Szolnok Megyei Néplap, 1979. július (30. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-03 / 153. szám
12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. július 1. ÁLLAT • ■ íZSflKJ ■ « RHJZAi Aforizmák Az ember a modern életforma kellemetlenségei ellenére — stressz, környezet- szennyezés, vegyszerekkel telítődés stb. — él és virul, ez annak bizonyítéka, hogy a gyomnövények fajtájához tartozik. + • * Az irigység impotens becsvágy. * * A butaság egy lefelé tartó mozgás, és ezért a gyorsulás törvénye szabályozza. Férfiak számára a nátha egy majdnem halálos betegség, amelyet éppen hogy átélnek. Az asszony a bubópestis és a kolera között még gyorsan elvégzi a háztartási munkát. * * A legtöbb ember nem úgv nézi a dolgokat, ahogy azok valóban vannak, hanem ahogy azoknak véleménye szerint lenniük kell. * * * A hibátlan világmodell csak a butaság iivegbúrája alatt fejlődik. * * * Mivel az önérzet sem zsenialitáson, sem butaságon nem alapul, a legtöbb ember rendkívül önérzetes. Végzetes dolog, hogy a semmitmondó emberek beszélnek mindig a legtöbbet. S tockholmi szállodai szobámban ücsörögtem. Hirtelen eszembe' jutott, hogy mielőtt elutaztam Dániából, Thomsen ezt mondta nekem: — Ha unatkozol, hívd fel az én régi barátomat. Gosta Jonssont. Itt a telefonszáma. Remek fiú. okvetlenül lesz valami jó ötlete. Csupán add át az üdvözletemet. Tudod, ő az a bizonyos, akivel tavaly nyáron ismerkedtem meg Norvégiában, amikor a feleségemmel ott jártunk, és aki kölcsönadta nekem a horgászbotjait. Az. a bizonyos, aki minden este kávéval és konyakkal kínált bennünket. Remek fiú. Hívd fel és add át üdvözletemet. Kifordítottam a zsebeimet és megtaláltam egy apró, gyűrött papírdarabkát, amelyen Jonsson telefonszáma volt. Tárcsáztam. — Halló, Jonsson úr? — Az beszél. Bemutatkoztam. suromvizesen kiugrottam a kádból, vállamra vetettem a fürdőköpenyt és kinyitottam az ajtót. A küszöbön a földszinti lakótárs állt: egyik ke- zeoen egy tábla csokoládét, a másikban pedig kis ibolyacsokrot szorongatott. — Szerény ajándék kedves felesége számára — mondta. — Általában szeretném megköszönni önöknek a. tegnapi kedvességüket: megengedték, hogy használjam a telefonjukat. — Szóra sem érdemes' Semmiség az egész! — feleltem. — Ha megint telefonálnia kell, akkor kérem, csak ne restellje magát. — Ez igaz?! — kiáltott fel a lakótárs. — És nem háborgatom önöket? — Cseppet sem — válaszoltam tapintatosan és tüszkülni kezdtem... ...A lakótárs este tízkor állított be. Néhány helyre telefonált, majd eltávozott és cigarettafüstfelhő maradt utána a szobában. Éjjel három órakor makacs telefoncsengetés vert fel álmomból. — Hívja telefonhoz pan Ceneket! — suttogta titokzatosan egy rekedt alt hang tulajdonosnője. — Miféle pan Geneket?! — Téves kapcsolás — feleltem suttogva, tenyeBogdan Piatkowski: Fő a tapintat remet a hallgatóra szorítva, hogy fel ne keltsem családtagjaimat. — Jobb időt nem talál az ilyen sület- let tréfára?! ,— torkolt le láthatatlan beszélgető partnerem. — Ha pan Geneket kérik a földszintről, akkor a telefonhoz kell hívni. Mondja meg neki, hogy Anita keresi. — Az éjszaka kellős közepén senkit nem vagyok hajlandó a telefonhoz hívni! — rikoltottam bele a hallgatóba, és levágtam a kagylót. — Pontosan reggel fél hétkor berontott a lakótárs, és köszönés nélkül, se szó se beszéd, a telefon felé nyomult. — Késő éjszaka valamilyen Anita telefonált és azt követelte, hogy hívjam a telefonhoz — közöltem komoran. Ö belém fúrta veséig látó, hideg tekintetét. — És miért nem hívott át? Anita — a sógorom. — Hiszen azt mondta, hogy használhatom a telefont, most pedig amikor minden ismerősömmel közöltem a számát, egyszerre visszakozni akar. — Nem akartam késő éjszaka