Szolnok Megyei Néplap, 1979. július (30. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-14 / 163. szám
1979. július 14. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Naponta több száz vendég keresi fel a túrkevei termál strandfürdőt. A 2 hektáros, szép környezetben két felnőtt- és egy gyermekmedence várja a fürdőzőket. Vize reumatikus megbetegedések gyógyítására igen alkalnfas FlltIJEGYIET Griffin és Plnenix A természet nagy adománya. hogy nem tudjuk, mikor halunk meg. Tisztában vagyunk vele. hogy bármikor bekövetkezhet, akár holnap elüthet egy autó, s bármi má* végzetes történhet, ám mégis a tisztes öregkor elérésében reménykedünk, elérvén a 40—50 évet minden jövőtervezésünket így alakítjuk. Mennyivel másképpen élnénk, ha tudnánk, hogy — mondjuk — mához két évre meghalunk. A John Hill írta. Daryl Duke rendezte film ezt a nem akármilyen kérdést vizsgálja. Becsületes őszinteséggel, mély lírával, minden szentimentalizmus nélkül. Griffin és Phoenix, a két főhős ugyanis tudja, hogy „mennyi van még hátra”. A férfi rákos, a nő leukémiás. Magukban hordozzák a rettenetes tudatot, egymás előtt is leplezik betegségüket, mígnem a véletlen nyilvánvalóvá teszi mit próbáltak eltitkolni. Hőseink ettől kezdve az „éljünk vidáman, éljünk jól” lehetőségébe kapaszkodnak. Eszményien szép szerelmükkel, kamaszjátékos mindennapjaikkal próbálják feledtetni az elkerülhetetlent. Csakhát... a tragédia annál mélyebb, minél nagyobb az élethez való dékú alkotói meg sem próbálják elhitetni a nézővel, hogy hőseik halálváró. de az elmúlásra csak a fájdalom perceiben gondoló életvitele az egyetlen üdvözítő megoldás. A halál árnyékában élő ember sok mindenre gondolhat: Griffin és Phoenix már a perceknek élnek, - az általuk képzelt legjobb megoldást választják, de a néző tudja: minél jobban kiteljesedik boldogságuk, annál elviselhetetlenebb lesz a válás. Tiszteletre méltó emberi tartásuk semmivé lesz, a lányt túlélő Griffin vad dühvei tör- zúz, — saját halálát is közeledni érzi. Több mint szomorú film, hiába van telis-teli vidám hancúrozással, szerelemmel, a „kaszás” ott lopakodik minden képsorán. Ettől aztán nem tudunk másra gondolni, mint saját életünk múlandóságára. Nem tudjuk elfogadni a film „szépen haljunk meg” gondolatát sem, mert a tűz nem víz. csak az élet lehet szép, az elmúlás soha. Griffin szerepében a Colombo hadnagyként jól ismert Peter Falkot láthatjuk. Ezúttal is arról győz meg bennünket — akik még nem tudták volna —, hogy zseniális színész. Július 15—augusztus 11. Régészeti szaktábor Berekfürdőn Berekfürdőn vasárnap nyílik meg a megye első régészeti szaktábora, amelynek két turnusában július 15. és augusztus 11. között száz középiskolás diák vesz részt. A tábor életrehívásáit a megye korábbi honismereti, néprajzi táborainak sikere inspirálta, továbbá az is, hogy az országban számos helyen — például a pusztaszeri nagy ásatásnál —szerveztek már régészeti szaktáborokat, amelyek minden tekintetben hasznosnak bizonyultak. A megyei rendező szervek — a Damjanich János múzeum és a KISZ megyei 'bizottsága — célja elsősorban az, hogy a diákok reális kiépet kapjanak a régészeti, ásatás gyakorlatáról, a régészek munkájáról. Nem titkolt szándék az sem: arra törekednek, hogy a múzeumok körül ebben a tudományszakban is nagyobb érdeklődő réteg alakuljon ki. A tábor a szakma utánpótlását is elősegítheti, hisz