Szolnok Megyei Néplap, 1979. május (30. évfolyam, 101-125. szám)

1979-05-06 / 104. szám

12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. május 6. BERKI IMRE RAJZAI Munkamegosztás a_a_ Új módszer- Talán gazdaságosabb lenne, olajkutat fúrni! Te következel Növényvédelem Javíthatatlan Káromkodni tudni kell! Színhely egy kis francia falu, a turisták kedvelt he­lye. A vonattal érkezőket ál­talában Lacombe papa fo­gadja, kétlovas konflisával. Monsieur Lacombe úgy is­mert a környéken, mint aki a káromkodás virtuóz nagy­mestere. Egy szép napon egy fiatalember odalép hozzá és így szól: ,— Lacombe papa. húsz frankkal többet fizetek, csak most az egyszer ne károm­kodjon. Értse meg, ott áll a menyasszonyom az anyjával, és attól félek... — Ne aggódjon, fiatal ba­rátom, minden rendben lesz. A fiatalember felülteti a két hölgyet, a kocsi meglen­dült, ostorát, és már-már a szokásos cifra káromkodást akarja kikanyarítani — de akkor idejében eszébe jut a fiatalember kérése. A lo­vaknak pedig eközben eszük ágában sincs elindulni. — Gyí-gyí — húzza a szót bizonytalanul Lacombe pa­pa, a lovak azonban meg sem moccannak. A kocsis megvakarja a tar­kóját, gondolkodik egy sort, aztán lemászik a kocsiról. Odaballag lovához és vala­mit súg előbb az egyiknek, aztán a másiknak a fülébe. A két iámbor állat elégedet­ten bólogat —- aztán neki­indul. — Ugyan mit mondhatott neki? — kíváncsiskodik a lány. — Bizonyára alaposan le­pocskondiázta őket — vála­szolt az anya. Csak azt nem értem, hogy ez a hülye, miért nem káromkodott egyet, mint ahogyan minő­dén normális ember szo­kott! K. S. — Hallotta, Kovtyaga meg­halt? ... •— Kiesőd,a? , — Kovtyaga Ivan... — Ugyan ne ugrasson már, az isten szerelmére. Még- hogy Kovtyaga meghalt... Ha-ha! Kovtyaga meghalt. Tetteti magát. Tudja, milyen nagy mókamester! — Ugyan, dehogy, meg­halt, — Igen? — Magának ez csak „igen”! Élt, éldegélt egy ember, és most meghalt. Mi van ezen nevetnivaló? — És miben halt meg? — Azt mondják, a szíve... A szíve! Kovtyagának van szíve?! Meséljen már nekem róla... A szíve! Ha-ha! Mintha én nem ismerném a szívét. Neki nem is szíve van, hanem szivattyúja. Egy iga­zi motor. Neki farkasszíve van, víziló-szíve, elefánt-szí­ve, egy ichtioszaurusz-szíve. Mintha és nem tudnám, mi­lyen szíve van Kovtyagának! Ha-ha! Neki nem is szíve van, hanem az valami tüne­mény! Egy csoda! Az ő szí­vét pénzért lehetne muto­gatni! Hallgasson csak ide, kérem! Csak tegnapelőtt há­romszor másfelet hörpintet- tünk fel koponyánként, ő meg én, és észre se vettük. Azaz, hogy én besikítottam, de Ivánnak meg sem koty- tyant. ö elspurizott valahova pénzt kérni kölcsön. Azután meg még bort ittunk. Két fiaskó muskotályt. És maga azt mondja, a szíve1 — Azt mondják az orvo­sok figyelmeztették. — Az orvosok semmit sem tudnak. Honnan-tudnák, mi­lyen szíve van Kovtyagának? Emlékszik, Ivaskevics név­napjára? — Mire? — ő két üveg konyakot ivott meg, és a szeme sem állt tőle keresztbe. Egyik sem. És maga azt mondja: a szíve... — Az orvosok így... — Mihez értenek az orvosok? A szíve! A Kovtyaga szívé! Ne röhögtessen, cserepes a szám. Emlékszik, akkor ott Petyánál? Ittunk, ittunk, it­Mikola Bilkun: A tölgy kidőlt tunk, már valamennyien ré­szegek voltunk, de Kovtya­gának meg se kottyant. Egy egész vödör vodkát