felkelteni — mondtam bátortálanul. Ö készpénznek vette ezt, leereszkedően megveregette a vállamat és megnyugtatóan mondta: — Ha valaki telefonál, legyen akár éjszaka, kérem, nyugodtan keltsen fel. Az én ismerőseim tapintatos emberek, és éjnek idején nem fognak holmi ostobaság miatt telefonálni. Megértette? Üdv.! Éjjel két órakor megint telefonált az Anita nevezetű sógor. Összeszorítottam a fogamat, bebújtam a fürdőköpenybe és beballagtam a lakótárshoz. pan Genek negyedórát beszélt telefonon, én pedig merő tapintatosságból addig a konyhában fagyoskodtam. Egy óra múlva megint le kellett szaladnom pan Genekhez. Álmosan nyitott ajtót és rosszindulatúan pillantott rám. — Mi történt? — kérdezte mérgesen. — Mindjárt megmagyarázom — válaszoltam a lehető legtapintatosabb hangon. <— Valamilyen Stanislaw telefonált és megkért, hogy haladéktalanul adjam át az üdvözletét, mégpedig a következő módon. Azzal teljes erőmből szájon vágtam, hogy csak úgy reccsent. — Semmilyen Stanislawot nem ismerek — habogta — tévedésről van szó... ...Lehet, hogy valóban tévedés volt, tény azonban, hogy pan Genek azóta nem használja a telefonomat. 7 vi ft w u. i A cViKt ____ +32 °C: - Egy nagy adagot, ide, a gallérom mögé! Ha a formatervező nem dohányzik — Thomsen üdvözletét szeretném átadni. — Kicsodáét? — Thomsenét, Koppenhágából. Én a barátja vagyok, és ő azt mondta, hogy telefonáljak önnek és adjam át az üdvözletét, ha Stockholmban járok. — Nagyon köszönöm. Villy Breinholst: A stockholmi jó barát — Igen, szóval most itt vagyok és elhatároztam, telefonálok önnek és átadom a barátom üdvözletét. — Köszönöm. Szünet. Hallgattam — és Jonsson úr is hallgatott. A kagylóban csupán a világűr csendje hallatszott. Mit mondjak még neki? — Azt szerettem volna mondani, hogy nála minden rendben van. — Valóban? — kérdezte ridegen beszélgető társam. — És önnél mi a helyzet? — Köszönöm, tűrhető — Jonsson hangjából sarkvidéki hideg áradt. Talán tegyem le a kagylót? Nem, ez udvariatlanság volna. — Tudom, hogy ön tavaly nyáron Thomsennel együtt volt Norvégiában... És kölcsönadta neki a horgászbotjait ... — Micsodá-át? — A horgászbotjait. — Ä, már emlékszem! — És konyakkal kínálta. — De most nincs konyakom! — felelte Jonsson szinte kiabálva. — Ugyan, nem értett meg jól. Én nem iszom: rossz a gyomrom. — Mi baja van? — A gyomrom nem bírja a szeszt. Ügy rémlett, Jonsson hangjából megkönnyebbülés csendült. Szünet. — Mint már említettem, megígértem Thomsennek, hogy felhívom önt, mihelyt... — Micsoda-a? * Izgalom fogott el. Be kellett fejezni a beszélgetést. Napnál is világosabb volt: Jonssonnak a legcsekélyebb vágya sincs arra, hogy meghívjon engem az otthonába koktélra, és még kevésbé érez vágyat arra, hogy megmutassa nekem az éjszakai Stockholmot. De talán arra várt, hogy én hívjam meg? Talán a felesége hárpia, akit egyáltalán nem érdekel az, hogy elnézzen bennünket id- dogálás közben? Hátha Jonsson halálosan szeretne elmenekülni hazulról és csak egyetlen szót vár tőlem? — Nem volna kedve benézni a szállodám bárjába, egy pohár italra? — szakadt ki belőlem a kérdés. Jonsson válasza azonban arra késztetett, hogy lecsapjam a kagylót. Semmi rosszat nem akarok mondani róla, maga a megtestesült udvariasság és kétségtelenül remek legény. Ha már valakiről mondok valamit — akkor ez Thomsen. Véleményemet azon a kis papírdarabkán fejeztem ki, amelyre p saját kezűleg felírta Jonsson telefonszámát. „HÜLYE!” — fir- kantottam rá csupa nagybetűvel, borítékba zártam és elküldtem neki. Jonsson ugyanis azt közölte velem, hogy szíves örömest eljön hozzám, ha visszaadom neki a horgászbotokat, meg azt a száz koronát, amelyet tavaly nyáron Norvégiában kölcsönkért tőle. (Fordította: Gellert György)
