Szolnok Megyei Néplap, 1979. június (30. évfolyam, 126-151. szám)

1979-06-13 / 136. szám

1979. június 13. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 aI K€P€F myö előtt Érdekes, a televízióban szinte egyszerre jött rá Czi- gány György és Balázs Ár­pád — az elmúlt héten mindketten egy-egy műsort dirigáltak, — hogy a rögtön­zésnek, idegen szóval impro­vizációnak, milyen különös varázsa lehet. És hogy ma is lehet improvizálni, jól­lehet az alkotásnak ez az alkalmi módja ma már ki­ment a divatból; már nem járja, hogy akár hangverse­nyeken, ha lehetőség kínál­kozik rá. az előadó váratla­nul csak úgy magától te­remtsen valamit, a hallgató­ság külön gyönyörködtetésé­re. Pedig hajdan, a múlt szá­zadban és még előbb is, szí­vesen rögtönöztek nemcsak muzsikusok, költők is játé­kos versengés közepette, még szónokok is az emelvé­nyen, s volt színház is, amely a rögtönzésben élte ki magát sőt. kifejezetten ez ad­ta meg létjogosultságát. (Commedia deli’ arte) Meg­lehet, az alkotásnak ebben a formájában a tudatossággal szemben az ösztönösség lép fokozottan előtérbe, és az ön­feledt játékosságnak jut na­gyobb szerep benne, mint al­kotáskor, egyebütt. De ha a rögtönzés hatására célozva varázsról beszéltem, annak magyarázata az a tény, hogy improvizáció esetében vala­minek a születésénél lehe­tünk jelen, ez adja külö­nösségét, s nem a már kész befogadására vagyunk ren- d.eltetve. Együtt szurkolha­tunk az alkotó- játszó mű­vész várható sikerének; pél­dául annak, hogy egy pálya­udvari szignó-dallamból megszülethessek egy formás fugetta az orgonán, vagy egy kétsoros dalocska szo­natinává váljék a zongorán Az ezzel járó szellemi izgal­mak még azokat is megérin­ti, azokra is ráragadnak, akik belső barátságban nin­csenek a muzsikával. Ha­sonlatom talán kissé közön­séges, de valahogy úgy lehet a néző az efféle rögtönzé­sekkel, elsősorban zeneiek­re gondolok, s az általuk keletkezett „művekkel”, mint az a fogyasztó, akinek iz­galmasabb a falatozás. ha azt is megmutatják neki, miből, és azt is, hogy ho­gyan készül a várva várt eledel. Kistétényi Melinda és Lantos István Sopronban, Kemény Gábor a stúdióban, a gyermekeknek szóló Han- goskodóban vállalta ugyan­azt: élvezetesen avatta be nézőit a játékos alkotásnak ebbe a gyönyörűséges örö­mébe. Rögtönzés Egyébként imponáló, ha valaki megadott feladat megoldásához, nyelvünk bi­zalmasabb kifejezésével „ka­pásból” lát hozzá, azaz ha­bozás, gondolkodás nélkül, és meg is oldja feladatát. Ami tehát a zenei improvi­zációra igaz, általában is igaz. Mindez persze koránt­sem azt jelenti, hogy a rög­tönzés afféle szemfényvesz­tés. Hisz a produkáló művé­szek szépen beszéltek arról is, hogy mi kell hozzá (lelki tartalék, technikai készség, mélységes zeneismeret), hogy egy egyszerű dallamból is zenemű születhessék olyan­formán, mintha csak egy Mozart kötetből ugrott vol­na elő. (Balázs Árpád jel­lemezte így Kemény Gábor egyik rögtönzését.) Hogy pe­dig a játékos improvizáció­nak milyen sokféle módja le­hetséges, a Hangoskodó er­re is mutatott példát, nem egyet. A jelenlevő gyere­kek olyan mondatokat gyár­tottak „kapásból”, amelyek oda-vissza mondva is ugyan­azt jelentették, vagy ke­restek és találtak hangsoro­kat, amelyek visszafelé éne­kelve is ugyanúgy hangzot­tak. Itt jegyzem meg, hogy a Hangoskodóban a televíziós zenei nevelésnek új aposto­la támadt, a zeneszerző Ba­lázs Árpád személyében, aki pompás nyelven, színesen és áthatóan tud beszélni és be­széltetni, érzékeltetni tudja azt is, ami elvont, ami túl­ságosan gondolati, emberkö­zelbe hozva a tőlünk távol álló fogalmakat. Nem is tu­dom, miért csak egy gyer­mekeknek szánt műsorban találkozhatunk vele a kép­ernyőn ? A péntek esti Improvizáció és a vasárhap délelőtti Han­goskodó tehát ;— gondolom anélkül, hogy összebeszél­tek volna — ugyanazt a gondolatot kívánták sugal­mazni, illetve erősíteni: a komoly zenélés ma sem tilt­ja a „komolytalan” játékos­ságot, szélesebben véve az alkotó embernek igen is jo­ga van a szellem legszebb játékai közé sorolható rög­tönzéshez. Hányszor, de hányszor jól esnék efféle já­tékos szellemesség egy-egy túlságosan is kiszámított, túl­ságosan is „tudatos” televí­ziós műsorban, ami frissítő fuvallatként hathatna; ami­kor szóhoz juthatna a pil­lanatszülte helyzetben a te­levíziós személyiség játékos kedve. Mert rögtönözni jó: frissíti azt, aki csinálja, és azt is, aki csak élvezi, nézi vagy hallgatja. Mi tagadás, nemcsak a képernyőn, de az életben is valahogy elszok­tunk a rögtönzésektől, vala­hogy nem futja a kedvünk­ből. A két idézett zenei mű­sor egyik érdeme, hogy fi­gyelmeztet erre a „feledé- kenységünkre”. Persze csak akkor van értelme a szelle­mi kockázatvállalás eme for­májának, ha meg is van hozzá az aranyfedezet: a szükséges gondolati és ér­zelmi telítettség. Röviden Üjabb „emlékező sorozat” indult útjára, azokat a fil­meket veszi elő sorjában a televízió, amelyekben Kiss Manyi játszott, méghozzá je­lentősebb szerepeket. Első­ként a Maga lesz a férjem-et láthattuk, amely bár 1937- ben készült, nem ismeretlen előttünk, hisz nem is oly rég a Kabos-sorozatban is szere­pelt. (Lehet, hogyha egy Csortos- vagy egy Jávor­sorozat indul, akkor is újra látjuk megint?) A Nóti ká­roly írta, Gaál Ernő rendez­te vígjáték ha humorát te­kintve már kissé avas is, egy-egy színészi alakítás ré­vén, mégis több volt, mint emlékeztető: élvezetes szó­rakozást nyújtott. Áz ünnepi könyvhetek tör­ténetéről készített dokumen­tumfilmet Mold,ován Domo­kos, és néhány ritka, fel­fedezés erejű részlettel ruk­kolt elő, de mégis filmje csak vázlatnak, töredéknek hatott; a felvillantott epi­zódok nem tudták megérez­tetni velünk az elmúlt öt­ven év könyvünnepeinek je­lentőségét, nem tudták fel­mutatni az ünnepi esemé­nyek összetett, sokszor el­lentmondásos tartalmát. Eb­ben a témában több lehe­tőség rejlett mint amennyi­vel a dokumentumfilm élni tudott. „Darázsfészekbe nyúlt” a Művészeti Magazin, — mű­vészkolóniák életéről készí­tett riportokat, melyekben azt nyomozta, hogy a telepen élés mennyiben jelenti egy­ben a közösség megteremté­sének feltételeit is. Még egy­szerűbben, szellemi közössé­get alkotnak-e az ott lakó művészek, vagy egymástól függetlenül, elszigetelten járják magányosan a maguk művészi útját? Ha nem is bolydult fel a megbolygatott „darázsfészek”, annyi kide­rült, hogy a jelenlegi helyzet igen ellentmondásos, sőt he­lyenként nyugtalanítóan az. Mindenesetre dicséret ille­ti a Művészeti Magazint, hogy ilyen izgalmasan mai kérdés­hez mert hozzányúlni. V. M. Kiadja a Kossuth Politikai könyvek Több alapvető fontosságú ideológiai kötettel, egy szo­ciográfiai munkával és egy dokumentumkönyvvel jelent­kezik a napokban a Kossuth Könyvkiadó. A szocialista or­szágok egysége című könyv­ben — amelyet a Szovjet­unió Tudományos Akadémiá­jának szocialista világrend- szer gazdasági intézete gon­dozott — a szerzők egyebek között a szocialista gazdasá­gi integráció kérdéseit elem­zik. A másik — A béke és a haladás Európájáért című — politikai könyvújdonság a mai nemzetközi politika egyik központi kérdésével: a béke. az enyhülés és a tár­sadalmi haladás kapcsolatá­val foglalkozik. Hat szocia­lista ország szerzői sorában magyar részről Berecz János, az MSZMP KB külügyi osz­tályának vezetője és Lakos Sándor, az MSZMP Társada­lomtudományi Intézetének igazgatója szerepel. A köny­vet a Szovjetunió Tudomá­nyos Akadémiájának nem­zetközi munkásmozgalmi in­tézete állította össze. A. karcagi Agyagipari Népművészeti Háziipari Szövetkezetnél évente 700-800 ezer darab különböző formájú korsó, tányér, szilke, butélia készül belföldre, illetve külföldre. Képün­kön: mintázzák a tányérokat Sok siker részese volt Negyvenöt év a színházi fodrászműhelyben A Szigligeti Színház évad­záró társulati ülésén bejelen­tették: Dobos Ferenc, a szín­ház főfodrásza nyugdíjba megy. A színészek vastapsa köszöntötte, miközben az el­nökségi asztalhoz ment, hogy átvegye jutalmát. Később a színház aprócska fodrászműhelyében — ez egyúttal az országos hírű pa­rókatár is — beszélgettünk pályájáról, szakmájáról. — Hogyan lett színházi fodrász? — Tudja ez régen úgy volt, hogy egy mesternek meg kel­lett tanulni szakmája min­den apróságát, részletét. Egy fodrásztanulónak tehát a színházi fodrászat fogásait is ismernie kellett. Így kerül­tem én még segéd koromban a szegedi színházhoz. Meste­rem az a Róth Aurél volt, akinek a keze alatt tucatnyi magyar színház — az Opera­háztól a debreceni színházig — fodrásza tanulta a mester­séget. A többi egyszerű: fel- szabadulásom után is a szege­di színháznál maradtam. A háború és a hadifogság miatt nyojc évig nem volt színház az eleiemben, azazhogy egy kicsi mégis: a hadifogolytá­bor műkedvelő előadásaira is én készítettem el a szerep­lők frizuráit. Szegedről 1954-ben jött Szolnokra. Itt is — mint Sze­geden — feleségével együtt dolgozott. Nagyon sokat, na­gyon állhatatosan. A színhá­zi fodrásznak mindent ma­gas színvonalon kell tudnia, mert az ő munkája is — akárcsak a rendezőé vagy a színészé — megméretik a színpadi reflektorok fényé­ben. Egy divatos utcai fri­zurát éppúgy tudnia kell el­készíteni. mint egy bonyolult rokokó stílusú fehér parókát. A szolnoki fodrászműhely szekrényeiben közel ezer pa­rókát őriznek kifogástalan rendben. A parókakészítés rettenetesen nehéz, szemron­tó mesterség: nagyjából a su­bakészítéshez hasonlítható, csakhogy itt a fonalat hajszá­lak helyettesítik, az alapot pedig szemmel alig látható rácsozatú vékony szövet. Ezt csinálni hasonló érzés — ahogy mondja — mint ami­kor az ember álmában fut- fut, de nem halad. A színházi sikerekből gyak­ran jutott Dobos Ferencnek is. Igaz, nem voltak ezek lát­ványosak. — A színészek, rendezők többsége elismeri, megbecsü­li a fodrász munkáját. Egész generációk ültek a kezem alatt, sose volt rossz szavuk hozzám. Erre legalább olyan büszke vagyok, mint arra, hogy a negyvenöt éves mun­kaviszonyom alatt fegyelmim, figyelmeztetésem nem volt. Még néhány nap, és hat­vanegy évesen megkezdi a nyugdíjas éveket. Szereti a focit, a szabad természetet. Most majd megengedi magá­nak azt a „fényűzést” is, Szokásos kép próba előtt: Dobos Ferenc a „szereplő” frizurát készíti hogy színházba jár, és végig­nézi az egész darabot. Mert amíg dolgozott... — Ügy voltam, mint a ha­jófűtő a fenéken, a gépház­ban; aki a tengeren volt ugyan, de csak ritkán látta a tengert. Amikor a színház­ban próba, előadás volt — én dolgoztam, legföljebb 10—15 perces részletekben láttam az előadást. Persze nyugdíjban a munkámtól sem akarok vég­leg elszakadni. Már évek óta én vezetem a szegedi Szabad­téri Játékok fodrászatát. Nagy felelősség, hatalmas munka ez — igaz évente csak hét héten át. Ügy, hogy lesz időm a két gyerekemmel és a kis unokámmal beszélgetni, ját­szani — és nagyokat csava­rogni a Tisza-parton. Sz. J. Komolyan és ironikusan a szerelemről Szemes Mari előadóestje Szolnokon A Pelikán pódium bérletes előadóest-sorozata a közel­múltban Tolnay Klári műso­rával ért véget. A nagy ér­deklődésre való tekintettel — a megkérdezettek 75 szá­zaléka igényelte nyárra is az előadóesteket — a Jász­Nagykun Vendéglátó Válla­lat továbbra is egy-egy mű­vész műsorára invitálja a szolnokiakat. Legutóbb, hét­főn este Szemes Marival ta­lálkozhattak az érdeklődök, aki témájául a szerelmet vá­lasztotta. Örökzöld téma, írók, költők sok bölcsessé­get megfogalmaztak már ró­la, tanácsokat, recepteket adtak, hogyan szeressük a másikat. Mégis vannak, akik önzőén, mások önfeláldozóaii szeretnek. Némelyek önma­gukat szeretik a másikban, vagy az vonzza hozzá, azt szereti benne, amilyenné maga is akar válni. Ahány ember, annyifélemód sze­relmes. A rengeteg változat­ból elevenített fel néhányat műsorában Szemes Mari. Az első rész József Attila, Buzzati, Somlyó György ver­seiből, írásaiból állott. Jó íz­léssel összeválogatott verse­ket, novellákat, részleteket adott elő a művésznő. Igazán nem tehet arról, hogy még­is az est második része volt a sikerültebb, amelyben eny­hén pikáns tanmesék. Mik­száth szatirikus írása, a „Két szekér öregasszony”, s Weöres tündéri gyermekverseiből hangzott el néhány. Ügy látszik, a közönség hangula­tához ezek álltak közelebb, de meg kell jegyezni, hogy bár Szemes Mari a mély gondolatokat tartalmazó mű­veket is igen kiválóan szó­laltatta meg; egyéniségéhez mégis a második részben szereplő alkotások illettek in­kább. Emlékezésekkel, tanulmányokkal Megjelent a kisújszállási gimnázium jubileumi évkönyve A névadó születésének 100., a kollégium létrejöttének 50. évfordulója alkalmából jelent meg a kisújszállási Móricz Zsigmond Gimnázium és Közgazdasági S?akközépisko- la jubileumi évkönyve. Az évkönyv tematikailag két fő részre tagozódik. Az örökség című rovatban Ágo­tái László Ari Sándorra, az iskola korán elhunyt, de gaz­dag életművet alkotott volt igazgatójára emlékezik, Zsol­dos István az öregdiákok Baráti Köre történetét írta le; dr. Kiss Kálmánná az is­kola elmúlt évtizedének munkáját értékeli, Tóth Al­bert az iskola KlSZ-szerve- zetéről ad történeti visszate­kintést, dr. Szabó Lajos pe­dig a kollégiumi nevelés fél évszázadát mutatja be. A könyv második része az iskolában működő nevelők tudományos munkásságának egy-egy részletét teszi közzé. Dr. Szabó Lajos, a „Mirhó Gáttyának” építéséről ír. Zsoldos István Gazdasági és társadalmi viharok Kisúj­szálláson az 1863. évi aszály idején címmel értekezik, dr. Borók Imre, az iskolai élet régmúltját idézi Móricz Zsigmond Forr a bor című regénye alapján, dr. Kiss Kálmán pedig azt elemzi, hogy a munkásmozgalom he­lyi hagyományainak milyen befolyásuk volt az iskola éle­tére. Dr. Jausz Bélára, a magyar pedagógia kiválósá­gára emlékezik dr. Szabó La- josné, dr. Vincze Sándor pe­dig a továbbtanulás — fel­sőfokú tanintézetekben — a pedagógus-ellátottság és a szociális összetétel fontosabb összefüggéseit elemzi tanul­mányában. Egyed-Kun Jó- zsefné, a szocialista tanár­diák viszonyról, Juhász Zol­tán pedig a fizika tanítását segítő berendezésekről ír. A csaknem 400 oldalas, ké­pekkel, illusztrációkkal szí­nesített jubileumi évkönyv hű keresztmetszetét adja az iskola és a kollégium régi, valamint mai életének. — ti — T. G.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom