Szolnok Megyei Néplap, 1979. április (30. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-04 / 79. szám
1979. április 4. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 11 'ssr KATLANBAN polgári Tisza-A. híd előtt vagy i tíz kilométerre j megrekedt az oszlop: német teherautók, magyar rohamlövegek, alacsony oldalú székely szekerek, sebesültszállító kocsik, nyíri urak sárga bricskái tódultak egymásra, német káromkodások, ukrán szitkozódások keveredtek román siránkozással és vaskos magyar áldásokkal. A reménytelenül világosszürke földek között húzódó kövesúton talán csak négy ember .hallgatott. Valaha zöldre festett katonai trénkocsin ültek, ami elé egy nagyobbfajta kutyát idéző ruszin ló meg egy csontos öszvér volt fogva. A bakon csak egy ember kuporgott. Fején siltes hegyivadász sapka, ám a zubbony azt mutatta, hogy tarjáni tüzér.. Egykedvűen szortyogtatta üres pipáját, néha a szopókával megigazgatta bajszát és kiköpött balkéz felé. Hanem mikor oda , felnyomakodott egy német harckocsi, muszáj volt jobbra sercinteni: még zokon vennék. Át is húzódott, az ülésdeszka túlsó oldalára. így fedezte fel a facsoportot, túl a nagy kukoricatáblán. Három társa a kocsiderékban kornyadt. Egy a pesti háziezredből, kettő meg a kolozsvári hegyi vadászoktól. Aludtak serényen, kihasználva, hogy nem zötyög a szekér. A bakon ülő Zsöndöly István többször a facsoportra nézett, aztán társaira. Ám mielőtt határozhatott volna, a Tisza felől három német harckocsi, úgynevezett kötényes Tigris gázolt vissza a kukoricatáblában, Megálltak, a trénkocsival éppen egy magasságban, majd bukósisakos SS emelkedett ki, miközben az ágyúk halk nyikorgással fordultak a megrekedt menetoszlopra. Az úton akkor már csak a legyek és szúnyogok adtak hangot. — Ist hier SS? — kiáltott a bukósisak. Semmi válasz. — Ist hier Wehrmacht!? Meg kellett ismételnie a kérdést, míg innen is, onnan is jöttek a tétova válaszok. A bukósisak bólintott, parancsolólag mutatott a Tisza felé, majd visszabújt, lecsapta a toronytetőt. A három ágyúcső úgy maradt, az _ útra szegezve. A megdermedt kavarodásban azonban semmi sem mozdult. „Ebből darabos vacsora lesz” — akarta mondani Zsöndöly, de akkor az égen zúgás keletkezett. Egy kétfedeles szovjet felderítőgép oly békésen úszott a szürke levegőégben, hogy azt lehetett hinni, mindjárt műrepülésbe kezd. Hanem a kukoricásban álló harckocsik harmadika hirtelen megforgatta a tornyát, s gyors egymásutánban két lövést adott le a gépre, mire az figurát mutatott be, valóban: éles kanyarral oldalt hátrafordult, s visszament, Nyíregyháza felé. Ezt már azonban senki sem figyelte, mert a Zsöndölyék mellett álló Tigris ■ hirtelen tüzet nyitott amazokra. Az emberek az árkokba ugrálták. A kis hegyiló az első lövésre az öszvér nyakába ugrott, a másodikra pedig együtt rántották le a szekeret az útról, s eszeveszetten téptek egyenest a három tank felé. S ez jól jött az úton álló Tigrisnek. Mert amonnan cafatokra lőtték az öszvért, darabokra a trénkocsit. A kis ruszin ló kiszabadult a hámból és viszszafelé rohant. Repeszekkel telten. Nem is jutott föl az útra. Az árok partján megbicsaklott, s kiforduló véres szemekkel bukott le. Vérhabbal fénylő, remegő orra csaknem elérte Zsöndöly Pista arcát. A kialakult tűzharcban végül persze hogy a magányos harckocsi húzta a rövidebbet: lángbaborult. A kiugráló katonákat fedélzeti géppuskákkal vadászták amonnan. — Menjünk innen... — nyöszörögte egy sportsapkás, lengyelnadrágos civil, s kezdett kikúszni. A háziezredből való Pénzes Karcsi megfogta a lábát: — Sehová, fater! Ebben a Tigrisben mindjárt robban a lőszer. Meg a felderítő is ránk hozza a harcigépeket. Nem is vették észre, hogy Zsöndöly Pista eltűnt közülük, csak mikor jött vissza, és egy kocsioldalt húzott maga után: — Eltűnt a pipám — dürvynyögte. — A jó anyjukat ezeknek az SS-eknek... De itt van ez az oldal, Gézát elvisszük rajta. — De hová?! — kérdezte a lengyelnadrágos. Pénzes Karcsi felállt: — A Ritzbé. — A hangja nem volt kihívó. — Auguszta főhercegasszony vár bennünket teára. Még csak nem is mosolyogtak. Zsöndöly ledobta a kocsioldalt, szórakozottan kotorászott a zsebeiben, aztán legyintett : A kukoricásban lassan hátra mozgó Tigrisek géppuskái még ugattak, mikor egy égő harckocsizó hengeredett közéjük. Hátán lángolt a bőrzubbony. Pénzes Karcsi ráfeküdt, jmert ez a leggyorsabb, legbiztosabb. — Tanke! — mondta a német; S akkor hatalmas dörrenés (hányta szét az úttesten álló járműveket. kint manőverező harckocsik beszüntették a •tüzet, és harmadik sebességgel rohantak A katonák egyszerre vizsgálódtak föl az égre. És akkor nem pazaroltak se szót, se időt, hanem kiugrottak az árokból, és rohantak: minél messzebb az úttól. A levegőben két szovjet könnyűbombázó közeledett. Ügyet sem vetettek az országúti torlódásra, hanem a menekülő harckocsik után vetették magukat. A velük tartó német feállt, úgy figyelte a robbanásokat. „Bravo!” — kiáltotta, kétszer is. Aztán gyorsan visszafeküdt — ám a gépek magasba * húztak, Polgár felé. Ott azonban légvédelmi lövedékek füstpamacsai fogadták őket. Még magasabbra emelkedtek, viszszaváltottak keletnek. Pénzes Karcsi felült: — Géza! Kioszthatnád az esti szeretetcsomagot. Megdöglök egy slukkért. A hegyivadász nem válaszolt. Zsöndöly odakúszott hozzá: — Baj van? a Tisza felé. — Nem vettétek észre? Itt, északra van egy tanya ... — Tanya?!? P — Facsoportot láttam, az csak tanya lehet ezen az istenverte sík vidéken. — Tudsz megfigyelni. Nemhiába vagy tüzér! — Voltam ... csak'a pipám lenne meg. Géza egyszerre megmozdult, állt föl. Imbolygott, de tudott lépni: — Istálló van abban a tanyában? — Tanya anélkül nincs mifelénk — mondta a civil. De mind felelt valamit, gyorsan, kapkodva: — Szénapadlással... — Fejőstehénnel.. . — Tehénlepénnyel. — Jászoly... a jászolyban... — motyogott Pintér Géza. — És a tehenek... arcodba szuszogják a meleget. Pénzes Karcsi a német vállára tette a kezét: — Jössz, kamerád? Schlafen. —■ Ah! — ocsúdott az, és balkézzel megdörzsölte az arcát. — Ich gehe, tanke! A tanyában egy fénycsík, egy kutyavakkantás, egy verébcsippanás nem jelezte az életet. Ezért rezzentek meg, mikor mégis hang jött: — Kik vagytok? Megálltak: ezt tulajdonképpen ők is szeretnék tudni. A sportsapkás civil az arcához hajolt: — Megsebesült, uram? — Hagyjatok békén! — csapott az hirtelen, s felugrott, ökölbeszorított kézzel támadt társainak. Minden vonás eltorzult az arcán,.fröcskölt a nyála. A német hátulról odalépett, lefogta. Segítettek neki ... Idő múltán csendesedett a rángás, az üvöltés vinnyogásba, majd száraz, fáradó zokogásba csitult. A homály egyre tömörebb lett. Benne tétova lábú, csüngőkezű emberek bóklásztak. Néha megzörrent egy fegyver. Az úton halk férfihangok, anyát hívó gyermekcsuklások. Egyébként csend volt és sötét. Szokatlan csend, és szokatlan sötét: katlanban vannak, már csaknem körkörös orosz gyűrűben. Állítólag csak a Tisza-hidat védik az SS-ek. Biztosat persze senki sem tud, mindenesetre abból az irányból már tegnap óta félelmetes fegyverzaj hallatszik. Az öreges hang folytatta: — Mert csak azért, ha katonák, akkor az se baj, ha magyarok. Zsöndöly előbbre lépett: — Annyira szereti a magyar katonákat? — Szeretem a békességet. Horthy máma bemondta a békét. — Ez olyan szép tőle — mondta Pénzes. — Már tárgyal is. — Az fontos. — Egy Horthytól. — Hogy tárgyaljon legalább. civil és a német nem szólt, de szorosan a csoporttal maradtak. Az öreg mintha lemondóan dünnyögött volna a láthatatlan sötétben. Csend után Pintér Géza szólalt meg: — Jászoly . . . Csak legalább egy jászoly... Senki sem felelt. Közel és távol egyre mélyebb, egyre hidegebb lett a csend. Viktor Jakovenko: Topolya Mint nyárvégi Kósza gondolatok. Ezüstös-bronz csillogásban áll Egy topolya, a vén aknatorok Mellett, S verebek himnusza száll. Sztyepp viharát, Port, mely szélbe szédül, S a hajnalt, Magába szívta fel, Nyírfák zöld szomorúsága Nélkül ■ A ligettől messze szökve el. Az acélkolosszus lába mellett Éjjel-nappal Posztói őrhelyén, És a reménnyel telt, lágy tekintet Mintha mondaná: „Lám élek én!” (Migray Ernőd fordítása) FELEDY GYULA: ILLUSZTRÁCIÓ Horváth Páter: Tetők fölött az ég alamíTől állnia kell a háznak, rézpénz, kiskakas, újsághír, édesmindegy, de valaminek lenni kell a falban! — magyarázta nemrég a mester, részegen, és egy húszfillérest dobott a malterosteknőbe. Nagy István nem felelt neki. rakta a falat tovább. A mester leült a tetejetlen szoba közepére, és röhögött. „Hogy a fenébe nem raksz te soha görbe falat?” Nagy István nemcsak jól, de szépen dolgozott, mozdulatai pontosak, nyugodtak, szinte kimértek voltak; olyan mozdulatok, amilyenek egy építőmesterhez illenének. aki tudja, hogy idővel leszáll a föld alá ez a ház is, a téglák szigorú rendjén kifog az idő még szigorúbb rendje, és mégis, talán ennek ellenére, töprengés nélkül készíti a téglák rendjéből a falat, mintha az örökkévalóságnak építene. „-Lehet, hogy már ebbe a házba is beköltözött a házikígyó, piros, húszcentis féreg, a dög! — borongott a mester a hűvös betonon, hogy szavai nyomán párabolyhok szálltak a hideg levegőben. — Ha előjön a kígyó, valaki meghal a házban, én mondom, így igaz. — Aztán megint csak nevetett: — A szent Szűzmáriának hallgatsz te mindig?” Nagy István rakta a téglát tovább, nem törődött a mester szavaival. Az ő nagybátyja is részeges volt; mesélik, úgy halt meg. ahogy megérdemelte: befalazta egy kamrába magát, részegen; persze ez olyan régen esettt. talán nem is igaz, annyira mégse ihat be az ember, hogy magára húzza a falat. De abban a rézpénz dologban mégiscsak lehet valami. Mert mitől állnak olyan sokáig a falak? Hogy elbírják a tetőt? A tető pedig a reároskadó eget? Valaminek lennie kell a falban. De minek? Mit falazzon be az, akinek semmi se fontos? A mester elbámészkodott: az artézi kútnál várakozókat figyelte. A két termetes aszszony vihorászva beszélt valamiről, miközben piros kantáikba vékony sugárban csordogált a víz. A harmadik várakozó. keszeg-forma öregember, rövid posztókabátban, kopott kucsmával a fején, jó félméterrel az asszonyok mögött álldogált, tekintete mozdulatlan volt, akárcsak ő maga, nem toporgott, pedig elég hideg volt; Nagy Istvánnak igyekeznie kelletH, ha nem akarta, hogy megfagyjon a malter a keze alatt. A fal szépen emelkedett, nem bontott anyagból dolgoztak, Mihókéknak bőven volt pénzük, őt is megfizették rendesen, néha külön is dugtak neki, hogy a mester ne vegye észre. Nagy István minden pénzt hazaadott, az öregek el rakták, „neked lesz ez, fiam”, mondogatták. Nagy István szerette őket. a maga hallgatag, méla módján, mindig igent mondott kevés szavukra, kéthetente templomba is eljárt velük, bár nem gyónt, nem ifnádkozóttt mozdulatlan szemmel bámult maga elé a templompadban, akár az artézi kútnál várakozó, posztókabátos öregember. „Megnősülsz, tied lesz a ház. a kert, aztán meg a gyerekeidé!” — ígértek szép jövendőt a szülői szavak, amelyekre Nagy István hallgatagon bólintott. Mente Rózsa a csirkeüzemben dolgozott a szalagnál, pörkölte a mellmagasságban elvonuló csirkedögöket, vagy belezett, boncolt, mérte a porciók súlyát, csomagolt — mikor hová állították. Szép lány, ahqgy a csirkeüzem asszonyai mondogatták, szép akár az anyja lánykorában, őt is a szeme tette széppé, a szénszínű, sötét izzású szeme, amelynek tükrében titkok remegtek. Egy délután, hazafelé menet, megállt a Mihókék épülő háza mellett, pedig soha azelőtt nem érdekelte a házépítés, nézte az elmélyülten dolgozó segédet, és egyszercsak felnevetett. A mester hamarabb észrevette a lányt, mint a segédje, oldalba is bökte a fiút: „Nézd már, kiesik az a szép szeme!” Nagy István megnézte magának , a lányt, és olyasmit látott a szénfekete szemekben, amitől félnie kellett. Letette a vakolókanalat, és csak bámult. A mester sajátosan értelmezte a dolgot: „Menj csak — mondta —, dörgöld meg, ahol a legjobban viszket neki!” A segéd hazáig követte a lányt, ha az megállt, megállt ő is. így haladtak lassan a behavazott csatornaparton, majdnem a zsilipig. Rózsa visszanézett, aztán beszaladt egy régi. salétromos házikóba. Napokig kísérgette így, messziről a lányt, mindig betartva a kettejük közötti távot. A mester csak nevette: „Néma gyereknek anyja se érti a szavát!” Nagy István nem akart semmit mondani. Ezeken a délutáni sétákon, amikor Rózsa mögött haladt a kőrisfákkal szegélyezett csatornaparton, elgondolta magának a jövendőt. Eljegyzés. levágnak két libát, a gyűrűket megveszik az öregek, esküvő, menyasszonytánc, a mester is eljön, bedob a kalapba vagy kétezer forintot; odaköltöznek az öregekhez, a tisztaszobába, Rózsa gyereket szül, fekete szemű kislányt. Arankának fogják nevezni, és este. ha a kislány már elaludt, halkra fogva bekapcsolják a régi televíziót, nézik a szürke képeket; sötét ruhás emberek kezelnek, aláírnak, szerződnek, békét kötnek, tárgyalnak, ismeretlen rendeltetésű gépek zúgva forgó alkatrészei előtt szocialista brigádelnökök beszélnek bizakodva, a híradó után egy megnyerő felügyelő elfogja a soron levő gyilkosokat; aztán leoltják a villanyt, és összebújnak a nagy, levendulaszagú családi ágyban, amelyben még a Tatáék aludtak, amíg értük nem jött a fekete furgon. Szép lesz, jó lesz. Addigra már sokat fog keresni, segédei lesznek, mert kell az építőmunkás, mindenki új házat rakat, garázsosat, manzárdszobával a tető alatt, s a tetőkön négyfelé forduló alumíniumantennák szurkálják a felhőkkel teleaggatott eget. Mihókék házát hamar felhúzták, segítettek az ácsnak megcsinálni a gerendázatot. Mihókék szalmavirágból fontak koszorút, pálinka is volt, bor is, a mester rendesen leitta magát, élcelődött: „Te, Pista, valdd be, mit raktál ebbe a falba, mert valamit kellett, hogy belerakjál, különben nem állna ilyen faszályosan, mi?” Rózsa éppen akkor lépkedett el a ház előtt, lassított, várva a megszokott kíséretet. Nagy István elfordította róla a tekintetét. „Menj már!” — nógatta a mester. — „Vagy arra vársz, hogy cikkcakkban pisáljon utánad?” Rózsa továbbindult a csatornapart felé vezető úton. hátra-hátrafordult. Nagy István nem nézett utána. Az artézi kútnál megint megjelent a keszeg-forma, posztókabátos öregember, s noha a kútnál most nem álltak mások. ő mégis maga mellé tette a piros kannát, engedelmesen várakozott, míg szürkülni kezdett, s a tetőkre hasalt a palaszínű, réstelen ég. Összeállította: Rékasy Ildikó