Szolnok Megyei Néplap, 1979. július (30. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-22 / 170. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. július 22. Kőszegi Frigyes: Közel a Nagyerdő tt van hát, körösI körül, életközeiben a Nagyerdő, a híres debreceni Nagyer---------- dő, amely ózondús l evegőjével úgy simogatja az arcomat, mint feleségem gyengéd keze. Igaz: lírikus szavak ezek, de ez illik az alkalomhoz. Beteg vagyok, betegek vagyunk, gyógyulást keresünk, és azt hiszem, meg is találtuk. Csodálatos csend van itt. Csak a nagyon-nagyon régi, a gyermekkoromból megőrzött hangot hallom néha, a bicikli csengőjének a hangját. Aprócska piros kis alkotmány, rajta fehér betűkkel. hogy Super. A fővárosban, ahol erre mód és lehetőség kínálkozik, ott gyerekek karikáznak ilyen járművel. Itt, a Debreceni Orvos- tudományi Egyetem klinikáinak patyolattiszta aszfaltjain, az öreg tölgyek, nyírfák és a fiatal platánok övezte sétányokon profesz- szorok, adjunktusok, tanársegédek tapossák a pedálokat. Az autókat csak akkor használják, ha életbevágóan sürgős a tennivalójuk. Ehhez persze tudni kell, hogy az egyik klirtika másfél-két kilométerrel is távolabb lehet a másiknál. Mondjuk például a mellkassebészet és a szemklinika körülbelül ilyen távolságra van. Itt gyógyítják életem párját is. Gyalogszerrel félórás séta. Félóra oda, félóra visz- sza. De tegnap óta — hála és tisztelet orvosaimnak — már kerékpárral, pardon Su- perrel, is közlekedhetek. Így azután (feleségemmel gyakrabban láthatjuk egymást. De én mégis azt mondanám, hogy jobb volt a kétszer félórás séta. Jobb volt belevegyülni egy-egy csoportba, figyelni a mozdulatokat, megjegyezni néhány szót. amit egyik beteg mond a másiknak, vagy éppen a látogatójának, és menni tovább, töprengve. gondolkozva, következtetni az ellopott szavakból, és valahogy összeállttá-- ni az emberek hangulatát, a nagyerdei klinikák sétányainak diagnózisát. Tulajdonképpen ezekkel a gondolatokkal térek vissza az egyik sétáról, és a szemészet kapujában szokás szerint szót váltunk Feri bácsival, aki 30—40 évvel ezelőtti történeteket mesél a klinika akkori életéből, és aki amolyan mindenes: portás, autószerelő, egy kicsit erdész, egy kicsit vadász, órajavító. egyszóval ezermester. És ami ennél is több, Feri bácsi a legtökéletesebb idegnyugtató, a testi bajok lelki gyógyítója. De nem ám amatőr módon, hanem ha úgy tetszik: „professzori szinten”. Ha már itt tartunk, hadd említsem meg, hogy ami manapság oly sók helyen és oly sokszor hiányzó portéka, a jó, a kedves szó, itt, a Debreceni Orvostudományi Egyetem klinikáin, de kint a városban is, természetes. és az orvosaim néha azon zsörtölődnek velem, hogy miért nem tartom a világ legtermészetesebb dolgának a nyugalmat. A nyugalmat sugárzó kedves szót, a kedves mondatokat és megjegyzéseket... Elvették a toliamat, amikor meglátták, hogy az egyik kórlapomon róttam a sorokat. Szerencsére mégis rögzíteni tudom gondolataimat, mert itt van hűséges társam, a kis magnóm, amelynek 90 perces üres szalagján el tudom mondani minden búmat, bánatomat, örömemet. Feri bácsi, vagyis Antal Ferenc éppen most jön, hogy átvegye a szolgálatot a portán. Mögötte idős asszony, az egyik nővér néni. Fürge, mint egy 18 éves lány. még itt az udvaron megigazítja a kendőjét, sejtelmem sincs róla, hogy miért, hiszen pár perc múlva úgyis átöltözik hófehér szolgálati ruhájába. — Aggyisten, hogy vagyunk? — szólít meg Feri bátyám. — Közepesen, sőt egyre jobban — mondom mint tegnap, tegnapelőtt, mint hetekkel ezt megelőzően. És sietve hozzáteszem, hogy legjobban a munka hiányzik. Őszintén mondom, hiszen úgy kellene már a munka, úgy hiányzik a közösség, amelyben csaknem 30 éve élek, akár egy falat kenyér. Mondom is Feri bácsinak. Igazat ad. Azt mondja, hogy csak a munka adja vissza az embernek régi önmagát. — Feri bácsi. kedves, mondja, hogy volt már az a paszuly-ügy? — 1945-ben annyi paszulyt hordtam össze, tetszik tudni, hogy minden második nap paszuly volt a klinikán. Egy ideig örültek neki, aztán később szidtak, mert minden másnap ezt szolgáltuk fel orvosnak, betegnek egyaránt. — De hát akkor nagy szó volt a paszuly! — Nagy szó volt, bizony, nagy sző volt, olyan volt, mint manapság a sertésmáj, vagy a borjúhús. Gondolom ezt is megunnánk, ha másnaponként szolgálnák fel. — És tetszett mondani, hogy nagyon hosszú ideig kitartott. — Két évnél tovább tartott a paszuly. Ilyen fehér gyöngypaszuly volt. kerekszemű fehér bab volt... egint reggel van, kora reggel. Hogy mi minden eszébe nem jut az embernek, amikor nagyerdei sétáim kellemesebb emlékeit rangsorolhatom. Hogy melyik a legkedvesebb ? Természetesen nem kilenc van közülük, hanem sokkal, de sokkal több. Talán „Az erdők fohásza”. — Örökbe adom most, de nem egyeseknek, hanem mindazoknak, akik anyagiakban ugyan nem szűkölködnek, de lelkiekben szegények. Félreértés ne essék, most és itt nem a gyermektelen házaspárokra gondolok. Ellenkezőleg. Kizárólag azokra, akik csak „kutyafuttában” ismerkednek egy-egy tájék, egy-egy város és környéke, közöttük például Debrecen és környéke múltjával, jelenével — ahogy drága jó nagyapám mondotta —. jövendőjével. Örökbe adom, az egészséges „újszülöttet”, pedig jómagam is csak a kényszerűség szülötteként kaptam ezekben a klinikai napokban. Másként is mondhatnám. Mondom is! Önmagámnak is mondom, mert tucatnyi alkalommal írtam Debrecenről, de rohanva, amúgy kutyafuttából. Áradoztam például arról — lehet másfél évtizede vagy talán több is —. hogy a vízzel jól állnak ebben a városban, és most a gáz miatt hadakoznak Akkortájt lehetett, amikor a város határáig eljött már a szobosz- lói földgáz. Írtam én tervekről, amelyek sejtetni engedték, hogy a város lakossága valamikor megközelíti vagy meghaladja Miskolc lakosságának lélekszámát. Megboldogult magyar—történelem tanárom jóvoltából egyszer idegenvezetőnek is felcsaptam. „Nagy Lajos király — magyaráztam külföldi vendégemnek — 1301-ben írta alá az adománylevelet, amely Debesszum honfoglaláskori földesúr falusi birtokát városi rangra emelte.” Botjára támaszkodva, idős bácsika mesél a klinika udvarán. Elmeséli — utánozhatatlan, ízes debreceni akcentussal, — hogy 1944 őszén egy német katona azzal a gyufával gyújtotta fel a malmot, a helybéli malmot (nem tudom melyik malomról van szó), amelyben — idézem a bácsikát — „a mi szegény Irinyi Jánosunk meggyötörtén, kifosztottan, mindenből kiforgatva feltalálta a gyufát.. A mi Irinyi Jánosunkra hegyezem a fülemet. A szemem pedig újra és újra lefényképezi ugyanazt, egy és ugyanazt a néhány strófát, amely fába vésve, fára rajzolva, másutt kartonra írva található „Az erdők fohászát”. Schnitzler József professzor, országgyűlési képviselő klinikai dolgozószobájában végül hozzájutok a hiteles, pontosabban a gépelt szöveghez. Ez lesz feleségem mai olvasópróbája. íme „Az erdők fohásza”, amelyet magnóm szalagja őriz: „Ki elhaladsz mellettem, Ne emel) rám kezet, Én vagyok tűzhelyed melege, Hideg, téli éjszakákon, én vagyok tornácod barátságos fedele, melynek árnyékába menekülsz a tűző nap elöl, és gyümölcsöm oltja szomjadat. Én vagyok a gerenda, amely házadat tartja, Én vagyok asztalod lapja, Én vagyok az ágy, amelyben fekszel, a deszka, amelyből csónakod építed. Én vagyok a házad ajtaja, Bölcsöd fája. Koporsód fedele. Vándor, ki almégy mellettem. Hallgasd a kérésem, Ne bánts!" Most. amikor szót válthatunk Schnitzlér professzorral, megkérem, mondjon néhány szót arról, hogy milyen gondolatokat ébreszt benne az erdők fohásza. — Nagy örömömre szolgál. hogy megtetszett neked a szobámban függő vers. Az erdők fohásza. Én ezt a verset tulajdonképpen egy erkölcsi normának tartom, és nem hogy magamévá teszem, az lenne'a törekvésem, ha hazánk minden polgára ugyancsak erkölcsi normának tartaná. Meggyőződésem, hogy erdők nélkül az ember biológiai léte veszélyben forog. Vagy olyan mértékben kellene átállítani, ami nem is tudom, hogy milyen következményekkel járna. Sajnos, tapasztalom, hogy nagyon Sokan nincsenek tisztában azzal. hogy az életükben az erdő, a fa, mit jelent. Ügy bánnak vele. hogy ha útban van, kivágom. Szinte szadista módon vágják ki itt Al- föld-szerte az erdőket, a fasorokat. az útban lévő fákat és bokrokat. o, és az erdőnek van még egy nagyon fontos szerepe. Erre az emberek nem gondolnak. Tudniillik a fák alján, az erdőben finom, nagy egészséget szolgáltató avar van, amely avarban egy óriási biológiai élet folyik. A levegőt tisztítja nekünk. És Debrecen, ahol most vagyunk, különösen jelentős ilyen szempontból. Ez a Nagyerdő, amelynek védelméért nagyon nagy energiát fektettem be. ez szolgáltatja Debrecennek a jó levegőt. Ez fogja a rohamozó viharos szeleket észak— észak-nyugat felől. Pedig ez a Nagyerdő már nagyon kicsike. Valamikor Nyíregyházáig tartott. És még a mai világban is, napjainkban is pusztítják, vagdossák. A város terjed, beépítik. Félve mondom ki, de úgy gondolom, hogy unokáink ebből a Nagyerdőből már nagyon keveset fognak látni. És ez nagyon szomorú. Én úgy szeretném, hogy ne legyen igazam. Én is ezt szeretném!!! Mi is ezt szeretnénk. Mindenki ezt szeretné, akinek szívügye a természet védelme. Debrecen, 1978. szeptember.