Szolnok Megyei Néplap, 1979. július (30. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-01 / 152. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. július 1. Mindnyájunk öröksége 100 éve — 1879. július 2-án - született Móricz Zsigmond KLASSZIKUSAINKAT szeretjük szobortalapzatra állítani. Kőbe faragva, bronzba öntve fogadják az utókor hódolatát, holott talán mondani szeretnének valamit. A száz esztendeje született Móricz Zsig- mand életét, munkásságát is ünnepi szónoklatok és megemlékezések méltatják. Joggal, hiszen népének egyik legnagyobb krónikása volt, aki halhatatlan művekben mutatta be ennek a népnek életét és törekvéseit. Egyéniségéhez illik a kőszobor, különösen az a vaskosan rusztikus forma, amelyet Medgyessy Ferenc ismert Móricz- portréja mutat. Egyénisége: konok következetessége, hatalmas munkabírása, elpusztíthatatlan életereje az egyetlen darabban faragott kövek szilárdságához hasonlatos. Illik hozzá a kőszobor, igazi lényét mégsem fejezheti ki. Móricz a legnehezebb helyzetekben is szilárd emberi egyéniség maradt, a nemes kövek kitartó erejével viselte azokat a terheket, amelyeket alkotó munkája halmozott szüntelenül váltaira.' De nemcsak ennyi volt. Kőnehéz kitartása mögött vad. szenvedélyes élet lobogott. Indulatok fűtötték. eszmélete és képzelete szüntelen mozgásban volt, agya és szíve mindig dolgozott. Nem illik hozzá igazán a szobrok nyugalma. Az ünnepélyes méltóság sohasem tetszett neki. Valójában utókorától: a jelentől sem hódolatot vár. Inkább figyelmet és megértést, azt, hogy a jelenkor is hallja meg szavát, értse meg üzenetét. Mi lehet Móricz mai üzenete? Lehet-e üzenete egyáltalán egy írónak, aki több mint harmincöt éve halott? Aki egészen más korban élt, egészen más tennivalókkal viaskodott, mint a jelenben élő nemzedék? A kérdés irodalmunk eleven gondjára utal. Halljuk a kételyt, amely Móricz Zsigmond időszerűségét olykor megkérdőjelezi. Vajon mi lehet a mondanivalója a jelenben, 1979-ben annak az írónak, akinek sorsa és munkássága ma már jórészt az irodalomtörténet-írás birtoka? Móricz valóban saját korának kérdéseire válaszolt, s ezek a kérdések ma már jórészt történelmiek. A magyar parasztság sorsa, amellyel annyi munkájában s oly szenvedélyesen foglalkozott, azóta történelmi méretekben alakult át. A kép, amelyet Móricz erről a sorsról adott, ma már a múlté: történelmi dokumentumértéke van. És megváltozott a magyar vidék, a magyar vidéki értelmiség helyzete, sorsa is. Vajon ha az ábrázolás tárgya múltidőbe került, elveszítette volna időszerűségét maga az ábrázolás is: a hatalmas társadalmi freskó, amely Móricz Zsigmond regényeiben, elbeszéléseiben a huszadik század első felének magyar életéről kibontakozott? A történelem valóban nagyot fordult azóta, hogy Móricz megmintázta műveiben a teljeg magyar valóságot, a teljes magyar életet. S lehet, hogy a kor társadalomtudományi, szociológiai és statisztikai képe ma már valóban múzeumi anyag. Nem így az irodalom. A jó regény, Móricz Zsigmond regényei mindig többet adnak, mint pusztán szociológiai ismeretet. Az embert isimerjük meg általuk: a huszadik század első felének magyar társadalmában élő ember gondolkodását, érzéseit, magatartását — az értelem és a szív belső történetét. Ahogy Tolsztoj vagy Balzac regényeiben sem pusztán a tizenkilencedik századi orosz főnemességgel és francia polgársággal találkozunk, hanem magával az emberi egyetemességgel: a tervezgető, küzdő, szenvedő, harcaiban elbukó és fel- emelkedő ember sorsával is. Nemcsak az elbeszélés tárgya maradt eleven, az írói munkát vezérlő erkölcs is. Móricz Zsigmond emberi hűsége és művészi elkötelezettsége, amellyel népe sorsa fölé hajolt Az irodalom, s különösen Kelet-Európábán, ahol mindig egy népi és nemzeti közösség történelmi sorsáért kellett felelősséget vállalnia, az irodalom nemcsak az esztétikum dolga, hanem az erkölcsé is. És az irodalom etikáját mindig az jelzi, egyszersmind az teremti meg, hogy