Szolnok Megyei Néplap, 1979. május (30. évfolyam, 101-125. szám)

1979-05-20 / 116. szám

1979. május 20. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Lugossy Gyula: KÉT HÁLÁL Jurij Zolotarjov; Csak úgy... Vera Grigorjevna, harmincnyolc éves tisztviselőnő és hajadon, hazafelé utazott a metrón, munka után, este hét órakor. Rosszkedvű volt, kicsit nehéz volt a szí­ve a napi kellemetlenségek miatt, a hosz- szúra nyúlt munkanap miatt, a főnöke bi­zalmaskodó magatartása miatt. És otthon is ... várja a hideg albérleti szoba, a ri­deg falaival, amelyek árasztják magukból a letagadhatatlan öregséget, és ahol házi­asszonya, a bizalmatlan öregasszony gu- nyoros megjegyzéseit hallgathatja a késői hazajárás miatt. És ma valahogy mindez még az átla­gosnál is nyomasztóbban hatott rá. eb­ben a még csúcsforgalminak mondható órában, a metró kocsijában, amely tömve volt, és állni is alig lehetett. De a kocsiban, egész közel hozzá, egy bajuszos, szakállas fiatalembert vett ész­re, aki azon kínlódott, hogy valahogyan megtartsa az egyensúlyát. Ez azonban ne­hezen sikerült neki, mert az egyik kezé­ben egy meglehetősen tömött aktatáskát, a másikban egy csokor mimózát szorongatott. Eleinte odaszorította a csokrot a mellé­hez, később a feje fölé emelte és úgy tar­totta magasan és ünnepélyesen, mint vala­mi zászlót. Így ment ez egy darabig, kínlódva, míg végül Vera — amin maga is csodálko­zott — egyszercsak odafordult az ismeret­len fiatalemberhez: — Adja ide azt a csokrot, majd én tar­tom ... magának nagyon kényelmetlen ... A fiatalember csupa bajusz-csupa szakáll arca elmosolyodott és Vera Grigorjevna is elpirult. Aztán a fiú átnyújtotta neki a csokrot; a mimózaszálak meglendültek, mintha csak köszöntenék a lányt. — Köszönet a segítségért... — mondta a bajuszos-szakállas —, bár magának se sokkal kényelmesebb... — De mégis... olyan szépek a virágai, kár lenne értük! — Igen. szépek... Hirtelen elkomolyódott. — Tudja ... szerintem a virág, akár csak a kabát vagy a sápka vagy a frizura; vagy illik a nőnek, vagy sem... — Valóban? — Magának nagyon illik... A lánynak jólesett a bók, és felkacas' ' — Az én feleségemnek is jól áll a virág. Nagyon szereti. Neki viszem. — Talán születésnapja van? — Nem, nincsen... — Vagy házassági évforduló? — Á, dehogy! Semmiféle évforduló. Csak szereti a virágot és néki viszem. — Csak „úgy”? — Igen. Csak úgy,.. Vera Grigorjevna meghökkent. Szerette volna az előbbi kellemes érzést továbbra is megtartani, de most már más volt az egész. A férfi pedig nézte a lányt az átadott virágcsokorral, és a mosoly, amely az előbb eltűnt az arcáról, most ismét meg­jelent. A szerelvény befutott a legközelebbi megállóba. A fiú az ajtóhoz lépett. — Itt a virágja! — szólt ijedten Vera és nyújtotta a csokrot. — Most már a magáé! — Nem, nem az enyém — egy pillanat­ra magához szorította a csokrot, aztán próbálta átadni. — Fogadja el tőlem, kérem ... — Dehát hogyan? — Csak úgy... — szólt még hátra a bajuszos-szakállas, kissé megbiccentette a fejét és leugrott a kocsiból. Vera Grigorjevna, harmincnyolc éves tisztviselőnő