-------------------o — Kocsi kell a ház elé — sóhajtott egy napon Tavasiné, és Tavasi — mint húsz éve _ egyfolytában — helyeselt: — A ház elé nem más kell, mint gépkocsi — mpnd- ta keményen.. Tavasi és felesége a jópénzű állampolgárok közé tartozott. A családfő hivatali munkát végzett, de vasárnaponként vidékre járt kutat verni: az asszony esténként pulóvereket kötött egy titokzatos külsejű kötőgépen. Két fenntartásos, két nyeremény-, és két gépkocsi-takarékbetétkönyvük volt, szerényen éltek, keveset költöttek, sokszor csak nyers tojást vacsoráztak .. . s Tavasiné egy napon ráébredt, hogy már MINDENKI-nek van gépkocsija, nekik is kell egy (vagy kettő). Elosontak az autószalonba, ahol hivatalos hangú férfi magyarázta el, hogy „minimum” két év múlva várható a Zsiguli szállítása: addig is be kell fizetni a vételár húsz azaz már ötven százalékát. Tavasiné büszkén tipegett hazafelé férje oldalán. „Minden oké”, gondolta, „még jó is, hogy a kocsi csak két év múlva érkezik”, hiszen az árának csupán harmincegy egész öttized százaléka jött össze a családi kasszába. „Takarékoskodni fogunk”, dörrent a férjére, s mire hazaértek, Tavasi leszokott a dohányzásról, megvette a pipát, s beleegyezett, hogy a felesége fogyókúrázni fog, úgyis hájas a dereka. Fél év sem telt el, egy nyári napon értesítés érkezett a kapu alatti repülőgép- színű ládikába: megjött a kocsi, Tavasiék szíveskedjenek ekkor és ekkor, itt és itt átvenni, természetesen a hátralévő összeg befizetése után. Tavasiné el akart ájulni, Tavasi pedig elsápadt, és légkalapácsos gyorsasággal törni kezdte az agyát, számba vette a rokonokat, ismerősöket, cimborákat, sőt a volt katonatársakat, a futó barátnőket és jószívű nyugdíjasokat, akik hajlandók lennének neki pénzt kölcsönözni arra a célra, hogy a korán érkezett autót kiváltsa, hiszen nem embernek való állapot ez, hogy a kocsi — „milyen színűt is kértem?” — ott álljon a többi között, árván, gazdátlanul, „jaj istenem, még valaki elviszi”, és mindez csak azért, mert az árának csak egy része található meg a közös kasszában, beleszámítva természetesen az előre befizetett százalékot. — Irány a zálogház — adta ki Tavasiné a jelszót. Taxit hívtak, a csomagtartót meg a hátsó ülést telerakták a legkülönfélébb holmikkal; televízió, rádió, konyhaszerszámok, szőnyegek töltötték meg a gépkocsit, s Tavasiné csak úgy fért el, hogy a televízió tetejére hasalt. Hamarosan megérkeztek a Kinizsi utcai nagyüzembe. Néhány órás sorbanállás következett, s éppen delet mutatott egy zálogba adott falióra, amikor Tavasiék holmija került a dagadt becsüs elé — aki komoly hangon értékelte a Tavasi család tárgyait, és alig fellebbez- hetően állapította meg a lehetséges árakat. A televíziót becsomagolt állapotban kérte, így ajánlott érte kétszáz forintot, a perzsaszőnyegért hatvan forintot és egy ott felejtett töltőtollat kínált, a Bátya Péter: A zálogtárgy rádiót pedig csak úgy vette be, ha Tavasi megkeresi rajta a Vatikán adását. Mire majd’ minden, amit hoztak, az üvegablak másik oldalára került, Tavasiékról tavakban csurgott a veríték, s a becsüs elégedetten mondta: — Hja kérem, az elzálogosítás olyan, mint egy vizsga, arra fel kell készülni!... Tavasiék félrevonultak, és két nyugdíjas között számolni kezdték a kapott pénzt, „az annyi, mint annyi”, Tavasiné rutinosan számolt, kicsit kattogott is közben, ahogy az irodában hallotta az összeadógéptől, aztán kijelentette: még mindig nem elég, hat egész nyolctized százalék hiányzik a kocsi árából, pedig a kocsi már ott toporzékol a csepeli