Szolnok Megyei Néplap, 1979. május (30. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-06 / 104. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. május 6. Magyar írók a forradalomban Krúdy Gyula: Szegény gyerekek a szigeten A sziget közepén áll egy sárga, kopott varjúfészek, hideg és rozsdás udvarház, amelyet még manapság is Kastélynak neveznek, mert egykor benne lakott egy öregember, mikor hercegek voltak Magyarországon. Kastélyt nevét árván viseli az udvarház, mint koldus a medáliát, a herceg egykori termeiben korom lepi be a falakait, szél bújósdit játszik, az a>blakok és ajtók rég elkívánkoznak ebből a világból, az udvart benövi a gaz, az erkélyt megette a rozsda, éjjelente senki sem hallgatja a fülemilét, amely tavaszonként az elhagyott rom körül építi fészkét... Csendes, gondterhelt, bajjal, mindennapi élettel álmodó, szegény emberek hallgatják a ,,kastélyban” a nagy fák me- lakólikus zúgását, az esti szél ajtó-dörömbözését, a kályhák korgását, az öklendező kísértet lépteit, aki a rozsdás csigalépcsőn felszuszog, és benéz az ablakon. A szomorgók, maguknak élők, elbújt érzésűek. a lemondok háza volt évekig az udvarház, az lakott benne, akinek máshol nem volt helye, magányos helyen vándorlók, visszhangos, szomorú szobákban a maguk bánatával foglalatoskodók, lábujjhegyen járt a méla csend, mint egy kolostor körül. Ezen a tavaszon kinyílt a pókhálós ablak az udvarházon, meghökkent a kapu, varjúkárogástól életunt kémény felfigyelt, a szomorkásba belevénült nagy fák kibámultak odvas kérgükből, a vijjogó vércse riadtan menekült, mintha anyavarjú üldözné a fészekrablás után. még tán a rom-fal is nagyot nézett, pedig sok mindent látott ezer esztendő alatt: nyulakat, rózsákat, harcos apácákat, mogorva szerzetesekét, tilosban járó szerelmeseket... Víg gyermek-csapat özön- lötte el az udvarház környékét. Mindennap vígabb. bátrabb, hangosabb gyermekek nőttek ki itt a fűből, a tavaszi eső nyomán, mint a réteken a virágok, a fákon a csodálatos gyöngédségű levelek, a lehelet-üdeségű orgonák. Valamely varázslat történt itt; a mesés-könyv megelevenedett; a kacsalábon forgó vár, amely a rege kék és zöld ködében állott a szegény gyermekek képzeletében, megállóit; a farkas- szakállú hídőr, aki fegyverével a szigetet őrizte, végleg befordult őrházikójába; a partokról és messziségekből látott szokjiyás. nagy fák, fénylő kertek felett borongó, vén házak, visszhangot, hajókürtöt, városi lármát gurgulázva elnyelő romok, a mesékbe kanyargó árnyékos sétautak. a fehérlovacskás omnibuszok, hanyagul ásító pázsitok, fehér lócák és székek; megindultak... szárnyaikat kiterjesztve repültek a vén fák, futott az unatkozó angol-park, bakkecske módjára szökdécseltek a padok, döcögve jöttek a vén romok, gyík-gyorsan siklottak a gyalogutak a pesti szegény gyermekek felé. A gyermek álmodott valamely kedveset éjszaka, amely után kinyújtotta a kezét. A lelenc, az árva, a pincelakó szegény, az iskola porában elhervadt, külváros füstjében elsápadt gyermek álmában a tündérkertben járt, és reggelre megtalálta a kertet, nem osont az tova, mire felébredt. A léányocskáli. körbe állnak, és úgy énekelnek, mintha a virágok énekelnének a kertben. A fiúk szétszaladnak, mint a tavaszi esővíz. A szegény gyermekek hangja megtölti a szigetet, mint a május szele színnel és illattal a világot. Ezerhangú madársereg. ezerszemű pázsit, ezerkedvű élet fakadt a szigeten a régi varjú-károgásos, búskomoly andalgású, titokban lépegető tavasz helyett. A denevér, amely tavaly már koradélután bátran elindult nesztelen útjára a romladékokból, bevárja a sötétséget. A margitszigeti betegség: a melankólia, amely híven eljön a nedves szigetre, az idén csak messziről oldalog, mint egy megvert kutya. A szerzetesi csend, a le- níondásos alkonyat, a keserűségbe és megvetésbe vonult magányosság elhallgatnak gonosz tücsökdalaikkal a régi udvarházban, amidőn a pázsiton egy sereg kisleány cikázik és csicsereg, mintha már megjöttek volna a fecskék. Pajkos, rongyos kisfiúk egy délután méhkast hoztak kis kézikocsin az életunt szigetre, és hangos hajrával felborították a vidáman zümmögő kast. Az álmoktól a forradalmakig fényképeken látható férfiú kissé félrehajtott fejjel, álmos pillantással tekintett ránk. Azaz, nem is ránk, hanem távolabbra réved; egy visszahozhatatla- nul letűnt világba, talán éppen a szomorú, bánatos Nyírbe, amely zizegő, ezüstlevelű fáival, bús, nedves tájaival, fekete, mozdulatlan tavaival az örökkévalóságot idézi. Vagy mintha az egykori Pest jutna eszébe; lezüllött hírlapírók, óbudai fogadósnék, jobb sorsról álmodozó kőris- talányok, magányos, szótlan budai úriemberek, kupecek, zsokék és nábobok világa; az a köddé vált idő, amikor az aranyifjúság még az orfeumba járt, s legendába illő pezsgős éjszakákon legendás összegek cseréltek gazdát az úri kaszinók kártyaasztalainál. Hajlamosak vagyunk arra, hogy ilyennek lássuk Krúdy Gyulát: álomvilágban élő kortársai között, mintha csak véletlenül csöppent volna mesemondónak, aki úgy járt kissé hanyagul és szórako- zotan a jelenbe, minit aki nem vesz tudomást a napok múlásáról, aki még mindig a hajdani Magyarországon él, ahol „valami olyan időt mutattak az órák. amilyen talán soha sincs.” Magányos és közönyös úr, akit nem zökkent ki szemlélődő nyugalmából a déli harangszó, legfeljebb arra készteti, hogy egy futó pillantással ellenőrizze, vajon csapra veri-e a vendéglős a söröshordót, mert tudja, hogy valamire való korcsmaházban illik betartani a fontos időpontokat. Ö az, aki nem sajnálja a fáradságot, hogy az étlap hosszas és elmélyült tanulmányozása után részletesen elmagyarázza a pincérnek, hogy mi a pájsli három titka, s hogyan kell elkészíteni a tormát a bécsi csonthúshoz, amelynek bizonyos remegő, kocsonyás részeit ráérős figyelemmel böködi meg villájával, hogy meggyőződjön róla: kapható-e még igazi marhahús Pesten. S mindez talán nem is tévedés, ilyen lehetett a tabáni kiskocsmák és felvi • déki fogadók vendége. Az író azonban félig le- hunyt, súlyos szemhéjai alól figyelő tekintettel nézi a világot; a századvégi álidill válsága, a világháború, a Monarchia összeomlása, a forradalmak kora őt is arra készteti, hogy a múlt fantomjain merengő utas helyett a való világ krónikása legyen. A publicisztika számára az az eszköz, amelynek segítségével a torlódó történelmi események közepette eljut a reális élet íróilag is igényes ábrázolásáig. Közéleti írásaiban — Móricz Zsigmondéi- hoz hasonlóan — már korán szembetűnik mélységes háborúellenessége: ám ez nem csupán a világméretű pusztítástól való irtózat. tudja» hogy a háborúk nem úgy keletkeznek, mint a nyári viharok ; a felelősségrevonást sürgeti: „Azt hiszik, hogy senkinek sem kell. vezekelni, méltán megbűnhődni négy esztendő tenger könnyéért, eget hasító fájdalmáért, nemzetpusztító politikájáért.” Hűségesen számol be az őszirózsás forradalom napjairól. a kápolnai földosztásról, amikor úgy ragyogott a nap a mező felett, mintha sohasem lett volna szomorú tél, s hirdeti, hogy a történelmi változások még ezzel sem fejeződtek be Magyar- országon. A Tanácsköztársaság kikiáltását egyetértő örömmel köszönti. Gyalog- úton című írásában így számol le a régi renddel: „És miért búsulnék az egész elmerült világ után, amelynek fogataiból sár freccsent kabátomra, páholyaiból elutasítóan fénylett a fülbevaló és a szem, magosán repülő paradicsommadarai legfeljebb a kalapomat