és hajadon, ezen az estén kel­lemes hangulatban majdnem boldogan ér­kezett haza: Fordította Antalfy István agyapám or­vos volt, vidé­ki orvos. Egy szelíd, csendes kisváros kórhá­zát igazgatta harminc éven át. Mikor szü­letett, mikor nősült, pályá­ját mikor kezdhette —1 nem tudom. Nem tudhatom, hi­szen jóval túl járt a hatva­non. amikor én, mint ka­maszfiú mér annyira felcse­peredtem, hogy láttam is va­lamit a világból, és emlékei­met őrizgetni kezdtem. Emlékeimben inkább akis­város él, a kopottas, színes házak, a napégette főtér az első világháborús hősök em­lékművével, a pjark, az om­ladozó vár, ä hűvösen ka­nyargó folyó, felette a rá­csod vashíd, amin naponta kétszer átrobogott szabályos időközökben a nemzetközi gyorsvonat, anélkül, hogy lassított volna a kisváros ál­lomásán. Ezt a sók szépet mind nagyapám mutatta meg nekem: kezemet fogta, úgy kísért gyermekkoromon át. Akkoriban még a végtelen időben bandukoltam. Fények és árnyak, nappaL és éjsza­ka, napxfény és sötétség ha­tárolták képzeletemet. Télen elemi iskolába jártam, nya­ranta az erdőt, a szőlőhegyet, a kórházkertet, a gesztenye­fákat, ciprusokat; a sétálga­tó vagy némán üldögélő öreg, beteg emberek mese­beli szép alakok maradtak az emlékezetemben: éltem, örültem, a szenvedésről fo­galmam se volt. Pedig nagyapám a szenve­déssel harcolt a kórház négy fala között reggeltől estig. Né. ha 'komor arcokat láttam, könnyes néniket, hallgatag bácsikat, néha mentőautó jött, máskor nagyapámat nem láttam nap>okig. Mit csi­nálhatott, nem tudhattam, hogyan élte az életét, nem láthattam. Csak arra emlék­szem. hogy néha megfenye­getett, ha magasra másztam egy fán vagy lopva beleme­részkedtem a folyó csendes, de veszélyes medrébe. Nesz­telenül járt-kelt. Mindenütt jelen volt az életemben, anélkül, hogy sejtettem volna. A kórházba naponta érkez­tek a megbetegedett parasz­tok, p>arasztasszonyok. Mát sok gyógyultan távoztak, há­lálkodtak, csirkével, tojással, gyümölccsel telt kosarakat hoztak ajándékba. Sokan nem tértek haza: ott végez­ték az életüket a kórházban, valami gyógyíthatatlan baj­ban. Talán nem is szenved­tek; nagyapám megkímélte őket a haláUdnototól. ameny- nyire tehette. Néha megpihenhetett ő is: délután, estefelé. Ilyenkor a környékbeli falvakat jártuk homokfutón. <5 hallgatott, töprengett, ritkán szólt hoz­zám. Mellette ültem lópjok- rócba burkolózva. A hűvös mezőket, bíboros naplemen­tét figyeltem, a puha por­ral borított sárga utakat, a távoli dombhajlatokat, foly­tonos álmélkodásban. Szép volt, nagyon szép, most ér­zem csak... Mert sok éve elmúlt már. Elhagytam kisvárosi élete­met. elutaztam, felejtettem. Gyerekből kamasszá. ka­maszból fiatalemberré nőt­tem. A nagyváros elnyelt, durva örömökkel vakított; úgy éltem sokáig, mintha so­hasem születtem volna, és sohasem halnék meg. Egy késői napx>n aztán nagyapám is megérkezett. Ősz öregember lett, szótlan, emlékező. Aprócska nyugdí­jon tengette az életét, el kel­lett hagynia azt a kisvárost, ahol már nincs rá szüksége senkinek. Az évek teltek, de ő nem találta helyét. Talán visszavágyott a kisváros