Szolnok Megyei Néplap, 1979. május (30. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-15 / 111. szám
1979. május 15. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 3 A száz és száz esztendőkön át szabadon kóborló T.isza termékeny lankákat, hátakat rakott erre a tájra, s a föld, a víz, a jó legelők már a kora középkorban megtelepedésre csábították a tiszaburaiak hajdanvolt elődeit, a Tom^j és a Szalók nemzetség népét. „A hevesnagykunsági református egyházmegye múltja című 1941-ben Debrecenben kiadott könyv szerint később is mindig lakott volt a falu, a történelem nagy futamodásai, pusztításai után minden esetben néhány éven, évtizeden belül újratelepült. A XIX. század elején már csaknem ezerötszázan, száz évvel később ezerrel többen éltek Tiszaburán. Most: egy a megye számos kisközsége közt. Néhány híján háromezer lakosa van a közös tanácsú Pusztataskony népével együtt; a lakosság egyharmada cigány. A legnagyobb helybeli munkaadó a Lenin Termelőszövetkezet. Sok az eljáró, ingázó dolgozó : Budapesten, Szolnokon, Törökszentmiklósön, Kunhegyesen, Tiszaroffon és máshol találtak munkahelyet a buraiak. Híres — régen is az volt — a község gyümölcs- termesztése, s ugyancsak nevezetes a burai Tisza-part szépsége. Kevesen tudják, hogy itt van a Tiszatáj egyik legszebb, eredeti gótikus részletekben gazdag műemléke, föltehetően a XV. század végén vagy a következő évek elején terméskőből épült református templom. A falunak hajóállomása volt, vasútállomása nincs, az autóbusz az egyetlen tömegközlekedési eszköz, üzlethálózata fejletlen. A Tiszatáj egyik legszebb gótikus műemléke, a református templom Lám, a lexikonszerű hiányos jellemzés néhány adata is elgondolkodtató: például a cigánylakosság és az eljárók magas aránya, vagy éppenséggel a tsz gyümölcstermesztésének sikerei is kíváncsivá tehetnek bárkit. És kérdezhetünk tovább: a burai emberek sorsfordító, jobbító akaratát, szenvedélyét vagy előítéleteit, gondolkodásának, magatartásának gátjait kutatva. Miben eredményesek, miben nem, milyen léptékű a község fejlődése és merre tart? Nem az eper teszi! Több embertől hallottam a faluban a helyi szólásmondást: „Aki itt megkóstolja az epret, az nem megy innen többé.” A település népességének adatait böngészve meggyőződhettem a mondás igazságáról, az összlakosság száma nincs csökkenőben — 1. sok hasonló nagyságú Szolnok megyei településsel ellentétben. Persze, ezt nem a burai eperfák (ma már különben is kevés van) gyümölcsé teszi, hanem sokkal inkább a biztonságos, gazdaságilag megalapozott, perspektívákat is ígérő élet lehetősége, amely párosul a szű- kebb hazához való ragaszkodással. Az a fürge járású idős ember, aki az utcai kút felé iparkodik, Héder János, nyugdíjas kubikos, egy a faluban élő sok elégedett ember közül. — Bizony, nem lehet panaszra okom, — mondja — pedig volt hozzám szűkmarkú is az élet. Kétezer forint nyugdíjam van, mellette éjjeliőrködök az abádszalóki fatelepen havi kétezer-ötszázért, mind az öt gyerekem dolgozik már, egészség is van. Meg nézze csak: most már ebben a faluban minden van, ami kell az embernek. Megveregeti a kút vasát — mintha szeretett jószágot paskolna — úgy teszi hozzá: — Ez az új vízhálózat azért minden közül a legjobb. A jó víz! És hamarosan a házakhoz is be lehet már vezetni. Ha ez a világ ilyen... A nyolcvannégy esztendős Ratka Gyulával a községi öregek napközi otthonában beszélgetünk. Sorsában egy darab történelem tükröződik. — Az apám itt volt kovácsmester Burán, 17 hold földet művelt. Én is kovácsmesterséget tanultam ki, meg abban