a résztvevő diákok között bizonyára nem egy akad, aki a későbbiekben a régészetet szeretné hivatásul választani. A diákok naponta 6 órát dolgoznak majd a Damjanich János múzeum karcagi ásatásainak színhelyén. Gyakorlati tapasztalataikat régészeti előadások egészítik ki. amelyekből elsősorban a Nagykunság, de az ország más területeinek jelentős feltárási munkáit is megismerhetik. Szabad idejükben sport- és kulturális rendezvények várják őket. A tábor széles társadalmi összefogással valósult meg. Nagy segítséget nyújtott a munkásőrség, a KÖTIVÍZIG, a karcagi városi KISZ-bi- zottság. és a karcagi gimnázium kollégiuma. Amennyiben az első régészeti szaktábor tapasztalatai kedvezőek lesznek, a jövőben újra megrendezik. Nyári énekkurzus Carelli Pesten Carelli Gábor, a New Yorkban élő rríagyar származású operaénekes, a Metropolitan tagja ismét Budapest vendége. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola meghívására immár ötödször vállalkozott rá, hogy az olasz operaéneklés kultúrájával megismertesse a főiskola operatanszakos hallgatóit, a végzett fiatal énekeseket. A nemrég kezdődött, s július 21-ig tartó énekkurzuson segít a hallgatók énektechnikájának, stílusának, szövegkiejtésé- nek finomításában. Az idén mintegy félszázan vesznek részt a világhírű mester foglalkozásain. ragaszkodás. A film jó szán- T. L. A hónap fotója című pályázatunkra érkezett: Kapu (Papp Imre, Rákóczifalva) Éltető örökség utolsó, június első napjaiban emlékezett meg Kisújszállás Móricz Zsigmondról a hajdani „kisúji” diákról, legnagyobb íróink egyikéről. Az évfordulórengetegben voltak, akik féltették Móricz emlékét az „agyonünnepléstől”, mondván: „jaj annak az írónak, művésznek nálunk, akit felkap az ünnepélyesség szele, megunatjuk az emberekkel, frázisainkkal hétköznapivá, szürkévé tesszük, pusztává laposítjuk az életmű csúcsait is.” Baljós szemlélet, talán túlzó is, ám némely sikerületlen „túlünneplés” bizonyítja, hogy van az óvatoskodásnak valamicske realitásmagva. A kisújszállási ünnepségsorozat azonban mást bizonyított. Miért? Hosszasan sorolhatnánk a siker eredőit — szakszerűség, jól szervezettség, stb. — de ezeknél is lényegesebbnek tartjuk a cél- tudatosságot. Nem a felszín fecsegett, hanem a jelen hozzámérte önmagát a nagy örökséghez. Ez a megvalósult szándék a lakmuszpapír szerepét is betöltötte. Megmutatta, hogy a maiak számára mit jelent Móricz szellemi hagyatéka. Szemlélődtünk az ünnepségsorozat résztvevői körében. Ritkán látható érdekes és érdemes gyülekezet volt! Egyetemi tanárok, kisdiákok, termelőszövetkezeti parasztok, orvosok, ügyvédek, a város üzemeiben dolgozó szocialista brigádok tagjai, művészemberek ünnepelték az írót, a magyar múlt keserveinek feltáróját, á nemzeti fel- emelkedés népben gondolkodó lángelméjét. Sokat mondó tény ez, bizonyítja, hogy Móricz szellemi hagyatékát a legkülönbözőbb társadalmi réteghez tartozó emberek érzik sajátukénak. A népben, nemzetben gondolkodás írójának szándéka nem is kaphatott volna méltóbb reprezentációt, mint a kisújszállási napokon. Külön szót érdemel — mint sokatmondó tény — a kötődések láncolata. Három, sőt négy generáció találkozott egymással az öregdiákok baráti köre és a mai diákok révén. Az ünnepség szónoka egyetemi tanár, az emléktáblát téeszelnök leplezi le, a csécsei diófából készült szobrot az alma mater tanára avatja, — s