be­tegei, parasztemberei közé; talán fájt megválnia attól a vidéki kórháztól, amelynek minden kövét ismerte, si­mogatta, építette. Hiába. Az ő ideje már lejárt. Az élet cseppenként csurrant ki a kezéből, és én nem segíthet­tem rajta. Féltem az arcától, saját végzetem képétől; vá­rosi ember vagyok, az öreg­ségben nem találok meg­nyugvást, vigasztalást: a ha­lál taszít, undorít.” Pedig nagyapámat szeret-. tem, mindig is szerettem. De most menekültem a roskadó öregembertől, inkább magá­nyosan kínlódtam fájdal­mamban. Lassan közelebb •járók a harminchoz, mint a húszhoz, az álmok nem káp­ráztatnak, nem vakítanak többé, az életet nem álmo­dom. hanem élem, és ez a szörnyű sivár valami... Mégis, jócskán gyerek ma­radtam elmémben: nemhogy a halállal, de még az élettel se békéltem meg mindeddig. Egy aranyló őszön hirtelen ötlettel a kisvárosba utaz­tam. Egyedül, teljesen egye­dül, valami mérgezett kí­váncsiságból hajtva. Elszo­rult a torkom, dobogott a szí­vem, amikor viszontláthat­tam, a kifakult utcákat. Min­den változatlan: a park, a Fő tér, a templom, a várro­mok \.. S épp olyan titok­zatosan integet az erd,ő szé­le. mint akkoriban, húsz év­vel ezelőtt... Viszont ve­lem történt valami, valami félelmetes. Már nem hiszek a csodákban, már nem ere­dek futásnak a végtelen me­zőn, már nem kutatom az iszapjos folyó kimeríthetetlen titkait. Távol kerültem at­tól a gyerektől... S bár emésztő boldogság égetett ezen a délutánon, mégis úgy jöttem el este, mintha me­nekülnék. E látogatás emléke némi­képp megvigasztalt. Nagy­apámhoz itt közelebb vol­tam néhány órán áít, mint a főváros zajában. Újra ott álltam a folyóparton, a se­kély vízben; megtapjogattam a cédrusok törzsét a kórház­kertben; hanyatt feküdtem a végtelen mezőn... De nyu­galmat mégse találtam, és menekültem, hogy az emlék szép emlék maradjon. Ha mostanában beszélge­tek nagyapámmal, keveset értek abból, amit mond. Az­előtt nem mesélt, életében én is benne éltem. De aho­gyan telt az idő, elfogytak a szavaink; én folytattam a magam életét, ő a sajátját, öregedett, és a világ már ré­gen megfeledkezett róla. Amikor a kisvárosban em­lékeztem, kérdezősködtem az emberektől: emlékeznek még őrá? Emlékeztek. De arcu­kon furcsa közöny ült, úgy beszéltek nagyapámról, arról a harminc évről, mint múlt­ról, mint olyasmiről, ami nem létezik már. De én még mdndjg nem értettem meg igazában, hogy mi tör­tént. dén aztán meg­értettem. Már túl járt a nyolc­vanon. Né­hány szívro­ham már meg­viselte, de ő még erősen "áll­ta a viharokat, mint a ke­mény erdei tölgy. Ezen a nyáron ismét kórházba ke­rült. Nem aggódtam különö­sen. hiszen előfordult már. Egy reggelen aztán telefo­náltak. hogy rohanjak. Még viszontláthattam. Ott feküdt a kórházi ágyon, so­ha nem látott fehéren, ki­terítve. Szája félig nyitva; halkan, kínosan lihegett. Ke­ze fejébe hosszú fémtűket szúrtak, vérátömlesztő ké­szülékek gumicsövei minden­felé. Az egyik ápjolónő átüt döfi mind mélyebbre; eret keres, de nem talál; kihúz­za a tűt, majd máshol döfi abba a kezébe, amely any- nyiszor fogta az/én kezemet. De honnan