is apámat követtem, hogy igyekeztem takarékoskodni, boldogulni a saját erőmből. Aztán teltek, fordultak az idők, Pestre mentem kovácsnak. Éldegéltünk, ahogy tudtunk; nálam lakott az özvegy lányom a két gyerekével. Pesten megálltam a helyemet, újító is lettem, de csak nem szerettem ott. Előbb egy „túlatiszáni” tsz-be jöttem, aztán ide a burai s|ö_- vetkezetbe. Innen is mentes^, nyugdíjba. Ezerhétszáz forint nyugdíjat kapok, megvan mindenem. Ez az otthon nagyon jó. Amikor esztendeje megnyitották és szóltak, hogy lehet jönni, jöttem rögtön. Nem is a kosztra vagyok én rászorulva, hanem inkább a társaságra, a beszélgetésre. Hát így vagyunk, kérem. Ha ez a világ ilyen, ez ellen senkinek nem lehet kifogása ... Szepesi Istvánná, a napközi vezetője végigvezet a szobákon, s közben elmondja, hogy a tágas, kényelmes, szépen berendezett otthonban nap-nap után tizenkilenc idős ember talál beszélgető társra, gondoskodásra, további tíz házi gondozásiján részesül. Az asszonyok horgolnak, hímeznek, s amikor Belépünk, éppen azon derülnek, hogy egyikük a nagy igyekezetben a ruháját is hozzáöl- tötte a hímzéshez, s ebből különféle bonyodalmak származtak . Napfényre... A faluközösség, amely öregjei sorsát szívén viseli, természetesen nagyon figyel arra is, hogyan, milyen köw viiért - ballag rülmények között neveli, tanítja gyermekeit az iskola. A faluban járva, bárkivel beszéltem is, mindúntalan figyelmeztettek: az új iskolát feltétlenül nézzem meg. Az új iskolát, amelyet oly nagyon vártak Tiszaburán pedagógusok, községi vezetők, gyerekek, szülők, mindenki. A háromszintes, kívül-belül korszerű létesítményt két hónapja vették birtokukba a gyerekek és a pedagógusok; a körülmények megváltozását az egyik tanár így jellemezte: „Mintha egy sötét pincéből érkeztünk volna napfényre.” Az iskola személyi feltételei is kiválóak, hogy egyebet ne említsünk, nincs a tantestületben képesítés nélküli nevelő. Mindez persze nem a véletlen, vagy a szerencse műve. Burán sokat tettek az elmúlt években a helyi szervek azért, hogy a pedagógusoknak minél jobb életkörülményeket, letelepedési körülményeket biztosítsanak. Dehát nem is lehetett ez másképp ... (Következik: A tériszony legyőzése) Szabó János Túlterhelt vezetők zinte hihetetlen, mégis így igaz: a magyar vállalatigazgatók, alaposan megnyújto'tt napi munkaidejüknek alig egy- hánmadát fordíthatják a tulajdonképpeni vezető-irányító munkára. S még ez a jól csengő kifejezés is mennyi felesleges, értelmetlen tevékenységet takar; mert például ide 'tartozik az is. amikor a vezérigazgató aláírja az engedélyt, hogy valaki saját céljára hulladékanyagot vásárolhasson, vagy hogy a gyár ilyen-olyan részlege akármilyen célból látogatót fogadhasson. Hogy ezt a vezérigazgatónak kell engedélyeznie, arra persze nincsenek központi utasítások, ám a szokás nagy úr mifelénk, az időnek pedig nem mindig van ára . . . . Elvben persze jól tudjuk, hogy a vezetők feladata elsősorban a távlati, irányítás, a vállalat jövőjén való munkálkodás. A gyakorlatban viszont képtelenek 'vagyunk ezt érvényesíteni, s jószerével nem hagyunk időt a vezetőknek. hogy tényleges feladataikat a lehető legjobban elláthassák. Pedig a vállalati vezetők — értve elsősorban az igazgatókat és a főmérnököket. vagy a műszaki igazgatókat — napi munkaideje átlagosan kilenc óra. de nem ritka az a főnök sem. aki rendszeresen napi 12—13. órát ‘tölt a munkahelyén, s a szabadszombatot' is csak hallomásból ismeri. Több vizsgálat is beszámol arról, hogy a napi munkaidő egyharmadát az ellenőrzés veszi igénybe. No, nem