az író mennyire tudott azonosulni népének sorsával, vágyaival, törekvéseivel. Ez a közösségi hivatástudat és írói etika a magyar irodalomnak is legszentebb — so- ,ha el nem évülő — hagyományai közé tartozikEzt a hagyományt — Balassi Bálint, Zrínyi Miklós, Csokonai Vitéz Mihály, Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor, Arany János örökségét — vállalta, vitte tovább Móricz Zsigmond is. Nem egyedül: Ady Endre társaságában, aki mindenben szövetségese, testvére volt. Móricz és Ady közösségi tudata, népi elkötelezettsége ma is irodalmunkat alakító morális erőt jelent. A regényíró példája és tanítása ma sem veszítette el időszerűségét: Móricz Zsigmond műveiben tesz tanúságot a közösségi hűség és szolgálat erkölcse mellett. Szavára érdemes figyelni a jelen irodalmának is. És végül nem évült el Móricz Zsigmond művészi módszere sem. Noha éppen az ábrázolás mikéntje az. amely leginkább ki van szolgáltatva az idő múlásának. Így lett a romantikából vagy a szimbolizmusból irodalomtörténeti fogalom; módszer, amelyet a jelen irodalma már nem tudhat, nem is akarhat feleleveníteni. Móricz kezdetben azt a művészi örökséget kamatoztatta, amelyet Mikszáth hagyott a magyar irodalomra: az anekdotikus realizmus régi — még Jókaitól eredő — hagyományát. Ezt az örökséget kellett meghaladnia, ha a korszerű realizmusig akart jutni. A meghaladás módja a naturalizmus hatásában rejlett: rövid naturalista korszaknak kellett bevezetnie az érett realista műveket. A naturalizmus alakította kj a Sárarany írói világát, a realizmus a húszas évek nagy regényeit: az Űri murit és a Rokonokat. A társadalombíráló regények mellett kapott szerepet a realista ábrázolás költői változata: a Légy jó mindhalálig, amely talán a legjobb magyar gyermekregény. S a kritikai ábrázolás mellett született meg a nagy történelmi összefoglalás: az Erdély trilógia, amely egyszersmind erkölcsi példázat is arról, hogy egy kis nemzetnek milyen történelmi magatartást kell tanúsítania. Móricz Zsigmond realizmusa azóta követendő példát jelent, a mai magyar társadalmi regény sem élhet meg nélküle. A realista ábrázolásban Móricz a magyar regény régi törekvéseit teljesítette be. Adósságot törlesztett, hatalmas — szinte balzaci méretű — szintézist alkotott. írói egyéniségének szüntelen megújulási képességét mutatja, hogy e realista szintézis után új utakat keresett s talált. A harmincas években Móricz Zsigmond többirányú kísérletet tett a realista ábrázolás- mód megújítására. Novelláiban, a Barbárokban például, a balladák drámai erejét sikerült újjáteremtenie, külvárosi elbeszéléseiben, közöttük a Kiseredei angyalokban a riportnovella erősen valósághoz kötött formáját dolgozta ki. Híres regényében, A boldog emberben azt a lírai és szociográfikus motívumokból építkező formát sajátította el, amely a népi írók szociográfiáinak újdonsága volt. Rózsa Sándor-regényeiben valósággal népi eposzt alkotott, önéletrajzában, az Életem regényében a magyar irodalom memoárhagyományait újította fel. Művészi módszerében a magyar elbeszélő irodalom később — a hatvanas évek során — bekövetkező gazdagodását készítette elő. Olyan epikus eszközöket alkotott, amelyeket Sarkadi Imrétől Sütő Andrásig és Sánta Ferenctől Galgóczi Erzsébetig azóta is használatban tart a magyar prózairodalom. MÓRICZ-KÉPÜNK persze időközben sokat változott. Talán kissé megfakult a korai művek fénye — az elbeszélések kivételével —, s megnőtte a későbbieké: az újat kezdőké, a stílust újítóké. Ezekben a művekben a száz esztendős Móricz Zsigmond — akár a száz esztendős Ady Endre és Krúdy Gyula — a mi korunkhoz is beszél- A ma is aktuális nagy elbeszélő szól hozzánk, akinek műve. öröksége semmit sem veszített elevenségéből. Aki ma is vallató kérdésekkel faggatja olvasóit. Párbeszédet kezd velük: szavára figyelni kell, figyelni érdemes. Pomogáts Béla M ondja Mátyás bácsi, szavazott maga valaha képviselőre? — Igenis, kéremalássan, mikor még adót fizettem. De