mindenütt ott vannak az iskola KlSZ-szer- vezetének fiataljai, sőt az úttörők is. Minden fórumon a Móricz intelem hangzott el: hasznosan, a nép, a nemzet javára munkálkodni, élni. Felbecsülhetetlen értékű ösz- szetartó és mozgósító erő ez: becsülettel dolgozni a hql- napért. Eltéphetetlen kötődés egymáshoz: ki-ki a maga posztján a legjobb tudása és ereje szerint tegye meg a maga dolgát. Ezt mondta a tudós is, a munkás is, így értette mindenki, tanár, téeszpa- raszt, s kisdiák. A valóságra építkezett az ünnepségsorozat. Néha az volt az érzésünk, hogy nem is különleges alkalomra gyűltünk össze, csupán mindennapi életünk eseményeit gyűjtötték csokorba a rendezők, hogy megmutassák: így élünk. Egyszerű és kézenfekvő volt minden: szobrot máskor is avatunk, az író novelláit, riportjait máskor is olvassuk, nemcsak a prózamondó-versenyen, regényének l'ilmadaptációit eddig is milliók nézték meg. Mi tette akkor mégis ünnepélyessé ezeket a napokat? Éppen az előzőek, amelyek csak a kulturális fel- emelkedés révén valósulhatlak meg. Ügy is fogalmazhatjuk: a gyökerek írnélysége, amelyből szellemi táplálékot kapnak az ünneplők. Mert igazán csak azt tudjuk ünnepelni, qsendberí, meghitten, de sokat érően, akit ismerünk. S akik jövőbe mutató szót tettek Móricz szellemi hagyatékához, mind tudták, hogy szándéka szerint cselekszenek. Ezért nem lehetett volna ennyire mindenki számára sokat adóan megrendezni ezt az ünnepségsorozatot. húsz, harminc évvel ezelőtt. Bizonyos, hogy akkor is avathattunk volna szobrot, emléktáblát, akkor is hallhattunk volna igaz és szép ünnepi beszédet, akkor is okosan tolmácsolták volna a diákok Móricz műveit, — de ennyien értették volna-e mint most, hogy miért is az ünneplés?! S mindenki olyannak látta volna-e az író legigazibb arcát, mint most? Nemleges a válasz. Fel kellet nőnünk a szellemi hagyatékhoz, hogy megértsük, s mindenki számára mozgósító erővé váljon az írói gondolat. Kisújszállás szellemi nagykorúságát bizonyította, amikor hajdani diákjára emlékezett. Móricz 1918 telén — A vasfejű kunok között címmel — arról írt riportot, hogy a kisújszállásiak hogyan akarják elvenni a koronás főktől a földet. A sorok között ott a kérdés is: mire mennének vele. Hat évtizeddel később a mai idők krónikása — szerényen lépdelve a Móricz járta utakon — azt vizsgálta, hogy valójában mennyire tudtak élni a „vasfejű kunok unokái” ä megkapott lehetőséggel, mire mentek a földdel. Sokra, nagyon sokra, ez a mai krónikás megállapítása, s félénken, nehogy a kegyeletsértés látszatába kerüljön, hozzáteszi: talán a halhatatlan előd is csak legmerészebb álmában gondolhatott a kisújszállásiak mai magaslataira. A magaslatot említve most már Kisújszállás népe egészének anyagi — szellemi felemelkedésére gondolunk — tennivalóik sokasága közepette is. Miért is emlékeztünk erre a Móricz-riportra, s hatvanegy évvel későbbi szerény pa- rafázisára? Egyszerűen azért, mert Kisújszállás — más magyar városokkal falvakkal együtt — csak a bekövetkezett változások eredményeként juthatott el említett szellemi nagykorúságáig, Móricz Zsigmond jövőbe mutató értéséig, ünnepléséig. szellemi nagyjain- kat, évünnepeljük, mindig vizsgázunk. A krónikás a kisújszállási Móricz ünnepségsorozatot jmiéltatva; tulajdonképpen csak ezt akarta bizonyítani. Könnyű dolga volt, mert a mai Kisújszállás igen jól vizsgázott: megmutatta az érdemes gondolatok iránti fogékonyságát. Tiszai Lajos Május amikor fordulóinkat „Gránátalma” született a korong mellett KOZÁK ÉVA PORTRÉJÁHOZ Annak idején egy óra alatt döntötte el Kozák Éva, hogy az óvónői pálya helyett a fazekas mesterséget választja. A gyors döntés azonban nem bizonyult elhamarkodottnak sóit a Mezőtúri Fazekasak Népművészeti Agyagipari Szövetkezetében ezidáig eltöltött három év bizonyította, hogy Kozák Évának különös tehetsége van ehhez az ősi mesterséghez. Tavaly a Gelencsér Sebestyén pályázat második díját, legutóbb pedig a Nyíregyházán megrendezett országos népművészeti kiállítás nívó-díját, a „gránátalmát” nyerte el cserép sütőedényeivel. Ebből is kiderül, hogy Kozák Éva a kerámiát nem csupán mint dísztárgyat szemléli, foglal-* koztatja a cserép mindennapos használatának lehetősége is. — Köztudomású, hogy a régi háztartásokban mindennapos volt a cserépedények használata. Ezt a „szokást’’ szeretném feleleveníteni, a régi formákat felhasználva új konyhaedényeket is szeretnék tervezni — mondja. A másik dolog, ami az utóbbi időben lekötötte Kozák Éva figyelmét és érdeklődését; a butella. Az alföldi fazekascentrumok — például Hódmezővásárhely, Debrecen, Tiszafüred, Szeged. Mezőtúr — hagyományait gyűjtötte össze, és dolgozta fel „Alföldi pálin- kásbutellák” című munkájában, amellyel a Népművészet Ifjú Mestere címre pályázik. — Hosszú gyűjtő- és kutatómunka előzte meg a dolgozat megírását, a butellák végső megformálását. A Nép rajzi Múzeumban — és helyi múzeumokban, könyvtárakban tanulmányoztam a fellelhető butellákat, ornamentikájukat, formájukat. Persze arra most is vigyáztam, mint mindig, hogy ne puszta másolatokat készítsek, hanem az alapvető stílusjegyeket megtartva, saját képzeletemet is hozzáadjam a megformált butellákhoz. Amíg mi beszélgetünk, a kiságyban fel-fel sír Zsuzsi, Kozák Éva kéthónapos kislánya. — Miatta most kicsit kiestem a szakmából — mondja mosolyogva az édesanya. — Március óta nem ültem a korong mellett, de Zsuzsi, nagyon jó kislány, szakmai folyóiratokat, könyveket nyugodtan lehet mellette olvasni. így tehát, ha gyakorlatban nem is. elméletben Lé* pést tudok tartani a mesterséggel. Ez ugyanis nagyon fontos, még tanulóéveim idején szoktattak rá mestereim Kása Klára és Gonda István. Tulajdonképpen tőlük kaptam példát szakmaszeretetből és ennek óriási szerepe volt abban, hogy a hirtelen elhatározásomból — most úgy érzem — életre szóló hivatás lett. Szóval nem akarom abbahaayni a szakmát, akkor sem. ha esetleg más vidéken telepedünk le a családommal később. — liven terveik vannak? — Valószínű, hogy a férjem szülőhelyére, Baranyába költözünk majd. Már vannak elképzeléseim arról, hogy milyen munkát végzek A butella két oldala. Kozák Éva gyűjteményéből / i Kwv / fi l tűz vfvttut, a, l ’Ha. tít sn\, y sí trm. > » i !> 7~ í je t i h, t-i ittuk. \ hJjilv h rfWttrj' \ c-í'/fv .tik í ‘»Jx-t ^ fr .#**- ■ mi ott. A baranyai táj kerámiahagyományait szeretném feltérképezni, de persze nem akarok szakítani az alföldi, a mezőtúri fazekashagyományokkal sem. Ügy érzem nehéz is lenne, hisz itt tettem meg az első lépéseket. Ezzel talán azt is elmondtam. hogy rengeteg tanulni- való vár még rám. Kozák Éva munkáit legközelebb az első szolnoki fazekas triennálén láthatjuk, de remélhetőleg a nevével fémjelzett kerámiákkal még sokszor találkozunk. T. E.
