Szolnok Megyei Néplap, 1979. június (30. évfolyam, 126-151. szám)
1979-06-07 / 131. szám
1979. június 7. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 SZÁLAK A FA, MÉLYNÉL A KÉT YÖRŐSKATönÁT kivégeztek! ide temettek preszol tfiwivr It A vesztőhely Túrkeve határában A földeken kinn maradt a búza. Csenevész kalászokból pergett a mag. Szétlőtt cséplőgép árválkodott a tábla szélén, mint üszkös csontváz. Hátrább, a kiserdő szélén bunker, katonákkal. A kastély felől lovas vágtat, belesimulva az állat nyakába. — Ki ismeri a térképet? Csak egy valaki jelentkezik. Barna képű, mokány, huszonéves. — Eligazodom ... — Hogy hívják, kicsoda maga? — Simkó. Simkó Gyula Kassáról. Ötödik ezred, internacionalista ... — Maga a járőrparancsnok! Mögöttük a kastély, Szenttamás. Innen indul Túrkeve irányába. Megkeresi az ördögárkát, megállapítják az ellenség vonalait, jelenti. Értette? — Értettem. — Hat embert vihet. Jó szerencsét, elvtárs! Többet nem mondhatok. Bányász szerencsét... — Értettem, parancsnok elvtárs. — Hat önként jelentkezőt, felderítésre. — Parancsnok elvtárs, ha lehet, csak ötöt! Szeretném magammal vinni az unokabátyámat. — Az kicsoda, hol van? — Az ütegnél a kastély mögött. Preszol Mihálynak hívják, a nemzetközi ezredben szolgál. — Hívja, viheti. A szikes dűlőút, tüzes cserép. Az akácfákat kivágták az intervenciósok. Várták a támadást. Mezőtúr irányából ágyúzás hallatszott. Az elhullott állatokat kövér legyek röpdöstek. A katonák zihálása fújtató hangjának s beillett volna. — Sohasem látjuk meg többé az öreg Tátrát, komám ... — Hej, a legyek. Olyan itt az ember, mintha céltábla lenne... Az ördögárka előtt tüzet kaptak. Simkó, a parancsnok visszaküldte a katonákat Szenttamásra. — Nehogy együtt menjetek, mindnyájan érjetek oda, de ha öt nem, akkor négy, ha négy nem, három ... Vigyétek a térképet, arra mindent berajzoltam. Reggelre gyertek vissza a paranccsal. Simkó a bojár ágyúk tor- kolattüzét számolta. Hány ágyújuk van Túrkeve mögött ... Preszol kesergett, nehezen bírta a fülledt alföldi éjszaka levegőjét. — Sohsem hajnalodik ... — Majd, meglátod, Miska, majd... Reggel visszajött egy küldönc. — Minden oda. A tiszai front összeomlott, az ezred visszavonult. Elárultak minket. Vége a vörös Magyarországnak. — Ne károgj! A visszavonulás még nem összeomlás! Valamelyik faluban félreverték a harangot. Keve felől két csúcsú sapkában lovasok jöttek. A küldönc idegei nem bírták tovább, kiugrott az akácosból. Utána lőttek, felbukott. A lovasok tovább mentek. — Civilruhát kell szereznünk, abban átjutni a Tiszán. — Menjünk. A gyengén nőtt kukoricásokban nem tudtak elbújni. A dűlőút melletti tanyához hajtották őket. A tisztek vörös bort ittak. — Bolsevik? A foglyok hallgattak. A királyi gárda ezredese intett. Simkót és Preszolt szekérre ültették. — Megállni! — ordította egy tiszt. Az öreg akácfa szelíden tűrte, hogy a két vöröskatonát hozzákötözzék. Az alkalmi kivégzőosztag tíz lépésnyire állt a fától. — Tűz! Ropogtak a puskák, aztán minden elcsendesedett. A tiszt lóhátra ült, a katonák a szekérre. A fa törzsén mozdulatlanul csüngött a két test... Eddig a felderítés és a vesztőhely története, amelyet Simkó Gyula és mások írásos visszaemlékezései alapján rekonstruáltunk, a teljes hitelesség igényével. Egy tíz évvel ezelőtt készült hangfelvétel a kivégzés drámai másodperceit is felidézi. Simkó Gyula: „Az első lövések után nem tudtam élünk-e még,, vagy meghaltunk. Lerogytam a szelíd fa gyökereihez. Második, harmadik lövés, és még mindig észnél voltam. Halála után is gondolkodik az ember? Megállt körülöttem minden. Üjabb lövések, golyók süvíté- se, de ezt már úgy éltem, mintha minden nélkülem történne. Megint csend, percek teltek, vagy órák ... Aztán mintha a gyári duda szólalt volna meg a fejemben: nyitott szemeimen mászkáltak a legyek. De nem tudtam parancsot adni a szemhéjamnak, hogy pislogjak, csak később, talán a visszatérő reflexek csukták le a szemem. Akkor még éjszaka volt, át- hatolhatatlanul fekete, pedig az eszem tudta, hogy vakítóan, szinte karhossznyiról süt a július végi nap. Valami percegett, vagy inkább csepegett, mint rossz csapból a jó bor. Ez ébresztett. Vértócsa volt alattam az ákáca száraz levelein. Mozdítottam a karomat, szabad volt. Amikor az első lövés ért, s előre zuhantam, az egyik kezem kicsúszott a hurokból. Szólítottam Miskát, megmozdult. Akkor még élt...” (A város 50 év múlva díszsírhelyet ajándékozott az egykori vöröskatonának.) Simkó Gyula még hónapokig élet-halál között lebegett, majd kalandos úton visszaszökött Csehszlovákiába. Először csak a legendák beszéltek a „halottas tábláról”. A hegyesi út mellett, azon a helyen nem szántottak mélyen a szegény emberek. A képzelet felnagyít és megszépít: „vörösök nyugszanak ott, akik Kévét védték.” A „halottas tábla” 1969-ig nem árulta el titkait. A Tanácsköztársaság fél évszázados jubileumán azonban vendég érkezett Túrkevére. Megtalálta a „halottas táblát”, a béketűrő öreg akácfát, amely alatt „kivégezték”. Megtalálta unokabátyja, Preszol Mihály földi maradványait is. Szinte évenként vissza-visz- szatért Túrkevére, ahol átlépte a halál küszöbét. Már hiába kerestük. Elkéstünk. Másodjára már legyőzte a halál, a kelet-szlovákiai Safarikovo falucska platánokkal övezett temetőjében talált végleges nyugovóhelyre. A hegyek között, akarata szerint. Tiszai Lajos „lít nyugszik Miska”. (A felvétel akkor készült, amikor Simkó Gyula megtalálta unokabátyja jeltelen nyugvóhelyét) s a másik képen Simkó Gyula és felesége a túrkevei úttörők között Északon, a hegyek között. Sírjára a safarikovoi úttörők visznek friss virágot flz irák és a béke Magyar küldöttség utazott Bulgáriába Dobozy Imrének, a Magyar írók Szövetsége elnökének vezetésével íróküldöttség utazott a szófiai nemzetközi írótalálkozóra. A delegáció tagjai: Csák Gyula, a Magyar írók Szövetségének titJ kára, József Attila-tiíjas író, Kéry László esztéta, a Magyar Pen Club főtitkára, a Nagyvilág főszerkesztője, Veress Miklós költő, a Mozgó Világ főszerkesztője. A baráti ország fővárosában június 7. és 10. között sorra kerülő írótalálkozó folytatása az 1977- ben ugyancsak Szófiában megrendezett nemzetközi összejövetelnek. A világ minden részéből Bulgáriába érkező írók, költők ismét az írók és a béke kapcsolatát vizsgálják, eszmét cserélnek arról, hogy a szó mesterei mit tehetnek az emberiség boldogulásáért, a béke megJ szilárdításáért. Kováts Mihály, az amerikai függetlenségi háború ezredese halálának kétszázadik évfordulóján emléktáblával jelölték meg tegnap Karcagon azt a helyet, ahol egykor szülőháza állott. A Papi Lajos szobrászművész által készített márványtábla leleplezésén jelen volt G. Michael Eisenstadt, az Egyesült Államok budapesti nagykövetségének tanácsosa és dr. Szabó Zoltán, a Magyarok Világszövetségének főtitkára. Beszédet Kovács István, a Hazafias Népfront városi titkára mondott. Az emléktáblánál elhelyezték a tisztelet koszorúit. AZT VESSZÜK LEGNEHEZEBBEN ÉSZRE, AMI SZEMÜNK ELŐTT TÖRTÉNIK Városiasodás Régi igazság, hogy azt veJ szí észre legnehezebben az ember, ami a szeme előtt történik. Aminek külföldről, messze vidékekről csodájára járnak — a közelében élő számára mindennapi valóság, amit csak akkor méltatnak figyelemre, ha más felhívja rá a figyelmet. így vagyunk az ország fejlődésével, átalakulásával is. Régi újsáJ gok forgatása közben tűnik csak fel: mi minden szerepelt a tervekben, ami azóta megvalósult, sőt, megszokott lett. Ugyanilyen természetes lesz egy jó évtizednyi idő múlva, 1990 végén, hogy Magyarország 130 települése korszerű válássá] fejlődött. Addigra megvalósul napjaink legnagyobb beruházása: ezer milliárd forintba kerül a 15 éves lakásépítési program végreJ hajtása. A méreteket mutatja, hogy csupán Budapesten évente 50 ezer ember költözhet új lakásba. Annyi, amennyi most egy közepes város egész lakossága. Arányaiban nagyjából ugyanilyen fejlődést irányoz elő a terv az ország másik 129 településének. Ezek között természetesen a nagyvá-1 rosok vannak az első helyeken: új, sokszintes lakóházak és városnegyedek emelkednek Debrecenben, Pécsett, Szegeden, Miskolcon és Győrött. De megváltozik a vá-' roskép, a településszerkezet egy sor más városban, sőt, olyan helyeken is, amelyek ma még nem érték el a városi szintet. A fejlődés útja Mindenképpen a városiasodás a fejlődés útja, ezt senki sem vitatja. Természete-1 sen a népgazdaság teherbíró képessége szabja meg a határát. Ezért várható, hogy a várossá nyilvánítás üteme mérséklődik. Jelenleg hazánk tíz és félmillió lakosának 55 százaléka él a szóbanforgó 130 településen, 1990 végén közel 11 millió lakosnak 61 százaléka lesz városi lakos. Ez pedig nem csupán „státuskülönbséget” jelent, hanem mindenekelőtt azt, hogy a ma legdinamikusabban fejlődő nagyközségek egész sora éri el a korszerű városoktól megkövetelhető fejlő-1 dési fokot. A nagy kérdés most — a hogyan. Magyarországnak évszázadokon át nem éppen .dicsekvésre méltó nevezetessége volt, hogy falvaink igen lassan fejlődnek. Néhol még ma is állnak a száz-, vagy többszáz éves házak, össze-vissza kanyarognak az utcák, úgy, ahogyan valami-1 kor régen, ki tudja már, kinek az érdekében és parancsára kijelölték a nyomvonalát. Mindezt megtartani aligha lehetne. Amint Budapest egyes kerületeiben toJ ronyházak épültek az egykori viskók helyére — hasonló változások várnak számos új városra is. Biztos, hogy sok helyen akadnak majd lokálpatrióták, akik jobb ügyhöz méltó buzgalommal védik községük, kisvárosuk minden egyes házát, utcáját, mondván, hogy ez így maradt fenn a történelemben az évszázadok során. Előfordulhat az ellenkezője is: lesznek olyanok, akik egyszeriben mindent a városiasodás, az egyébként vitathatatlan fejlődés érdekében akarnak tenni, s ennek feláldoznák azt is, aminek — éppen a múlt. a történelmi örökség hordozójaként — fenn kell maradnia. Fiók-Budapestek ? Megváltozik számos tele* pülés arculata. Várossá lesznek olyan falusias építkezésű helységek, mint Balmazújváros a Hajdúságban, Tisza- földvár, Tiszafüred az Alföldön, Fonyód a Balaton partján, Vasvár és Zala-I szentgrót a nyugati vidékeken és még sok más mai nagyközség. Legtöbbjükben máris van ipar, megváltozott a lakosság foglalkozás szerinti összetétele, adottak vagy hamarosan adottak lesznek a feltételek á várossá alakuláshoz. A legtöbb helyen máris emelkednek a korábbinál magasabb, emeletes házak, hiszen beletartozik ez az életforma-váltásba. A szülők még életelemüknek tartották a kertes házat, ahol állatokat is lehet tartani — gyermekeik már a gyárból, irodából hazatérve nem is tudják, nem is akarják átvenni e téren a családi stafétabotot. Szívesebben költöznek valamelyik új ház emeleti lakásába, ahol távfűtés, melegvíz és sok egyéb szolgálja kényelmüket. Mégsem lesznek az új és a fejlesztésre váró városok holmi „fiók-Budapestek”. Elkezdődött a házgyárak száJ mára legkedvezőbb öt- és tízszintes házépítési normák felülvizsgálata. Számoltak azzal a terv készítői, hogy lesznek helységek, amelyekben ennél alacsonyabb házakat kell építeni. Mi tagadás: ehhez járul hozzá az immár hagyományosnak számító lift-probléma is, hiszen Bács- Kiskun megyében például ötemeletes házak is épültek lift nélkül, s az SZTK-t kellett segítségül hívni: adjon igazolást, egészségének veszélyeztetése nélkül ki hányadik emeletre költözhet a lift nél-1 küli házakban. Határt szab a történelem |Más(Utt valóban a történelem szab határt a városkép j változtatásoknak. Ahogyan eddig is — világszerte elismerést aratva — óvták az újat építők Sopron, Eger, Pécs és más városok hagyományos szépségeit, ugyanúgy vigyáznak a következő években például a hajdúvárosok évszázadokon át kialakult utcaszerkezetére, s mindarra, ami a múltból valóban átmentésre méltó. A tervezők ugyanazt akarják, mint a lokálpatrióták de túlzások nélkül. Maradjon meg mindaz, ami szép, ami őrzi a múlt művészetének, építészetének egyJegy darabját. Nehezebb feladat, de megvalósítható: ezt egyeztetni a legkorszerűbb, új építészet alkotásaival. Az elmúlt évtizedekben — éppen a városok és falvak fokozatos fejlődése során — a legtöbb helyen beépültek azok az utcák, városrészek és dűlők, ahol szinte adta magát a hely a terjeszkedésre. Most, a 15 éves lakásfejlesztési terv végrehajtása során a dombosabb vagy vizesebb városrészek, külterületek beépítésére is sor kerül. Ehhez az eddiginél költségesebb beruházásokra van szükség: több villanyvezeték, vízvezeték, út, csatorna és még sok minden szükséges ahhoz, hogy városaink toJ vább tudjanak fejlődni. Ezermiiliárd forint óriási összeg, nagy erőfeszítéseket igényel előteremtése a népgazdaságtól. önmagában azonban még ez is — kevés. A 130 település lakosságának egyetértése, segítése is kell ahhoz, hogy a terv — éppúgy a szemünk láttára, mint az eddigiek — valósággá, mindennapi életünk részévé legyen. V. E.