hogy a szőlő kipusztult, most már nem fizetek adót, hát nem szavazok. Nem csak én vagyok így, sokan. — Hát mondja, azért, hogy a maga szőlője kipusztult, maga nem tudna éppenúgy szavazni, mint azelőtt? — Hogyne tudnék, kéremalássan, írni, olvasni tudok, ahhoz mi kell más? — Hát aztán, ha maga írni, olvasni nem tudna, akkor nem tudna szavazni? — Akkor is tudnék, akkor is meg tudnám mondani, kit akarok képviselőnek. — Osztán kit akarna? — Hát azt most nem tudnám hamarosan megmondani ... — Kire szavazott maga legelőször? — Legelőször is Áts Karóira szavaztam. Ügy hiszem 65-ben, vagy 66-ban vót. — Milyen párti vót az? Deákpárti? — Azt mán nem tudom. — Hát mér szavazott arra? — Hogy jót akar nekünk. — Hogy akar jót? Milyen jót akar? — Hogy ő lesz a megváltónk, például az országnak. — Osztán megváltotta az országot, mondja ? — A jézus tudja, mit csináltak ők, milyen jóért harcoltak: azóta se láttam, se nem hallottam hírit. Az öreg felnéz végre, mert ezt mind lesütött szemmel gondolkodva mondta, de most mintha érezné, hogy most jelentette ki az igazságot. — De nézze csak, vót akkor más jelölt is? — Vót: Kállay. — Hát az nem akart olyan jót? — A megint másképp beszélt. Megint másképp olvasta az ő elveit. — És az nem tetszett magának? — Nekem tetszhetett, mikor én nem értettem, abba az üdőbe. — No, de szavazott, hogy melyik tetszik! — Na igen, ahova a többiek, de hogy miért, minek, arról nem vótam fölvilágosítva. S az öregecske fölpittyeszti fogatlan száját, „nem volt fölvilágosítva”, mintha valami sóvárgás volna ebben a tudás után. — Hallott maga arról valamit, hogy most olyan szavazást akarnak, hogy mindenkinek lehessen szavazni, titkosan: akár szegény, akár gazdag; jó lesz az? — Nem vóna rossz. A nem vóna rossz. — Miért nem vóna rossz? — Nem vón rossz — mondja óvatosan az öreg. — Szegény, gazdag, egyformán szólhat bele az ország dolgába — segítettem neki. — Ha értenek! — emeli fel az izomficamos ujját az öreg. Aztán újra csak annyit mond: — Nem vóna rossz biza. — Mégpedig titkosan: tudja? — Tudom... A nem vóna rossz! Mert kéremalásson, én annyit izélek, hogy úgy vóna, mint egy egyesület, hogy egy akaraton vannak, mer addig azelőtt, ha rác vót, másképp értette, ha német vót, másképp értette, ha magyar vót, másképp értette: mért ne 'szavazzunk, ha e többet fizet. Az ördög elviszi: mink meg itt maradunk ... Ohó, kisiklottunk az eredeti, szép, elméleti fejtegetés talajáról: itt a gyakorlati valóság. — Magának mit fizettek, mikor szavazott? Kapott pénzt? Móricz Zsigmond: Interjú a favágóval — Én nem, soha egy krajcárt se, én nem! — Miért nem? Maga mért nem vette el, ha fizettek. — De bele is buktak, aki elvette, mert fölvették a pénzt, azután meginten dupla adót kellett fizetni. Érteni kell ahhoz, kéremalássan; én értek a szőlőmíveléshez, meg a mezei munkához eccóval: de arról nem vagyok felvilágosítva, hogy az urak mit akarnak egymással. Itt a szegény ember filozófiája a politika felől. — Mondja csak, ki maguknál a polgármester? — Hogy is híjják... azt most hamarosan nem tudnám megmondani... — Hát a rendőrkapitány?. — Asse. Űjak ezek, nem tudom én űket, minden hivatalba csupa új nép van benne. Nem vagyok kíváncsi rájuk. — Hiszen maguk választják őket! A nép választja. Nem? — Nem. Ök választják egymást. Folyton oda lyukad ki, bármiről szólunk, az a gondolkozásának alapja. Űj kérdést vetek föl. — Hát azt tudja, miért van a háború? Elgondolkodik. — Így hamarjában nem tudnám megmondani... Nem egyeztek . .