tudhatná ezt az ápolónő? Mit tudhat róluk a fiatal, szemüveges orvosnő, aki mozdulatlan arccal fi­gyeli akadozó szívverését? Mit sejthetne az elpuhult fiatal orvos, aki úgy tapo­gatja nagyapám mellkasát, nyakát, homlokát, mint akár­melyik beteg emberét? A főorvos, mint később meg­tudtam, már hajnalban kije­lentette: vége, a delet nem éri meg. S elutazott a Duna- parti nyaralójába. Nem le­hetett már segíteni nagyapá­mon, valóban nem ... Én csak sírtam, mint akit megvertek, összeomlott ben­nem minden, amit férfinak hittem, s újra tízéves gyerek­ké váltam. Közelebb léptem félve, hogy az arcát lás­sam, de az orvos félretolt, majd rám parancsolt, hogy menjek ki a folyosóra. Oxi­génkészüléket szorítottak nagyapjára arcára, három ápolónő hajlongott körülöt­te fáradtan, gépiesen, pjon- tosan. És két orvos, akik már'alig várták, hogy végez­zenek a délelőttel. Azért is odahúzódtam, szemét, arcát kerestem, arcomat jéghideg homlokára szorítottam. Szá­ja széle zöld; színű volt, vagy talán én képzelődtem két­ségbeesésemben. Azt hiszem, megismert, mert megszorí­totta a kezemet, mondott is valamit, de nem értettem. Bal karja hirtelen felemelke­dett. azt hiszem, meg akart ölelni, de az egyik ápjolónő elkapta, gumicsövet csavart rá, majd beledöfte a tűt. Az orvosnő újabb injekciót szí­vott fel, de az orvos csak­hamar leintette mindkettő­jüket: felesleges. Nagyapjára csendesen, moz­dulatlanul feküdt. Már nem hörgött. Kezéből kihúzták a tűket, a készülékeket félre­tolták. Vártam, hogy most, most. talán ez a halál pil­lanata ... De nem tudtam megállapítani, hogy melyik. Az orvosok jobban tudják. Kinyújtották a kezét, lábát, megjegyzéseket írtak a kór­lapra. Végül letakarták egy fehér lepedővel, és kimentek a szobából. Egyedül marad­tam. Az ablákon túl zöld lombok inognak, izzik a kék égbolt, a napjfény... Való­jában semmi se történt. emmi, sem­mi... Mégis, ha a kisváros­ra gondolva magam előtt látom az utcá­kat, ahol sétabotjával sétált, a parkot, ahol könyveivel üldögélt, a folyót, az erdő­szélt. az utakat, ahol meg­pihent, a kórházat, ahol számtalan névtelen ember gyógyult, ökölbe szorul a ke­zem. A nap most is izzik, mindig is izzott, a lombok zöldek, az ég meghatóan kék... És ebben a határta­lan időben minden megtör­ténhetik. Igazságtalanság tör­tént nagyapjámmal? Talán igen, talán nem. Nem na­gyobb és nem kisebb, mint mindannyiunkkal, igen. ér­tem már. Lugossy Gyula: Alámerü­lések című kötetéből (Szép­irodalmi Kiadó, 1978.). A **utók hosszú sorát pásztázza déli verőfény a siófoki strand előtt. A tizen­évesek szokás szerint körül­ugrálják a Porsche, Mus1- tamg és Ford autócsodákat, tisztelettel meghajolva az alacsony szélvédő üvegeknél. Ám csődület mégsem a leges­legújabb márka körül támad, hogy alkalmi szakértők el­döntsék ; miként működik például a sebességváltó. Nem. Főként középkorúak ácsorognak egy különös gonddal fényesre vikszolt Skoda-'kombi előtt. Üdülők, s nem strandvendégek persze mind. Nem hosszú sorbán- állás vár rájuk az önkiszol­gáló büfé előtt, hanem meg­lepetések nélküli, de legalább közepes minőségű