szeme- tezték be: dologtalan elbizakodottsága, bankár-gazdagsága, seregély-ostobasága, tétlensége parfőmje, bágyadt selyme, aluszékony közömbössége, másvilágból való gőgje, cudar gúnyja. bitang nemtörődömsége, ledér raffi- náltsága és agyalágyult rö- hejie: — mindig csak erre a napra, a maira és a következőikre, a megaláztatásra, a proletár-pofonra látszott várakozni?” Majd másutt így vall hitéről: „Nem kell félni az új történelemtől, az új Magyarországtól, a forradalmi szilajs^gú emberi akarások és ideálok robbantásától. Csak pusztuljon, omoljon, vesszen el a régi világ.” ... „A népnek, sokáig bolon- dított, jelszavakkal vágóhídra vagy követválasztásokra vitt népnek kell először felnyitni a szemét, megmutatni neki a történelmi hazugságokat.” És az események lelkes summázata: „Az első forradalomban a bitófa alól menekült meg Magyarország. A második forradalom elhozta neki a gyönyörűséges en béri életet.” A gyönyörűséges emberi élet egyik szinte mesébe illő csodája volt, hogy azon a tavaszon kinyíltak a pókhálós ablakok egy rozsdás, szigeti udvarház, amelyet egykor Kastélynak neveztek, mert lakott benne egy öregúr, amikor még hercegek voltak Magyarországon. És kik előtt nyílt meg a Kastély ablaka-ajitaja a melankolikus, titokzatos szigeten ? Azok előtt, akik addig csak a távoli rakpartról nézegethették sóvárogva az ismeretlen birodalmat: proletárgyerekek víg csapata özönlötte el az udvarház környékét. A rendkívüli eseményről Krúdy az Érdekes Újság máG yönyörű, felséges idő!... Enyheség. Ragyogás. Július. Nyár dereka. Valahol bátortalanul megszólal egy harang. Méltóságos, tiszta hangja átúszta a derűs mélységet, s elhalt a magasban. De nem bánatosan, nem. ... Van az emberekben, ezt észrevettem, egy furcsaság: szeretnek az ilyen szívét gyönyörködtető időben, mint ez a mai is, betérni a temetőbe, s elüldögélni ott egy-két órácskát. Nem esőben, nem mord időben, hanem amikor — mint most is — meleg van a földön és békesség. Bizonyára megvan az oka ennek a furcsaságnak. De furcsaság-e egyáltalán? Engem személy szerint nagyon is meghatározott vágy vonz a temetőbe: szeretek ott gondo' kodni. Hirtelen támadnak és szabadon szállnak a gondolatok ezek között a kis halmok között. És még valami: bármire gondol az ember, olyan, mintha szakadék szélén lépkedne; félelmetes a lába elé nézni. Iramodik a gondolat hol oldalra, hol felfelé, hol meg lefelé, két méterre. De a keresztek, ezek jus elsejei számában ír. Nem keres bliekfangos címet. ezt írja a tudósítás fölé: Szegény gyerekek a szigeten. Tudja: Magyarország ezeréves történelmének egyik legblickfangosabb címadója a proletárforradalom, amelynek szinte minden egyes napján olyan sosem látott, sosem hallott dolgok történnek, amelyek mellett elhalványulnak a múlt kísértetek Az író lenyűgözve figyeli a szigeten váratlanul felpezsdülő életet, játékos örömmel írja le az utolsó mondatot: „Pajkos, rongyos kisfiúk egy délután méhkast hoztak kis kézikocsin az életunt szigetre, és hangos hajrával felborították a vidám zümmögő kast.” S szinte magunk előtt látjuk, amint a tegnapok ködlovagjait oly sokszor megidéző. borongós tekintetű férfi leteszi kezéből a tollat, s szivarjának kékesszürke füstjébe burkolózva tűnődő mosollyal hallgatja a néhéz ólmokat szétfoszlató felszabadult gyermeki zsivajgást. a kitárt fakarok féltve őrzik titkukat. Más furcsaság van itt: furcsa, hogy idehallik az autók tülkölése, az emberek hangja... Furcsa, hogy mindössze kétszáz méterre van az utca, s ott újságot, bort, meg valamilyen amido- pirint árulnak ... Egy ízben hallottam, amint a rendőrség lovas őrjárata vágtatott végig az utcán — hát ez a furcsa! ... fgy ültem a temetőben, a nagyváros temetőjében, s eltöprengtek. Eltöprengtem, s nem hallottam, amint hátulról odajött valaki. A hangra figyeltem fel... — Mit keresel itt, fiacskám? Ez az én kis sírhantom. Felnézek, egy öreg néni áll előttem, barátságosan néz. — Az én kis sírhantom — mondja mégegyszer. Felugrottam a zsámolyról. Egy kicsit zavarba jöttem. — Bocsánatot kérek ... — Ugyan... Ülj le. — Leült a zsámolyra, s odamutatott maga mellé. — Ülj le csak. Gondolom, talán összetévesztetted a sírokat. Leültem. Gömöry Aóbert I--■ Bnnua&iMraBKBHnHnR Vaszilij Suksin: A temetőben Hincz Gyula rajza a Béke sorozatból Radnóti Miklós: Kora nyár Kis réten ülök, völlig ér a fű s zizegve ring. Egy lepke kószál. S zizegve bomlik bánatom, a nap felé az útról könnyű por száll. Leül a fű is, fényes szél taszítja, az égi kékség ráncot vet fölöttem, apró neszek s apró szöszök repülnek a fák közt, merre verset írva jöttem. e Szavak érintik arcomat: kökörcsin, — suttogom, — s te csillogó, te kankalin, Szent György virága, Péter kulcsa te! hullámos folt az árok partjain! S ha elvirítsz, majd jön helyedre más, törökszegfű jön, apró villanás! o Fölállok és a rét föláll velem. A szél elült. Egy kankalin kacsint. Elindulok s a másik oldalon * a hullószirmú törpe körtefák hirdetik, hogy úgysincs irgalom. o De jön helyükre más. Megyek és jön helyemre más. Csak ennyi hát? akárha vékony lába tűnő csillagát a hóban ittfeledné egy madár ... Micsoda téli kép e nyárra készülésben! és szinte pattog újra már a nyár. * Bokor mozdul s a fúvó napsugáron egy kismadár megrémült tolla száll. Hetven éve — 1909. május 5-én — született Radnóti Miklós — A kisfiam van itt — pillantott az elhagyott sírhalomra. — A fiam ... Itt pihen... — Némán sírt egy kicsit, ugyancsak némán megtörölte kendője sarkával a szemét, és sóhajtott egyet. Mindezt olyan megszokottan csinálta... Látszik, hogy bánata régi, állandósult, s megszokta, hogy ezzel a bánattal éljen. — Hát te miért vagv itt? Neked is van valakid? — Nem ... én csak úgy... Csak úgy, betértem. Betértem pihenni. Az öregasszony kíváncsian és figyelmesebben nézett rám. — Itt másképp pihennek ... — De hát mi van abban? — Vigyáztam, nehogy véletlenül valami tapintatlanság csússzon ki a számon. — Olyan jó itt pihenni. Gondolkodni. — Persze, persze — hagyta rám az öregasszony. — Csakhogy tudod, miféle gondolat születik itt? Hogy nekem kéne ott feküdnöm, nem neki. — Ismét a sírhant felé fordult. — Nekem kéne ott feküdnöm, ő meg kijönne, és ülne itt — nekem is jobb lenne. De mennyire? Csak hát... ezt nem mi döntjük el, ez a baj. — Régen meghalt? — Régen. Hét éve már. — Betegeskedett? Erre nem válaszolt az öregasszony. Hosszan hallgatott, könnyedén ingatta fejét le-fel. Mikor később jobban megfigyeltem, észrevettem, hogy szinte szünet nélkül ingatja a fejét. H uszonnégy évet élt szegénykém — mondta beletörődve. Megint hallgatott egy keveset. — Most kezdett volna élni... és ide került... Aki meg ittmaradt, éljen, ahogy tud. — Ismét elsírta magát, majd letörölte könnyeit és felsóhajtott. Odafordult hozzám. — Helytelenül éltek ti, fiatalok, bizony helytelenül — mondta hirtelen, s rámnézett könnytől ázott szemének fénylő tekintetével. — Elmondok neked egy történetet, s az már rajtad áll, el- hiszed-e vagy se. Na, szóval hallgasd meg és gondolkodj el rajta, ha már egyszer annyira szeretsz gondolkodni. Nem igyekszel sehová? — Nem. — Hát az úgy vót, hogy itt minálunk, Mocsissiben ... Te idevalósi vagy? — Nem. — Nem? Na, hát van itt nálunk egy külváros, Mo- csissinek hívják. Katonai városrész, katonák állomásoznak ott, Ott is van egy temető. de az már régi, oda manapság nem temetnek. Régebben még temettek. Szóval. őrségben volt egy katona ... Éjszaka van, vak-