•. a nem egyezés, úgy vélem ... — Nem hallott róla semmit? — Még idáig nem. — De azt tudja, hogy háború van? — Azt igen, de hogy mér van, hogy mér küzdenek, azt nem. Vájjon Lloyd George, ha őszinte akar lenni, tudna jobb feleletet adni? — Maga emlékszik negy- vennyócra? — Hogyne emlékeznék, de nagyon is jól. — Mire emlékszik? — Arra emlékszek, mikor édes apámmal lementünk Budára gyalog, láttam, mikor vitték a Lambergnak a fejét pikán. — Hol vitték? — A hídon... Az egy vezér vót, Lamberg vezér, roszszul vezetett, hát lefejezték. — Ki vót a legnagyobb vezér? — Görgei! A vót a magyar tájon a vezér. — Látta? — Láttam. — Hol? — Budán. — Mit csinált? — Lovagolt. Mint a többi nagy tisztek. — Honnan tudta, hogy éz Görgei? — Éljen Görgei, éljen Görgei! mind azt kiabálták — s úgy felcsillog az arca a régi szép emlékre. — Azután, mikor átmentem eccer Visegrá- don, akkor is láttam, mán akkor igen öreg volt, egy törpe kis ember, olyan kis kocsin ült, kis szamárkát hajtott egy ostorral, szépen fel volt hámozva a szamárka, hámmal takarosán, úgy hajtotta, mondták: ez Görgei. Istenem, mondtam, ez az? Ügy elcsodálkoztam, milyen magas volt, mikor én láttam Budán. Akkor még nótát is tanáltak rá, hogy: Görgei, a rácokat töreti. Fíltek is tűlle a rácok, meg a papok. — Hát Kossuthot látta? — Hogyne láttam vóna. — Pesten? — Nem Pesten, Budán, ö is ment sok tiszttel, olyan díszruhába, éljen Kossuth Lajos, éljen Kossuth Lajos! Azt is csak onnan tudom, hogy kiabálták nagyba és ő kezet fogott a pórnéppel, nem az urakkal, hanem a pórnéppel, falusiakkal, a lóról. — Hát Petőfi Sándor... ? Ismeri a nevét? — Hallottam felőle, de ismerni nem ismerem. — Jókai? — Jókai, Petőfi, hallani hallottam a nevét, de ismerni nem ismerem ... Tisza István, tudom ezeknek a nevét: azok mind vezérek voltak ... — Tisza István is? — Az is. Tudom; még most is emlegetik űket. — Hát Damjanics? — Az nagy rác vót. Nagy rác. Arról tudott, izé, egy fiatal asztalos nálunk egy nótát, mer a honvéd vót, az a bizonyos asztalos, hát a kocsmákba danolta, fizettek neki érte. — Hát az árulásról? Mit tud az árulásról? — Élelem-árulás? — Nem, hazaárulás. Görgei. Hogy Görgei eladta a hazát. — Igen, a dalba benne vót, abbúl hallottam, akit a kocsmába danoltak, az az asztalos, amit említettem kérem, az az asztalos, az olyanokat’ tudott danolni. mintha csak le lett vóna neki írva. S elkezdi halkan, lassan fütyörészni. — így megy ez « nóta, a Dam- jánovics nótája, izé, hány vezérrel, a Jézus tudná aztat összeszedni. S az öreg legyint; mind csak hiábavaló; annyi ebből a komoly dolog, csak, hogy: „Hetvennégy deka kenyeret adnak egy hétre, az ember, ha leül, egy ültőhelyébe megeszi.” Illyés Gyula; A Móricz Zsigmond emlékkönyvbe Babits Mihály: A gyémántszóró asszony Móricz Zsigmondnak Nem fedte ö fel szívét senkinek s okosan tette, — mire jó? — Szemében a derű már-már a jégcsillogású közöny volt: égő s átolvaszthatatlan. Távolabb, igen: a jövő, a múlt s a nagy közösség (ami épp oly messzi): sóvár szíve attól még lángragyúlt. A többi? Baromvásár csak, piarc, hol egyként üzlet az ember, az állat, a jó férfikar és az édes arc... Megvetett minket, világát? Figyelt, fülelt és mindent megjegyzett magának. S összevont szemmel: „ez ostoba úr, ez még ostobább szolga, ez csaló, ez anyját ölné” — mondta konokul, „ez meg is ölte” — mondta két fakó mosoly -közt, mint ki belső hangra hallgat, de szólván, mindent istennek beszél el. S elment örökre és most itt vagyunk ■— megismerve egymásban önmagunk — fejünkön rettentő ítéletével. Éjszaka ez, testvér!... Szükség van a fényre, vetni amaz őrült asszony útjai elébe: kit tántorgóvá vakított szörnyű vesztesége. Oh, hány fiat vesztett! mennyi vagyonát taposták szét talpas, süket katonák! idegenné zárták tőle legjobb otthonát. S azt se tudja már, hogy lába merre lép: jobbra is, balra is árok, meredék s minden lépten szórja, veszti kincsét, erejét. S míg gyémántjait, gyöngyét így hullatja széjjel, ékeskedik csináltvirág- s üveggömbfüzérrel, mely gáncsot vet lábainak, ahogy küzd a széllel. Lámpása a szélben — hagyta: —, kialudt: vak tátongó mélység szélén fut és egyre fut — mégis fény ragyogja be, s nem sötét az út. Nem a csináltvirág s üveggömb ragyog, hanem az a gyémánt, amit elhagyott: még az árokba is utána ragyog! Ragyogj, gyémánt, ragyogj! szükség van a fényre szegény őrült asszony útjai elébe; mert anyánk ő s a miénk minden vesztesége.