ivott meg, és aztán még a höl­gyek borait kezdte ossze- öntözgetni a poharakból. Milyen szív bír ki ilyen ivá- szatot? Méghogy a szíve! Ha-ha! — Azt mondják, nagy nyo­más volt benne, amikor az este hazaért, és reggel nem ébredt fel... — Marhaság, nagy marha­ság, barátom! Azt mondja, nagy nyomás volt benne? És mikor nem volt benne nagy nyomás? Mindig nagy nyo­más volt benne — és kutya­baja se volt. Mi köze ehhez a szívének? Mi? Hallgat? No látja, hát erről van szó! Em­lékszik mi volt a múlt hé­ten? Kovtyaga fogadott Je- lopoviccsal, hogy megiszik tizen r.y, le korsó sört. — Aha. aha és huszonket­tővel ivott meg! — No látja, és maga azt mondja a szíve! Mi köze ehhez a szívnek? A háború alatt faszeszt ivott — és kutya- ba.ia se volt. most meg tiszta italokat piál. Tavaly egyszer elmentem vele Kobaszjához a nyaralójukba. Add.ig it­tunk, amíg bele nem fárad­tunk. Kovtyaga mindkettőn­ket túlivott. Arra sem em­lékszem ki. mikor, hol aludt el. Reggel felébredtünk,.. A fejem — hű a fejem! Mint egy repedt fazék, és mintha ezt a fazekait valami ördögfióka kalapálná egy nagy kalapáccsal. És a más­naposságot — az embernek szinte sírni volna kedve — nincs mivel gyógyítani. Amíg én és Kobaszja nyög­tünk és jajgattunk, Kovtya­ga ide-oda sürgött-forgott a lakásban, és talált egy üveg denaturált szeszt a teraszon, amit Kobaszja felesége a spi­rituszfőzőbe szokott használ­ni. Lám. mi azt sem tudjuk, hova legyünk, Kovtyaga meg fogja az üveget, és — klutty- klutty — s mintha az üveg­ben egy csepp denaturált szesz sem lett volna. Aztán föl-alá járkált, és kiröhögött bennünket. És még maga azt mondja, a szíve! —< Nem én mondom, ha­nem az orvosok... Nem bírta ki a szíve... — Nem bírta ki! Ha-ha! Huszonöt évig kibírta, most meg nem bírta ki. Marha­ság ! Inkább elhiszem, hogy Kovtyaga lépfenétől dobta fel a bakancsot. Sőt pestistől vagy rühtől! Amitől akarja, dehogy a szíve... — Hát igen... A tölgyfa is kidől egyszer... — Hát szóval a tölgyfa, a baobabfa kidőlt. És az isten tudja, mitől. No látja ez az orvostudomány. Ha­ha! Orvostudomány! Semmi jobbat nem tudnak kitalálni, hát kisütötték Kovtyaga szí­vét. Megtalálták az okot! Mert tegnap pityókásan ment haza... Ha-ha! És amikor józanul ment haza? Marhaság! Na isten vele! Megyek részvétemet nyil­. vánítani a családnak. Nem tudja, lesz-e halotti tor?... Nem ártana egy-egy pohár­kával meginni a halottak lelkiüdvéért .. Szerettem a megboldogultat. Szerettem a sírig. Mennyit ihattunk vol­na még! Ostoba módon halt meg. senki sem tudja, mitől. Na isten áldja! (Fordította: Juhász László) Meggyőzés A minap fölkeresett Bodokai Gás- párné. akivel vagy másfél évti­zede egy házban laktam. — Jaj, drága szerkesztő úr... — kezdte remegő hangon, könnyekkel a szemében. Rögtön tudtam, hogy nagy bajban lehet szegény asszony. Nem a könnyei­ből, a dadogásából, hanem abból, hogy szerkesztő uraz. A következő félórában elzokogta, hogy az a B. Dezső, akinek fényképét egyes — „már ne is haragudjon érte” — szenzációt hajhászó kollégáim a kék- jambós galerival kapcsolatban közöl­ték, azonos az 0 Dezsikéjével. akit én annak idején a térdemen lovagoltattam. Nem csodálja, ha nem ismertem föl, mert több mint egy métert nőtt, amió­ta nem láttam, hízott több mint hat­van kilót, és a haja is hosszabb három arasszal, meg loknis. Dezsike — folytatta aztán — tündé- ri, jó kis fiú volt, — hiszen emlék­szem rá — igaz, kicsit vásott —, de melyik Jiúgyermek nem az, ha egész­séges, a szüleit tisztelte, bár voltak vitáik — hiszen a generációs ellentétek törvényszerűek —, nagyon szerény volt: télen-nyáron egy farmerban járt. ta­karékoskodott a szappannal és szé­pen beosztotta a hett kétszáz forint zsebpénzét. Igen, ilyen volt Dezsike. még más­fél évvel ezelőtt .is, de sajnos akkor megismerkedett - az Emke-aluljáróban H. Tamással, s belekeveredett annak a társaságába. Sajnos, azonban ő túl tisz­tességes ahhoz, hogy a másikra akár egy rossz szót is mondjon. Ezért rám hárul a feladat úgy is „mint az igaz­ság harcosára”, úgy is, „mint a régi jó szomszédra”, s úgy is. „mint arra, aki­nek Dezsike egykor a térdén lovagolt”, hogy síkraszálljak az ő ártatlanságáért. A megtisztelő bizalomtól és az új­ságírói kíváncsiságtól ösztökélve vál­laltam a feladatot, s elhatároztam, hogy Galeri alaposan földerítve az esetet, majd bra­vúrosan kiszabadítom az előzetesből B. Dezsőt. Első utam H. Tamásékhoz vezetett. A szolidan berendezett háromszobás öröklakásban bánatos tekintetű szőke asszony fogadott. Ágyútalpon elébem tolta a Napóleont, a lemezjátszóra jel- tette a Csupa könny a szobámat, s mi­után koccintottunk, elmesélte élete tör­ténetét. Ebből megtudtam, hogy Ta­máska az ő szemefénye, akit minden házasságába magával visz, akinek meg­ad mindent, és aki ezért nagyon hálás is. Ha netán azt hinném, hogy azok a kék foltok a füle tövén Tamáska ök­leitől származnak. alaposan tévednék. Tamáska jó, jámbor, engedelmes, és ha nem csavarja el a fejét az a k.. G. Baby, most is itt lenne, és velünk szürcsölgetné a Napóleont, arái a ked­venc itala, s különben is csak este nyolc után szokott elmenni hazulról, és legkésőbb reggel hatra mindig ott­hon volt, mígnem az a ... G. Baby édesanyja alig akart been­gedni az előszobába. Ott nyomban rám támadt, hogy miért most jövök, miért nem akkor jöttem, amikor még az ő Babykája a megtestesült ártatlanság volt. Igazán szégyellhetem magam én és mind a kollégáim, valamint a taní­tók és a tanárok. úgyszintén a tanács­tagok és a képviselők, akik mindig csak utólag handabandázunk. ahelyett; hogy előre figyelmeztetnénk azt a sze­gény gyereket arra, milyen veszélyt jelentenek reá nézve az L. Kareszek. L. Karesznek az édesapját a kiskert­ben találtam, amint épp a virágokat öntözte. Sóhajtva szakított egy körtét a fáról, amelyet Kar.eszka születésekor ültetett, aztán elmondta, hogy most is itt lenne az ő jó fia, és nem neki kel­lene slagolnia, ha tavaly nem haverko­dik össze avval az átkozott Jamesszal. Jameszról megtudtam, hogy őt T. Gizi hálózta be; T. Gizi viszont L. Csa­bának az áldozata. L. Csaba V. Dani­nak köszönheti a züllését. V. Danit pedig R. Ildi vitte a rossz útra. R. Ildi azonban — édesanyja hiteles val­lomásából ítélve — olyan ártatlan volt, mint a ma született, mígnem B. De­zső, a gazember visszaélt a jóhiszemű­ségével. Biztos vagyok benne, hogy ha fenti magánnyomozásomat föltárom a bíró­ság előtt, nemcsak B. Dezsőt, hanem mind a kékjambósokat fölmentik, hi­szen nyilvánvaló, hogy csupán megté­vesztett gyermekek ők. akik rossz tár­saságba keveredtek. Sólyom László

Next

/
Oldalképek
Tartalom