az üzem, vagy a munkatársak ellenőrzése ami egyébként a legfontosabb vezetői tennivalói közé tartozna — hanem az egyre jobban burjánzó külső ellenőrzés (a minisztériumok, a különböző „főhatóságok”. a társadalmi szervezetek részéről). Persze: szükség van ellenőrzésre, de nem így. ahogyan az nálunk dívik. Külön téma — és idő — a ‘társadalmi szervezetekkel va- foglalkozás, ami az igazgatók napi munkaidejének 13—15 százalékát veszi igénybe, sokszor nem éppen nagy horderejűknek minősíthető kédések megvitatásával. Különböző vizsgálatok egybehangzó megállapítása szerint az igazgatók munkaidejük további 14 százalékát töltik az üzemeikben, aminek célja kettős: egyrészt tájékoztatásukat szolgálja, másrészt — s így tartja a közhit, meg valamiféle rosszul értelmezett demokratikus magatartás —. hogy illő dolog minél gyakrabban a munkások között forgolódni, mert ennek pszichológiailag is kedvező a hatása. így igaz; csak az nem biztos, hogy az üzem „pszichológiai karbantartása” a vezérigazgató tennivalói közé sorolandó. Arról nem is beszélve, hogy az információszerzésnek elképzelhető egy korszerűbb és hatékonyabb útja-módja is. mint a mindennapi üzemlátoga'tás ... Mindent egybevetve: a különböző iparágakban dolgozó igazgatók napi munkaidejük 50—60 százalékát töltik a naponta ismétlődő és többnyire rutinjellegű tennivalókkal (postaolvasással, jelentések, jegyzőkönyvek tanulmányozásával, és jóváhagyásával, ügyviteli feladatokkal, értekezletekkel stb.). Az arány nem is lenne túl rossz, ha a maradék időben valóban a vállalat stratégiájával, a rájuk bízott gazdasági egység jövőjével, a döntésre váró alternatívák tanulmányozásával. s nem utolsósorban a szakirodalom olvasásáéval, önképzéssel foglalkozhatnának. De nem! A vezetőknek nemcsak a munkahelyükön kell — kellene — helyt állniuk: se szeri, se száma a társadalmi megbízatásaiknak, amelyek többnyire végé-hossza nincs értekezletekben, tanácskozásokban realizálódnak; legtöbbjük legalább féltucat bizottság tagja, s az ebből adódó — sokszor csak formális, de mégis időtrabló — feladatokat sem intézheti el egy kézlegyintéssel. okát beszélünk manapság a vezetői munka hatékonyságának, színvonalának emeléséről: arról. hogy a vezetők vegyék észre: más, magasabb színvonalú tennivalók ellátása vár rájuk, s ehhez más. magasabb színvonalú munkát kell végezniük. S e megjegyzések címzettjei — miközben tehetetlenül vergődnek a formális. a rutinfeladatok szorításában — alighanem csak csendben és magukban kérdezgetik: honnan vegyek időt a magasabb színvonalú feladatok ellátására? V. Cs. „TUDÓS" GELKÁSOK Nem fog ki rajtuk a hiba A Gelka nemrégiben felmérést végzett az ország valamennyi kirendeltségén és szervizében dolgozó szakemberek körében. A kérdések hibátlan megválaszolása alapos szakmai-elméleti felkészültséget kívánt. A Szolnok megyei Gelka szervizállomásain tevékenykedő szerelők átlagosan 97 százalékban helyesen válaszoltak a tesztkérdésekre. Az eredmény országos szinten is elismerésre méltó. Nincs tehát a megyei „gelkásoknak” szégyenkezni valójuk, amit az is bizonyít, hogy a legutóbbi országos „A szakma ifjú mestere” vetélkedőn két szerelő is az élbolyban végzett. Kotán László a Gelka szolnoki Mátyás király úti szervizében dolgozik, háztartási gépszerelő. Az országos vetélkedőn, kategóriájában, megszerezte az első helyezést. Halkszavú, a felületes szemlélő számára talán mogorvának látszó fiatalember. Néhány mondat után azonban/ kiderül, hogy inkább szerény, mint moró- zus. — Mikor szerezte meg a szakmunkás-bizonyítványt? — Két éve, Jászberényben. — Tanulóként is indult szakmai versenye, ken? — Nem. Ez volt életemben az első. Mármint nagyobb szabású. Mert tavaly a megyein harmadik lettem. — Mondana részleteket az országos vetélkedőről? — Az első nap elméleti kérdéseket kaptunk, ezek mindenféle háztartási gépre vonatkoztak a porszívótól a hűtőszekrényig. Másnap következett a gyakorlati verseny. — Hány ellenfele volt az országból? — Nem számoltam, nem volt rá időm. De gondolom, lehettünk vagy harmincán, mert minden megyei első, ezen kívül több pesti is. indult. Szóval valamennyien kaptunk egy automata mosógépet, egyforma hibával, amelyet fél órán belül meg kellett találni. A pontozást úgy csinálták, hogy a hiba felfedezésére fordított időt levonták a maximális harminc percből, és akkor kijött a pontszám. Én öt perc alatt megtaláltam, kaptam huszonöt pontot, ehhez hozzáadták az elméleti kérdések pontjait. — öt perc elég volt a hiba felfedezésére? Ezek szerint a hétköznapi munka során gyakran előforduló hibát kellett megtalálniuk. — Dehogyis. Éppen, hogy olyan hibát adtak fel,* amilyennel az életben talán sosem találkozunk. Egy mesterségesen elrontott hibás alkatrészt rejtettek el... Félbehagyja a mondatot, nem szívesen bonyolódna szakmai magyarázatokba. Kisimítja homlokából nehezen kordában tartható fürtjeit, és szokatlan gyorsasággal lezárja a beszélgetést. — Nem értem volna el ezt az eredményt, ha nem olyan kitűnő mesterem van Be- rényben. mint Terjéki Béla. Kotán László alig húszévesen, az ötezer forintos első díj mellé megkapta a vállalat kiváló dolgozója kitüntetést is. Cseke Lajos, a Gelka kisújszállási részlegében tévéműszerész. A szakma ifjú mestere országos vetélkedőn harmadik helyezést ért el a színes tévé kategóriában. Biztos fellépésű, jó megjelenésű fiatalember. Szabatosan. kerek mondatokban fogalmaz. — Mi is az elméleti kérdésekre válaszoltunk először. A kérdések az úgynevezett elektroakusztikai készülékekre vonatkoztak, tehát a rádióra, lemezjátszóra és magnetofonra. Emellett mindenféle- televízióra is. A harmincnégy induló között sokan voltak a budapesti márkaszervizekből, akik kifejezetten a színes televízióra szakosodtak. A gyakorlati feladatunk hasonló volt a háztartási gépszerelőkéhez annyiban, hogy nekünk is egy alaposan elrejtett hibát kellett megtalálnunk a készülékben. Nekem hat perc alatt sikerült. így kaptam huszonnégy pontot. Azt'hiszem, az elméleti kérdésekre adott válaszaim segítettek abban, hogy harmadik lettem, mert a hat perc nem volt túlságosan kiemelkedő idő. _— Hány színes telev íziókészülék van Kisújszálláson? — A körzetünk Fegyver- nektől Tiszafüredig terjed, ezért talán reálisabb, ha az egész területen megtalálható készülékszámot mondom. Ez megközelíti a háromszázat. — Hol tanulta a szakmát? — Érettségi után kerültem a szolnoki szakmunkásképzőbe!, ahol 1975-ben végeztem. Ugyanebben az évben a Videoton gyárban töltöttem néhány hónapot, és ott ismerkedtem meg a színes tévékkel-. Mindez persze kevés lett volna az országos versenyre, ezért a felkészülés idején különböző " szakmai folyóiratokat, könyveket böngésztem végig. A feladatként előidézett hiba egyébként a gyakorlatban alig fordulhat elő. A lényege az volt, hogy a színkeverés nem stimmelt, vagyis a készülék nem adta vissza szépen a pasztellszíneket. A jó színérzéken kívül mérőműszerek segítettek megtalálni a hibát. Két különböző egyéniségű fiatalember. Egy dologban viszont nagyon is hasonlí- nak: értik, szeretik a szakmájukat. És ennek nemcsak ők látják hasznát. B. J. Délelőtt verőfényben az öregek napközijében Tiszáimra ma
