Szolnok Megyei Néplap, 1979. július (30. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-10 / 159. szám
12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. július 8. JUL8YaSUTA$NAP Antonio de Lara: urgos mutet íú________------------— + HL~ »‘/«/'I'S .uw.'“',. «I- "w*1,1 Uw, w ...lluw ^ WÍ-ÍA .7Í'1' «•. vu, U.U'I VW. „II, MM Biztonsági öv Egyenlőtlen fejlődés Í3HK3 FELVE IffCT Mllkll/QCT rs,—r- „ |B£T Mt/VKflST II ^ = r SEGEDHUNKRST VÁLTÓKEZELŐT SRRUST IftJJ Jj BET. MUN SEGÉDMl VÁLTÓKÉ Saruit Helyzetkép f SÍKBE L TOTEK fl jcKEM"y mu ta‘'/ijWw'l"",u"H/iUii'i.//,,(11/ a»Mík\\fe,I/; ii> Lw.e vW',M|1Vtll ‘t l*r s /\.l 'W/ \tu, .tjA.Wll UliialiUf \»>. A' .WiHW1 A híres sebész bevihar- zott a műtőbe, futtában rángatta kezére a kesztyűt. — Szike! Már nekikészült, hogy felnyissa a beteg hasüregét — az utolsó pillanatban azonban megtorpant. — Idehallgasson — kérdezte a műtősnőtől — mit is kell eltávolítanunk? — Sajnos — felelte a műtősnő — én nem tudom pontosan, főorvos úr, de úgy rémlik, hogy valami „l”-re végződő dolgot. — „L”-re? Vakbél? Végbél? — Nem, doktor úr, azt hiszem inkább „r”-re végződik! — Gyomor? Tumor? Orr? Nem hiszem, hogy a beteg örülne az ilyen radikális beavatkozásnak ... Kár! ■.. Tudja mit? Telefonálok a feleségemnek, ő talán emlékszik rá: rendszerint elmondom neki, hogy milyen feladatok várnak rám... A sebész tárcsázott. — Idehatlgass, drágám, nem emlékszel véletlenül, hogy milyen szervét kell eltávolítanom ennek a betegnek? Olyan bajuszos fiatalember, nagy lecsüngő bajusza van... — Fogalmam sincs. — Tudod, egészen kiment a fejemből ■.. de lehet, hogy valami „r”-re végződő dolog. — Akkor kar. Biztos kar. — Alighanem igazad van, drágám. Annál inkább, mert ebből kettő van, és nem lesz nagy baj, ha ... — Igen, drágám, de ne felejtsd el a legfontosabbat: sajtot kell venned. Ma Federico nálunk ebédel, és ő imádja a sajtot. Nem felejted el? — Milyet vegyek? — Akármilyet. Különben ha friss Camembert is van, akkor azt vegyél. — De hiszen Federico ki nem állhatja! Mindig rosz- szul lesz tőle■ — Éppen ez a jó, legalább eggyel több beteged lesz! Az asszony letette a kagylót, a híres sebész pedig viszament a műtőbe. — Nos, kiderített valamit? — kérdezte a tanársegéd. — Semmit az égvilágon. — Nekem már dereng: ez valami ,,-óma”-ra végződő dolog, nem „r”-re ... mondta a tanársegéd. — ,,-óma”-ra? Talán szarkóma? Vagy szimptóma? Vagy axióma ...? — Nekem ugyan egykutya — felelte közömbösen a tanársegéd. — Az ön betege, nem az enyém■ — A sebész komoran végigmérte a pácienst. — Egyelőre mindenesetre lenyisszantom a bajuszát. — Telefonálunk haza a lakására — kapott észbe a műtősnő. — Talán rokonai tudják. — Nagyszerű ötlet! — kiáltott fel a sebész és megint a telefonhoz indult. — Szenyora Ramirez? Itt Lopez doktor beszél. Nem, semmi különös nem történt. Csak kérdezni szeretnék valamit: nem emlékszik véletlenül. hogy mit kell kioperálni a kedves férjéből? — Nem tudom. Ügy rémlik, valami „itisz” végű baja van. — Egy pillanat, mindjárt elsorolom mindazt, amire így kapásból emlékszem: appendicitisz, nefritisz, ko- litisz. •. — Nem, nem, egészen más. — Akkor mit parancsol, hogy kinyisszantsak belőle? — Amit óhajt, én nem ártom bele magam a férjem ügyeibe! Amire a sebész visszatért a műtőbe, a beteg felocsúdott, mert az altató hatása véget ért. — Ezt a tésztát! Még a saját felesége sem tudott értelmes választ adni. — Az én feleségemnek — avatkozott a beszélgetésbe az operáció szenvedő alanya — szédült dolgai vannak. Technikai analfabéta... Ilyesmihez ő egyáltalán ■.. Képzeljék el. amikor a fogpasztát használja, mindig a tubus közepét nyomja meg, bár tudja, hogy ezt utálom! Hiszen a tubust alulról kell nyomni■ Mit szólnak hozzá? — Szörnyű! — kiáltott fel a\ tanársegéd. De attól még... Ekkor a sebész félbeszakította a beteget: — Nem emlékszik véletlenül, hogy mijét kell önnek kinyiszálnom? — Semmit, az isten szerelmére, semmit! Én nem beteg vagyok, hanem szerelő, és a biztosítékot jöttem megjavítani, ez a nőszemély pedig — a balszerencsés páciens a műtősnőre mutatott — rámvetette magát, az orrom alá dugott valamit, és akkor valahogy elnyomott az álom ... De hol is van az az átkozott biztosíték?! (Ford.: Gellert György) A pesti sanzon költője Ernőd Tamás, Ady tíz évvel fiatalabb És konyha-tűzön forrt a lábas üst, kortársa és barátja, az irodalmi igényű Hordót gurított pár csapos legény kabarédal népszerű szerzője volt. Versei, A vásárcsarnok sör szagos terén dalai, vígjátékai a lélek változó, ezer szí- És fuvarosok mérték a zabot, névéi idézik a már-már elfeledett, hábo- Egy vén anyó kívánt szép jónapot, rúk nyűge alatt is életre vágyó, régi Bu- Az élet így csilingelt kedvesen, dapestet. Nem prófétai mélység az övé, — Giling-galang, elmúlt dél, est leszen, — sorai a dallamot őrzik kivételes hűséggel, Hogy egyszerre csak, titkos szóra csak, amit a romantikus békeidőtere emlékező, Csillogó, csengő, zengő aranyak egyre magányosabb városlakó, akár egy Kezdtek gurulni, pénz-eső szitált, Krúdy-hős dúdolhatott. Archív hangleme- A szél arany kottából trombitált, zek nélkül, egyszerű olvasás közben halla- Jég pattogott és arany volt a jég, ni véljük a mélytónusú, lágy, majd néha Arany tócsák tükröztek szerteszét, szigorú éneket, de még a halk zongorakí- Arany pillangók milliója szállt, séretet is. Nem csupán a nosztalgia hang- Arany sarló arany sarjút kaszált, jai ezek* az idjllben visszafogott, mesteri Arany lisztet darált egy nagy malom, erő sejteti az irónia és a tragikum állandó Arany bor folyt a csapláros-csapon, készenlétét. Mint minden igazi sanzonban. Kinyílt a műhely és megállt a gép, Versét 1918-as kötetéből, a Pesti hege- Arany-viharban düllöngött a nép, Tallért tömött a sok kis dárius, Aranyport mért a patikárius, S az ezüstpálcás tanácsos urak Csülökre kapták kék tógájukat, S a bérkocsis lovának zab helyett Pengő arany takarmányocskát vetett. Arany borjút cipelt a közlegény, Arany taréj nőtt egy kokas fején, Gyóntatás közben egy jó kanonok A szűz markába aranypénzt nyomott. — És túl a városkán, a domb felett, A sírásó bukfencet vetett, S a dombon túl a Háborús Halál Táncolt, dalolt, dobolt és csengetett... dühből közöljük. A. A. Ernőd Tamáa : Szent Konjuktúra legendája A régi városkában ép delet Zengtek az órák és a bakterek, S az ezüst pálcás tanácsos urak Kezdték levetni kék tógájukat, Kis kéményekből kanyargóit a füst Egy kis helyreigazítás Vesztegzár Egy férfi a lépcsőházban Csemetke János, amikor kiszállt a liftből, és a lakása felé igyekezett, észrevette, hogy a folyosó sötét sarkában egy férfi hajol az ott levő ajtóhoz, a névtáblát böngészi. — Kit tetszik keresni? — kérdezi tőle Csemetke. A férfi összerezzen a váratlan hangtól. — Porcnágel Xavért — mondja aztán. — Porcnágel Xavér? Tudomásom szerint ilyen nevű lakó nincs ebben a házban— Nekem pedig itt van fölírva, ő maga írta föl. Tessék! — mutat egy cédulát a férfi. Porcnágel Xavér, Cirip utca 7. V. emelet. — Az mindjárt más! — mosolyog Csemetke — ugyanis ez nem Cirip utca hét. hanem kilenc. — Ez biztos? — Csak tudom, hogy hol lakom, uram?! — Mert olyan egyformák ezek az új házak. — Csakugyan egyformák — mosolyog egyetértőén Csemetke, és előveszi a kulcsát, hogy kinyissa lakása ajtaját. — Szabad kérdeznem — lép utána a férfi —, hogy miért tetszik olyan gúnyosan mosolyogni ? — Bocsánat — mosolyog elnézést kérőn Csemetke —, én nem gúnyosan mosolyogtam. csak mosolyogtam. — Csak mosolyog, most is csak mosolyog! — bólogat sóhajtozva a férfi. '— Tudom én, hogy mi van a mosolya mögött. — Ne haragudjon, uram, de nekem dolgom van — vág közbe Csemetke, és be akar lépni a lakásába. — Persze — ugrik utána a férfi — most rohan a telefonhoz, és értésíti a rendőrséget, hogy egv gyanús alakot látott. — Sajnos, nincs telefonom. — Átzörög a szomszédjának, vagy jelt ad az ablakból. . — Uram, én is kriminéző magyar vagyok. Tudom tehát, hogy a valóban gyanús alakok nem így viselkednek. — Tehát ön nem tart gyanúsnak engem? — Egyáltalán nem. — Akkor miért tetszett olyan alaposan szemügyre venni? — Volt szerep csém! — Ki-> ált ingerülten Csemetke, és berántaná az ajtót. Az ajtó azonban nem mozdul, mert a férfi odatette a lábát— Kedves uram, könyör- gök... — szól esdekelve — . két perc az egész, és ön meggyőződik róla, hogy létezik Porcnágel Xavér. — Egy pillanatig sem kételkedtem Porcnágli létezésében, esküszöm a családom egészségére. — Ezt most csak azért mondja, hogy megszabaduljon tőlem, és nyugodtan értesíthesse a rendőrséget. Csakhogy én nem engedem. Nem, nem, soha! Nekem még a rendőrséggel nem volt dolgom, és nem is lesz, mert ön most átjön velem a szopiszéd házba, és meggyőződik róla, hogy Porcnágel Xavér... — Tudom — ordít Csemetke —. létezik— Igen, és következésképpen én nem a Kék fényben körözött betörő vagyok, hanem egy talpig becsületes ember, aki... — Aki most elkotródik innen — üvölt a férfira Csemetke —, mert... — Drága, jó uram! — borul a küszöbre a férfi —ha van önben egy kis emberi együttérzés, egy csöppnyi felebaráti szeretet, egy atomnyi szocialista humánum, akkor nem gyanúsít egy ártatlan embert csak azért, mert az ismerősét Porcnágel Xavérnak hívják. Szó szót követ, tett tettet. A férfi erős, elkapja Cse- metkét, és a lépcső felé vonszolja. A ricsajra előjönnek a szomszédok. — Hívjanak rendőrt! — liheg feléjük Csemetke— Na ugye?! — kiált föl diadalmasan a férfi. — Mégiscsak jól láttam én, hogy mi az ön szándéka ... De majd bocsánatot fog kérni tőlem, mert én a hatóság előtt bebizonyítom, hogy létezik ... — Ki ne mondja! — hörög Csemetke. A férfi azonban kimondta, hogy „Porcná . . A többit beléfojtotta Csemetke. Mire a rendőrség megérkezett, már annyira magukhoz tértek mindketten, hogy a feltett kérdésekre viszonylag értelmesen válaszoltak. Sólyom László