Szolnok Megyei Néplap, 1979. április (30. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-04 / 79. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. április 4. Május 28-tól Szolnokon Lépcsőzetes munkakezdés Aligha akad olyan szolnoki, aki munkába menet vagy onnan hazafelé, ne bosszankodott volna már az autóbuszok zsúfoltsága miatt. Nyilvánvaló, hogy a csúcsforgalom enyhítésének egyik legcélszerűbb megoldása a lépcsőzetes munkakezdés. A városi pártbizottság és a városi tanács illetékesei koordinációs értekezleteken egyeztették az érintett vállalatok, üzemek, intézmények vezetőivel a lépcsőzetes munkakezdés bevezetésének lehetőségeit, módjait. Az i-re március 16-i ülésén tette fel a pontot a szolnoki Városi Tanács Végrehajtó Bizottsága. Megállapította, hogy a megyeszékhelyen az utasok száma gyorsabb ütemben növekszik, mint az autóbuszoké. Ezért vált szükségessé a néhány helyen kísérletként már bevezetett lépcsőzetes munkakezdés felülvizsgálata, illetve az új munkarend és az autóbuszmenetrend összhangjának elemzése. Az előzetes megfigyelések, információk alapján döntöttek úgy az illetékesek, hogy a változtatásokra elsősorban az északi és déli ipartelepek tömegközlekedésében van szükség. A lépcsőzetes munkakezdés tizenöt vállalatot, üzemet, intézményt, összesen 2184 dolgozót érint. A közlekedési viszonyok javítása mellett figyelembe kellett venni, hogy az új munkarend ne okozzon zavart, veszteséget a termelésben, és azt, hogy a vidékről bejáró dolgozók ne kerüljenek hátrányba a változtatás miatt. Az 1979. május 28-tól bevezethető lépcsőzetes munkakezdéssel pár huzamosan egyes autóbuszjáratok menetrendje megváltozik. A Volán három új autóbuszt kap, melyek közül egy a Munkásőr úton, kettő pedig a Széchenyi lakótelepen élők és dolgozók közlekedését könnyíti majd. öt munkahelyen minden dolgozó, a többieken a létszámnak csak bizonyos százaléka kezdi és fejezi be a munkát más időpontban, mint jelenleg. Május 28-tól hét óra helyett negyednyolcra járnak munkába a KÖTIVIZIG Vörös Hadsereg úti javítóüzemének fizikai dolgozói, az alkalmazottak pedig félriyolc helyett háromnegyed nyolcra. A Szolnoki Állami Gazdaság Sulyok telepének dolgozói viszont a jelenleginél negyedórával előbb, háromnegyed hatkor kezdenek, hasonlóan a téglagyáriakhoz, és az ÉPSZER Vállalat Landler Jenő úti telepének dolgozóihoz. Hét óra helyett fél nyolckor „blokkolnak” majd a RÖVIKÖT Nagykereskedelmi Vállalatnál. A lépcsőzetes munkakezdésben érintett munkahelyek közül a 605-ös számú Szakmunkásképző Intézet oktatói szeptember 1-től, a Lenin Termelőszövetkezet műhelyének dolgozói pedig november elsejétől kezdenek a mostanitól eltérő időpontban. Gyerekszemmel Ilyennek látom... Üzemlátogatásra, építkezésekre kísérik április 9-én a Szolnok megyei Állami Építőipari Vállalat dolgozóinak a gyerekeit a felnőttek, hogy megismerkedhessenek szüleik munkájával, munkahelyével. A vállalat szakszervezeti KISZ- és művelődési bizottsága a nemzetközi gyermekév alkalmából Ilyennek látom ... címmel pályázatot hirdet az építők gyerekei részére. Az üzemlátogatáson szerzett tapasztalatokról készíthetnek pályamunkát a gyerekek. A beküldött pályázatokat díjazzák, majd a gyermeknapon kiállítják a jnüveket'’. Autójavítók szabadságon Egyre népszerűbbek a túrkevei AFIT üdülőhelyei. Tavaly ötszázhetvenen töltötték szabadságuk egy hetét a répáshutai saját, a keszthelyi bérelt és a tröszt gyulai üdülőjében. A 89 SZOT-beutaló is gazdára talált. Külföldre a Szovjetunióba, Csehszlovákiába, Romániába és Olaszországába — százötvenen jutottak el. A hétvégeken huszonegyszer szerveztek egykétnapos országjáró kirándulást. Az idén még több dolgozó szervezett üdüléséről gondoskodik a vállalat. Már most elkezdték egy egyhetes út szervezését saját autóbuszszal — a jugoszláv tengerpartra. ÁLLAMI FÖLDEK Nem lehet alku tárgya Berekfürdő, üdülőtelep. Mutatós, remekbe szabott kis • (kis?) házak, manzárdszobák, műkő burkolat, teraszok, a gödrös utak, a szétszórt kőlapokkal helyettesített járdák mentén. Tücsök utca 4.: üres telek, egy foghíj a kurta üdülősoron. Egy meglehetősen mély foghíj, egy teleknyi gödör. Hajdanán, az üdülő és a hobbi-telek láz kitörése előtti időkben, a parlagon hagyott szántó közepén téglaégető gödör volt. És most? Ha nem is éppen százával, de versengtek érte. Kié legyen a 14x25 méteres földdarab? Pontosabban kinek a használatába kerüljön körülbelül harmincezer forintért? Nem az ára ennyi, hanem a tartós használat ellenértéke ötven évre, mert a terület továbbra is az államé marad. Ennyi pénzért néhány éve még saját tulajdon lehetett a ráépülő házzal együtt — provokáltam többeket, akik használói lettek a házuk alatti földnek. Nemigen értették az akadékoskodásom. Hát n®n mindegy? Mert nekik igen. Az a lényeg, hogy összespórolt pénzükből végül telekhez jutottak. Az állam tudja, mit miért csinál, meglehet rá a jó oka, hogy a tulajdonában lévő föld mostmár nem lehet alku és adás-vétel tárgya. De láthatom ... Láttam. Berekfürdőn mindössze egy jó fekvésű gödör volt, amit ad■ hatott. Amióta világ a világ, a kereslet-kínálat spontán árszabályozását nem lehet hatástalanítani. Legfeljebb befolyásolni. S ha a társadalom igazságérzete úgy kívánja, még jogszabály kötelező erejével is. Hovatovább tíz éve már annak, hogy a telekspekuláció derűs egén végigzikázott az első villám. Megjelent az új telekellátási rendszer bevezetéséről szóló jogszabály. S akik takarékbetét helyett ingatlanba fektették tőkéjüket, s jól időzített adásvételével forgatták pénzüket, amely az uzsorás hitelnél is jobban jövedelmezett, ekkor még csak arra kapták fel fejüket, hogy ezentúl munkanélküli vagyonszerzés forrása az ingatlan nem lehet. Aztán egymást érték a szigorító rendszabályok. A telek-, majd a ház- és üdülőtulajdon korlátozás, a beépítési kötelezettség. a progresszív adó, az ütés közműfejlesztési hozzájárulás. Aztán a többlet tulajdon értékesítési kötelezettség tett pontot egyelőre a jogszabálydömping végére. „Már éppen ideje volt.” — helyeselt a többség, akik havi keresetüket kuporgatva éltek és számolgatták, mikor futja már nekik is végre egy szép lakásra, vagy egy tenyérnyi hobbitelekre. Elvileg tehát ellenőrizhetővé, szemmel tarthatóvá, a törvényes keretek közé kényszeríthetővé vált az ingatlanforgalom. Elvileg! Nem alaptalan az az aggály, hogy a gyakorlatban ez azért nem ilyen kristálytiszta. Négy éve, márciusban a párt XI. kongresszusán a Központi Bizottság beszámolójában elhangzott és a programnyilatkozatban is megfogalmazódott: „A föld tulajdonformától függetlenül nemzeti kincs ... Nem engedhető meg, hogy bárki is üzérkedhessék a földdel, a nép vagyonával... Gondoskodni kell róla, hogy a föld hasznosítása az egész nép, a nemzet értékeit szolgálja. Ebből a célból először: az állami tulajdonban lévő földek eladását, fokozatosan csökkenteni kell és néhány év múlva pedig meg kell szüntetni.” Ezt az elképzelést támasztották alá az 1977-ben érvénybe lépő jogszabályok. Lényégük, hogy sem állami, sem szövetkezeti tulajdonban levő földterületet eladni nem lehet. Természetesen a rendelet néhány ésszerű kivételt is tesz. (Nem vonatkozik a családi házzal beépülő lakótelkekre.) Ma még — két év után — gyakorlati jelentőségét nehezen lehet körvonalazni. A Szolnok megyei mintavételek azt bizonyítják, hogy az intézkedés hatása a keresletkínálat alakulásába, az ingatlanok árfolyamán alig érzékelhető. Sokkal nagyobb az igény, mint amekkora az állami telekkészlet. Másfél év alatt (frissebb adatok nincsenek) a megyében valamivel több mint száz építési és húsz üdülőtelket, valamint 300 garázshelyet adtak tartós használatba a helyi tanácsok végrehajtó bizottságának döntései alapján. Kevés? Persze hogy az. De hogy több legyen, az elsősorban a pénzen múlik. Nem kis befektetést igényel a közművesített (másképp értelmetlen) telkek kialakítása, akár a kisajátítást, akár a peremkerületek vagy szűz területek felparcellázását választják, amelyhez új út, csatornahálózat kell, ami emészti a forintokat. Szolnokon mindöszsze néhány építési telket tudtak eddig lakásszövetkezeteknek használatba adni, üdülőtelket pedig egyetlenegyet sem. Majd a hatodik ötéves terv idején sor kerül rá, ha __ meglesz a Holt-Tisza-parti" állami földek alapvető közműellátásának az anyagi fedezete. A Tisza II. üdülőkörzetében hasonló a helyzete A közkedvelt, már felosztott üdülőkörzetekben, többek között a tiszapüspöki Tiszaparton, is csak olyan telkei maradtak a tanácsnak, amelyeket a szerződés felbontásával visszavásárolt azoktól a tulajdonosoktól, akik a beépítési kötelezettségüknek nem tettek eleget. Jászberény példája még szinte egyedülálló. Több mint két éve egy tömbbelsőben a .kertvégek kisajátításával alakították ki egy mini lakónegyed megépítésének feltételeit. Valamennyi leendő háztulajdonos a tanácstól kapta tartós használatba az építési telket. Szeretnének az elkövetkező években is hasonló „akciót” tervezni. Igaz, hogy amikor utánaszámoltak, kiderült, ráfizettek. Pedig a használati díj szinkronban volt az ingatlanforgalom napi árfolyamával. És a négyszögölenkénti ezer forint igazán nem mondható jutányosnak. A kisajátítás, a közművesítés egyszóval a ráfordítás többe került, mint amennyi visszatérült. A használatbavételi díj megállapításáról ugyan testület dönt, de a jogszabály betartásával és abban ez áll: a díj nem lehet kevesebb, mint a telek kialakítására vagy megszerzésére fordított öszszeg. Meghatározásakor sok mindent figyelembe kell venni, így többek között a hasonló telkek árfolyamát, a telekgazdálkodás szempontjait, az igényt, és így tovább. Az építési telkeknél azonban vannak és lehetnek kedvezmények, a díj tíz-, harminc százalékkal mérsékelhető, ötven százaléka három évi részletfizetésre hitelezhető. De nem akárkinek. Csak a három és többgyermekes családoknak, munkásoknak, fiatal házasoknak, a kedvezményes lakásépítési akcióban résztvevő pedagógusoknak, állami gazdaságok dolgozóinak, bányászoknak ... amenynyiben szociális és vagyoni helyzetük indokolja. A kivétel nem mérvadó, de megnyugtató, hogy van rá lehetőség. Emlékszem, az időtájt, amikor napvilágot látott a rendelet, elkezdődtek a találgatások. Voltak olyan felvetések, hogy régi jó magyar szokás szerint jóval áron alul lehet majd állami telekhez jutni. Nem így történt. Mégiscsak túlzás lett volna állami „dotációval” a telek-árakat visszaszorítani. Két év alatt — természetesen a városok, s a fejlődő községek a mérvadók, ahol változatlanul nagy az ingatlankereset — látványos változást nem hozott a rendelet. Ezek az első lépések. A társadalmi méretekben igazságtalan különbségek mérséklésére tett újabb előrelátó döntés megvalósításának kezdete. Kovács Katalin Tízévesek voltunk Március végén Burány tanító néni jó hírrel jött meg a városparancsnokságról. Pedig izgatott-idegesen gyalogolt be a hívásra. Abban az időben a felnőttek mindig csak rosszat vártak, örökösen féltek. Most örömmel, s nyugalommal tért meg a sovány, csupaideg asszony. Bejött a nagyterembe, megállt azaszJ tálnál, kezét összekulcsolta: — Költözik a katonakórház, gyerekeim. Nem sokáig tanultok már itt, a kocsmában. Szóljatok jó szüléiteknek, mert segítség kellene. Kitakarítunk, szépen rendbehoznuk mindent, amit csak lehet. Látjátok, egyre többen vagyunk. Hazajönnek a falvakból, a Dunántúlról a csaJ ládok. Nem veszhet el egy tanév. December óta ezért küszködtünk itt, a kocsmában. A kocsmában, a Horthy Miklós úti Kohut kocsma nagy termében tanultunk ’44 telén, ’45 koratavaszán. Burány tanító néni intézte az egészet. Szép gyöngybetűivel cédulákat ragasztott a villanypóznák derekára, végigjárta a Csiszlikó, a téglaház, az Oncsa telep, a Csallóköz utcáit. Nem volt veszélytelen járkálás. Az úttalan utakon kátyúk, bombatölcsérek tátongtak. Ha esett, bokáig ért a sár. S fel nem robbant bombáktól is rettegtünk, nem ok nélkül. De a szikár, nagy akaratú asszony iskolát akart. Szoknyája szélébe három kisgyerek kapaszkodott — ő többet akart, tanítani. A szülők húzódoztak. Kihalt a külváros is, kevesen vagyunk, mondogatták. És micsoda dolog, kocsmába járjon a gyerek tanulni! Aztán néhányan megnézték a „tantermet”. Az újvárosi iskolából akkorra már a lábadozó orosz katonák átcipeltek néhány agyonkoptatott. valamikor zölden virító iskolapadot, volt tábla, s a füstös falakon csak a világos foltok jelezték: nem is rég még az volt kiírva, hogy „Hitel nincs!”, s „A köpködés, kurjongatás tilos!” Erős papondeklivel pótolták a kitört ablakok üvegét, megjavították a kályhát, a katonáktól szerzett olajjal bekenték a padlót. A szülők hümmögtek, aztán vállalták; akinek van. naponta küld a gyerekkel pár darab fát, hogy ne fázzon az osztály. Az osztály kinőtt kabátos, stoppolt harisnyás. risszrossz cipős, örökké éhes kis banda volt. s másról se beszéltek, csak a nyári bombázásokról, meg arról, hogy a melaszcukor milyen finom, s a tepsiben sült kenyér azért ragacsos, mert azt mondja az édesanyám, nincs élesztő, és nagyon korpás a liszt. Közben tanultak, olyan buzgalommal, ahogyan csak tízévesek tudnak. Mire eljött az április, s a katonakórház valahová Pest közelébe költözött, már előkerült néhány tanító is. És napról napra több volt a gyerek. — Rossz seprű, felmosórongy, súrolókefe, vödör — ki mit hoz — vette számba Burány tanító néni. Most megmutathatjátok, tudtok dolgozni is! A külvárosi gyerekeket nem kellett tanítani — takarítani, fiúk, lányok sikálták a padlót, mosták az ajtókat, pucolták az ép ablakokat. Közben olyan ricsaj volt, mintha lakodalom lenne. Április közepére ragyogott az iskola. A vagonokból, amik a teherpályaudvaron — ÓSzolnokon — maradtak valahogy, lehetett „szerezni” meszet, s a megreperált kályhákban hideg napokon nagy. elkorhadt vasúti talpfák sercegtek. A negyedik osztályt, a tízéveseket Burány tanító néni vitte tovább. Májusban újra útnak indult a szikár aszszony. Először hívatta a szülőket, de nehéz volt meggyőzni őket. Vagy tíz kitűnő tanuló anyját-apját próbálta rábeszélni, gimnáziumba adják a lányt, a fiút. Kevés szülő értette meg. Urat neveljen? Az anyák mondták a magukét, a féltés érveit, kételyeit. Hogyisne, vágjon neki ősztől a szegény gyerek a városba vezető hosszú útnak napjába’? Nincs kabát, és kicsi a cipő, újra meg nem telik. Aztán mégis, nyolcán, tízen nekivágtak. Néhányan polgáriba, többen a gimnáziumba. Jó idő, napos ősz volt akkor, ’45 szeptemberében és októberben is. Az ember gyereke elindult vásott, kivágott orrú cipőben a Csallóközből, a Csiszlikóból, az Újvárosból. Ment végig a Tisza-gáton a kis csapat, egyenest a Tisza Szállóig. Ott a csordogáló melegvizű kútnál lábmosás, cipőtisztítás volt a megszokott rend. Poros és hosszú volt gyalogosan az út a város végétől a város szívéig. Félve mozogtunk az új iskolában, az új társak között. Restellkedtünk a toldott-foldott szoknyáink miatt. A fiúk hiába húzgálták simára a rövid sötétkék nadrágjukat. A nővérek, rokonlányok kinőtt szoknyájából az istennek se lehetett kivasalni a rakásokat. Hanem a tanulás, az új. ismeretlen világ legyőzte minden kisebbségi érzésünket. Sose felejtem, Baranyó tanár úrra — rajzot tanított, meg szép élénk színekkel festeni — úgy néztünk, mint egy varázslóra. Hallgattunk — és nem értettünk egy szót se kezdetben, amikor Száva Kristóf beköszönt franciául, s mademoiselle-nek szólított minket. Hangjegyek, kották tengerében riadtunk, s jólesett, ha Kóbor Antal — nyugodjék békében — megszánt bennünket, s elölről, a legelejéről kezdte a szolfézst. Ámultunk, bámultunk, s olyan dühödt akarattal tanultunk, amilyennel tán se előtte. se utána nem tudott egyikőnk se. Nekünk annyit „be kellett hozni”, nekünk anynyit kellett elölről kezdeni — mi nem tudtuk, mit jelent otthon a könyvespolcról levenni egy kötelező irodalmat. Nekünk nem segített, nem tudott segíteni se apánk, se anyánk, ha valami bajunk volt a házi feladattal. S nekünk állni kellett a „jobb családok” gyerekeinek kis lenézéseit, nagy megaláztatásait. Ilyert is volt. Ezért maradt ki tanév közepén néhány, a közeli faluból naponta bebicikliző jófejű osztálytársunk. Nelly, Klári — a két kis hosszú copfos parasztlány. Tízévesek voltunk. Akkor még nem tudtuk, nem is sejtettük, hogy kinyílt előttünk a világ. Az életutunk, tengernyi küszködésünk, lassan a múltunk már ezt bizonyítja. Talán jó is, hogy messziről indultunk. Sokat bírunk, sokat vállalunk. Nem csak magunkért. Azért is. hogy a gyerekeink, unokáink soha ne éljék át, ami nekünk jutott. Sóskúti Júlia