pusztán! Tavasiék agyán gyorsvona- ti sebességgel száguldott át az elzálogosítható tárgyak képei. Bútor? Csak akkor kapják meg az árát, ha vevő akad rá. Könyvek? Egyetlen kódex sincs köztük, s a többségét már visszaadta néhány alkalommal a komoly pofájú antikvárius, ^.uhák? Alig érnek valamit. Óra? Áll. Mi van még?... Tavasiné pillantása — oldalról, laposan — a férjére csúszott. — Add be te magad — szaladt ki belőle. — Mi van? — riadt fel a férje, aki éppen a kukák eladására gondolt, úgysem venné észre a házmester. — Beteszünk téged — mondta felcsillanó szemmel az asszony, és a becsüs ablaka felé indult maga után húzva a hüledező Tavasit. ... — Kérem, utánanézek — bólogatott szolgálatkészen a becsüs, miután Tavasiné elmondta ötletét. — Erre ugyan még nem volt példa, de ami késik, nem múlik. Egy pillanat. Felállt, hátraindult, a kabátok, televíziók, többször kipróbált magnetofonok között. — De szivecském ... — Tavasi izzadt és ijedten markolta a fülesköcsögöt, amelyet mégsem sikerült beadni az üvegablak mögé. — Mit csinálok én odabent? ... Örömös arccal tért vissza a becsüs. — Kérem, semmi akadálya a dolognak, tessék talán bejönni ide, itt a mérleg ... — Na, menj már — lökte meg Tavasiné a férjét. Néhány lépés, és Tavasi ott állt a rugós mérlegen (ahol néhány perccel ezelőtt egy kilószámra átvett televíziót mért le a becsüs). — Hatvan kiló, szűkén, izzadsággal együtt — diktálta a becsüs, aztán reszelőt húzott elő, és kezében egy kicsiny üveggel Tavasi Karja felé közelített. — Tűrje fel az inget! — szólt Tavasira. — Jaj! — ordított fel Tavasi, amikor a becsüs megreszelte a bőrét. — Jaaaaaj ... nyögte elgyötörtén, mikor folyadék a karjára cseppent. A becsüs szemgödrébe szorította a nagyítót, közelebb hajolt Tavasihoz, aztán hangosan diktálta: — Hibás,, használt, törött, foltos, kopott, nem jár, részember! ... De az ár, amit felkínált, megfelelő volt, Tavasiné felsikoltott örömében, hiszen már jó előre kikattog- tatta, mennyit kell érnie a férjének. Tavasit gondosan becsomagolták a batyuba, csak a feje látszott ki, a homlokán ott piros-fehérlett a 628645 számú zálogjegy. Az igazolószelvény pedig Tavasiné táskájába került, közvetlenül a kocsikiutalás mellé. — Ugye, nem hagysz itt? — sírta felesége felé Tavasi, miközben targoncára tették, egy társaságban a szőnyegekkel, a tévével és egy bordó pizsamával. — Hat hónapig jöhet a nagys’asszony — mondta barátságosan a becsüs. — Sőt, hétig, hiszen a lejárat utáni hónapban még egész biztosan itt lesz a férje, csak azután kerül majd értékesítésre. „Értékesítik!”... — Most már Tavasiné is elsírta magát, vitorlányi zsebkendőt lobogtatott, amint a férjét kifelé tolták a teremből. — Ugye ... ugye, kiváltasz? —1 bőgte Tavasi nyakig a bugyorban, ijedten, szaporán kapkodva a levegőt, s a homlokán meglibbent a rosz- szul odatűzött zálogjegy.---------o T avasiné sokat vezet, és azóta sem tudta kiváltani a férjét. Tavasi ma is ott lakik a Kinizsi utcai raktárban, a személyzet eteti és almozza, bár ez nem kötelességük, és Tavasiné egyetlen szót sem szólhatna, ha egy szertárkész csontvázat kapna majd kézhez, amikor végül kiváltja a férjét. Ha ugyan kiváltja. Mészáros Lajos rajza