ebéd a kö­zeli szakszervezeti üdülőben, így hát igényesebbek a lát­nivalók kiválogatásában. Bár nem egyedüli, s némelyek számára nem is feltűnő je­lenség, mégis szemügyre ve­szik a Skodában szorongó nem mindennapi méretűre megnőtt farkaskutyát. A ráérős fantáziálgatások főként a tulajdonos szemé­Vladimir Motovsky: Összetartás lyét veszik célba. A vélemé­nyek két táborra oszlanak. Az egyik hivalkodó, pjökhendi alakra gondol, aki ha már autójával nem vághat fel, felvág hát a kutyájával. A másik tábor meg éppen a gazda állatszeretetét méltá­nyolja. Mondván; mégis csak Kutya­részvét szép dolog az, ha valaki egy ilyen hatalmas állat nem ép­pen krajcáros eltartására vállalkozik. Mindenki vár valamit. Pél­dául azt, hogy a büfé előtti sorból jóllakottan, vagy szomját oltva kiváljék a gaz­da, s a már kisebb fajta cső­dület a kocsi ablakától félre­állva megrovó vagy elisme­rő pillantással adózhasson a kocsihoz siető tulajnak. Csak a kutya ül szinte rezzenéste­lenül. Már legalább húszán lehetnek, mert közben az ár­nyékos pádon ücsörgő mér- leges néni is odatipeeett, fél­retéve a( külföldi turisták­nak szánt mű-népi hímzést, hogy ki ne maradjon a lát­nivalókból. meg szem előtt tartva másik ipjarágának jöve­delmezőségét, s közeli jelen­létével is az ebéd előtti mé- retkezés fontosságára fi­gyelmeztesse az üdülőket. A két pjárt közötti csendes disputát csak egy újabb ku­tya kép>es megzavarni. A mérleges néni pincsije fura- kodott közelebb, éktelen uga­tásra ingerelve ezzel az oroszlánhangú jószágot. Ráz­kódik a Skoda kegyetlenül, s a kocsiból kihalló dübörgéssé deformálódott kutyaugatás már olyan hangos, hogy egyesek szerint már odaát Füreden is hallják, csak a gazda nem, mert jó tíz perc is beletelt, amíg kivált a strand emberrengetegéből. Nem volt kövér, kopjasz és öreg .mint azt egyesek tudni vélték. Negyven körüli, szi­kár, és arca még a megdü- hödött állat tombol ására is rezzenéstelen. Mozdulatai mértani pontosságúak. Muta­tóujjának egyetlen emelinté- sére elnémult a kutya, s kur­ta, de határozott könyékmoz- dulattal lökte félre az üdülők legöregebbikét, a 64 éves épí­tészt, aki egy negrócukorral igyekezett segitségére lenni a kutya lecsillapításában. A gazda nevelő szándékának azzal adott nyomatékot, hogy a kutya nyakára villámgyors mozdulatokkal felszerelt pó­rázt a kocsi padlóján levő kampóhoz erősítette. Pillan­tása, amellyel a kutya körül az általa teremtett rendet el­lenőrizte, átható volt és szakavatott. Aztán ruganyos léptekkel elindult a strand felé. • • ^ gyet sem vetve a ku­tyára, a mérleges néni előtt már csak azok várakoznak, akiknek az önmaguk szabta normák szerint szigorúan ez rendeltetett. A kutya ül nyu­godtan. Meg sem emeli rö­vid pórázos fejét, amikor a pincsi kettéroppjantva az épí­tésztől kapott negrót. tisztes távolból megáll a kocsi előtt. Néz az irdatlan jószágra a pincsi, mintha jelezni akar­ná : nemcsak kutyahűség, kutyabánat létezik, hanem kutyarészvét is. Főként a kutyasors iránt. Kovács L. Péter Ostzeállította: Rékasy Ildikó

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom