakra. Augusztus 1-én délután két óráig csu­pán két üteg és egy agyon­fáradt, csupán száz puskát számláló, szolnokiakból álló, 68-as vörös gyalogzászlóalj érkezett. A balra támadó hadosztálynak se híre, se hamva nem volt. Augusztus 1-én délután az ellenség mozgolódni kezdett. A támadással nem lehetett már tovább várni. Így dél­után négy órakor megindult a támadás. A vöröskatonák feltartóztathatatlanul men­tek előre. Amikor már csak ezer lépés választotta el őket az ellenséges állásoktól, egy- szer-kétszer megálltak, meg­szólaltatták a géppuskákat és mentek tovább előre, át­gázolva az ellenséges álláso­kon. Délután hat és hét óra között a vöröskatonák elér­ték Szolnokot. A gépfegyve­rek szüntelen kattogása, a fegyverek és kézigránátok morajlása egybeolvadt a ro­hamozok hangzavarával. Landler katonái az aréna vadállatainak hősiességével vetették magukat a városra, írta egy korabeli újság. Ut­cai harcok után este nyolc órára ismét a vöröskatonák kezén volt a város, a román egységek a Tisza bal part­jára menekültek. A proletár katonák bizto­sították a Tisza- és Zagyva­vonalat. összeszedték a vi­szonylag nagyszámú foglyot, rendezték kötelékeiket, szám­ba vették a hadizsákmányt — 16 ágyút és 3 élelmiszer­vonatot. Az augusztus 1-ről 2-re virradó éjszaka folyamán a Szolnokot visszafoglaló vö­rös egységek átkeltek a Zagyván. A hídfő elfoglalá­sát gyilkos tüzérségi tűzben az 53. gyalogezred harmadik zászlóalja hajtotta végre. A vöröskatonák állásai és a vá­ros egész éjszaka szörnyű tűz alatt voltak. Reggelre az ezred erősen megtizedelő­dött. Seidler Ernő szerint még ezen az éjszakán meg­tudták, hogy a tanácskor­mány lemondott, de egysze­rűen nem akarták elhinni. Győzni akartak, szó sem le­hetett a harc beszüntetésé­ről. Az 53. gyalogezred augusz­tus 2-án estig tartotta a híd­főt és Szolnokot. Közben körülöttük mindinkább szű­kült az ellenséges gyűrű, ki­fogyott a muníció, utánpót­lást nem kaptak, így kény­telenek voltak beszüntetni a harcot. Még az ellenforra­dalmi lapok szerint is pél­dás katonai rendben, rende­zett kötelékben vonultak el Szolnokról. S. L. Pihenő vöröskatonák a szolnoki vásártéren (ma Eötvös tér) A Lenin-fiuk vezérei. /. Cserny, 2. Papp Sándor, 3. Radványt Kornél, 4. Névéi József, 5. Natusek Szániszlö. A tiszaburai Lenin-fiú PAPP SÁNDOR (1889—1919) Magunkénak valljuk, mert forradalmár volt, mert megyénkben, Tiszaburán szüle­tett. Gyermekévei után Budapestre került. A magyar munkásosztály fellegvárában, Csepelen volt géplakatos-tanonc. Itt a cse­peli munkások között ismerkedett meg a forradalmi eszmékkel. Amikor 1919. áprilisában a proletárha­talmat intervenciós támadás érte, azonnal katonai szolgálatra jelentkezett. Először po­litikai munkára osztották be, majd a Belügyi Népbiztosság ellenforradalmi szer­vezkedések leverésére alakított egységéhez vezényelték, ahol a parancsnok, Cserny Jó­zsef helyettesévé neveztette ki. A forradalmi különítmény — a Lenin- fiúk — kérlelhetetlen harcot folytatott a proletárhatalom ellenségeivel szemben. A Tanácsköztársaság megdöntése után Budapesten letartóztatták, és a többi elfo­gott Lenin-fiúval együtt 1919. december 20-án kivégezték. A Kerepesi temetőben hántolták el jeltelen sírban. Hazánk felszabadulása után katonai díszpompával helyezték hamvait a Kos- suth-mauzóleum mellett örök nyugalomra. S. L. Egész életében mások boldogulásáért küzdött Jászapáti szülötte volt. Szinte gyerekfejjel került Budapestre. Akkor csöppent a főváros életébe, amikor a munkásmozgalom fejlődés­nek indult, a szakszervezetek taglétszáma ugrásszerűen megnőtt. A fiatal Velemi, a kispesti Hofher-Schrantz Gépgyár lakatosa, igen ko­rán szervezett munkássá lett. A valóság problémái iránti fogékonysága, harckészsége és tenniakarása mutatkozott meg abban a tényben, hogy hamarosan a Szociáldemok­rata Párt kispesti területi szervezetének titkárává vá­lasztották. Velemi sokat ol­vasott, tanult, képezte ma­gát. Szaktársai nemcsak a jó szakmunkást, hanem az el­méletileg is képzett, harcos elvtársat tisztelték benne. Szervezte a kispesti mun­kások 1918. évi sztrákjait, tüntetéseit. Ezért néhány hétre be is börtönözték. A polgári demokratikus forra­dalom győzelme után az SZDP vidékre küldte azokat a tagjait, akik elméletileg felkészültek, s ugyanakkor gyakorlati emberek voltak, így került Velemi vissza szülőfalujába. Bár a Szociáldemokrata Párt jászapáti helyi csoport­ja viszonylag erős volt. de nem volt egyedül képes irá­nyítani a község életét. Ve­lemi 1919 január végére vált Jászapáti elismert veze­tőjévé, amikor is a népta­nács alelnökévé választot­ták. A néptanács rendszeresen tartott gyűléseket, amelye­ken tagjai beszámoltak a végzett munkáról. Ezeken a gyűléseken Velemi is felszó­lalt, s mivel kora ifjúsága óta kiváló szónok volt, nagy hatást gyakorolt hallgatóira. Politikai, közéleti tekintélye tevékenysége nyomán egyre nőtt. Március elején ő lett a helyi SZDP szervezet el­nöke, s a március 16-i párt­napon őt jelölték nemzet­Velemi Endre 0835—1919) gyűlési képviselőnek. Velemi Endre ezekben a hetekben, hónapokban vált igazi forra­dalmárrá. Mint az MSZDP neveltje, elsősorban e párt ideológiáját ismerte, s a Ta­nácsköztársaság kikiáltásáig a KMP szervezetekkel nem került kapcsolatba. A proletárforradalom győ­zelme után szívvel-lélekkel támogatta a munkáshatal­mat. Március 23-án Velemit a jászsági alsójárás népbiz­tosává választották, s tagja lett a helyi munkástanács­nak. Intézkedéseit felelősségtu­dat és határozottság jelle­mezte. Megszervezte a vö­rösgárdát. Elrendelte a pénz­intézetek vagyonának lefog­lalását, az ipari létesítmé­nyek felügyelet alá helyezé­sét. Tervet dolgozott ki mun­kaalkalmak teremtésére. Sür­gette a tavaszi munkálatok megkezdését, sőt mi több, rendelettel kényszerítette er­re az új rendben nem bízó, szabotáló nagygazdákat. A munkanélküliség enyhítésére közmunkákat szervezett. Legfőbb módszere a meg­győzés volt. A rendeletek kiadása előtt legtöbbször népgyűlést hívott össze, ahol a kisgazdákat meggyőzte a rendelet igazságosságáról. Hangsúlyozta, hogy „a szo­cialisták nem ellenségei, ha­nem támogatói azoknak, akik dolgoznak.” Velemi mozgósította járá­sa erőit a Tanácsköztársaság védelmére. Minden nélkülöz­hető lovat és fogatot a had­sereg rendelkezésére bocsá­tott. A hadbavonultak hoz­zátartozóinak ellátására kü­lön bizottságot hozott létre. A minden erőt igénybe vevő honvédő harc ellenére vezet­te a gazdasági építőmunkát is. Intézkedett a jászapáti gimnázium és a jászszent- andrási elemi iskola meg­rongálódott épületének ki­javításáról, a jászladányi' kórház és szegényház kibő­vítéséről, a hiányzó felszere­lések pótlásáról. Terveket készíttetett munkáslakások építésére, összeíratta a házat és házhelyeket igénylőket. A külföldi támogatást él­vező ellenforradalmi túlerő 133 dicsőséges nap után megdöntötte a Magyar Ta­nácsköztársaságot. A román burzsoá csapatok augusztus első napjaiban elözönlötték a Jászság egész területét, megkezdődöt a kegyetlen megtorlás. Velemi Endre nem menekült el, bízott ab­ban, hogy őt semmiféle bán- tódás nem érheti, nincs miért bűnhődnie, ő csak mások ja­váért és boldogulásáért küz­dött egész életében. A bevonuló burzsoá ro­mán csapatok elfogták még augusztus 1-én és egy nap­pal később lovak után kö­tözve hurcolták Jászberény felé, mígnem egy kukoricás­ban meggyilkolták. Velemi Endre, a képzett munkás és forradalmár, az egész munkásosztályért és a jászság népéért halt mártír­halált. Püski Anna összeállította: dr. Selmeczi László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom