Szolnok Megyei Néplap, 1979. április (30. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-29 / 99. szám
1979. április 29. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP s Hz elődükhöz míltian Székely Mihály emlékére Zenei napok Jászberényben MIN DŐL GOZIK A török defterek tudósa Beszélgetés dr. Györffy Lajossal, a túr kévéi Flnta Múzeum tudományos fömunkatársávaI Tizenharmadik alkalommal rendezik meg az idén Jászberényben a város szülötte, Székely Mihály emlékére a zenei napokat. A rendezvénysorozat megnyitójára május 5-én a Székely Mihály Általános Iskolában kerül sor, s a szövetkezeti kórusok találkozóján részt vevő együttesek adnak műsort. A kétnapos találkozón tíz, az ország legkülönbözőbb tájait képviselő kórus lép pódiumra. A zenei napok keretében kerül sor a munkáskórusok A szolnokiak gazdag, elsősorban zenei programok közül választhatnak a hét végén. Április 29. és május 1. között két fesztiválnak is otthont ad a város. Ekkor rendezik meg a katonai főiskolák fesztiválját, s a Vándor Sándor munkás- és ifjúmunkás énekkari fesztiválra is ekkor kerül sor. A Vándor Sándor énekkari fesztivál megnyiltóját 29-én este 6 órától a Sportcsarnokban tartják. Másnap a résztvevő 24 kórus, köztük egy jugoszláv férfikar és egy szovjet balalajka-együttes, hangversenyeken mutatkozik be a szolnoki nézőknek. A MÁV Járműjavító Művelődési Központban, a Komarov teremben, a Tallinn Filmszínházban és a Vegyipari Szakközépiskolában délelőtt tíz órától lépnek a pódiumra. Ugyaneznap este 8 órától a kórusok szerenáddal köszöntik a város lakóit, a Kossuth, a Várkonyi és a Jubileumi téren. A katonai főiskolák fesztiválján részt vevő művészeti csoportok — a Kossuth Lajos Katonai Főiskola, a Zalka Máté Katonai Műszaki Főiskola, a néphadsereg tiszthelyettesképző iskolái valamint a házigazda Kilián György Repülő Műszaki Főiskola együttesei — május 1-én dél-' után fél 3-tól a tiszaligeti majálison adnak műsort. A fesztiválprogramok m&jus 1-én délután 2 • órától a tiszaligeti szabadtéri színpadon adott műsorral majd délután 6 órától a Szigligeti Színházban a katonai főiskolák művészeti csoportjaidnak díszbemutatójával fejeződnek be. hangversenyére, a megyei kamarazenei találkozóra, s az aranydiplomás minősítésű általános iskolai kórusok hangversenyére. A zenei rendezvények mellett számos képzőművészeti kiállítás egészíti ki a programot. Jászberényben, a városi1-járási könyvtárban Lembit Lepp észt képzőművész alkotásaiból nyílik kiállítás, a Déryné Művelődési Központban Vuics István, Jászszentandráson pedig Perei Zoltán tárlatát rendezik meg. Mezőtúron a művelődési központ táncdal- és nótaestet kínál a látogatóknak 29-én este 6 órától. Karcagon 28-án discó, Törökszentmiklóson pedig 29-én táncest várja a fiatalokat a művelődési központban. Május 1-én mindkét városban néptánc-együttesek szórakoztatják a majálisok közönségét. Martfűn a hét végén fejeződik be a munka- és művelődés heteinek rendezvénysorozata. — Először is gratulálunk a Pro űrbe díjhoz, amelyet felszabadulási évfordulónkon kapott meg. Túrkeve hálás tehát munkásságáért és ez indokolt is hiszen... — Ne is folytasd, mert — bár örülök a megtisztelte1- /tésnek — úgy gondolom, csupán a kötelességem teljesítettem, amikor igyekeztem legjobb tudásom szerint összegyűjteni mindazt, ami megismerteti a mai és a születő generációkat szülővárosom múltjával, hajdani életével. Aki szereti azokat, akik között él, becsületbeli ügye, hogy legjobb tudása szerint dolgozzék a közösség javára. Ez alapvető erkölcsi kötelesség. Az én nagyapám volt Túrkevén az első diplomás. „nadrágos ember”. Az ő apja még „tölgyfakosztümben” járt, vagyis gyolcsgatyában, birkásgazda volt. Hát innen az elkötelezettségem a városhoz, a Kunsághoz. — Két évtizedig vezette a város múzemát. Aki nem próbálta, nem tudhatja, milyen nehéz az egyszemélyes tudományos műhely irányítása. — Kétségtelen, hogy egy kicsit régész, egy kicsit műtörténész, egy kicsit néprajzkutató, helytörténész az ember ebben a helyzetben. De nem volt más választásom, mindennel kellett foglalkoznom. még olyankor is amikor az elaprózódás veszélye kísértett. Ez szerencsére nem következett be. Igaz, nagyon hoszszú időt elvett dr. Győrffy Lajostól a Finta múzeum állandó kiállításának megszervezése — építkezés, levelezés a külföldön élő Fintarokonsággal, múzeumokkal — de végül is sikerrel járt fáradozása — az állam jelentős anyagi támogatásával — Finta Sándor és Zádori Oszkár (művésznév. A szerk. megj.) szobrainak, alkotásainak jelentős része hazakerült Túrkevére, „ahonnan vétetett”. — Nagy csend van mostanában a Finta-kiállítás körül. Nem kevés netán a hívogató, a csodálatos tárlat népszerűsítése? — Nagyon is. Jobbára csak a külföldiek jönnek, főleg a tengerentúlról. Magyar betegség, nem tudjuk azt se megmutatni a világ1- nak, amire büszkék lehet- , nénk. — A közelmúltban másodszor is nyugdíjba ment. Milyen változást jelent ez munkájában? — Nyolcvankét évesen már kevesebbet bír az ember, mégis azt mondom — ami a tudományos munkát illeti —. hogy nincs változás életmódomban, legfeljebb annyi, hogy még szaba,dabb vagyok. Igazán nem panaszkodhatom, mert a megyei múzeumok igazgatósága, a város, az utódom, mindenki, de mindenki igyekszik a legkedvezőbb feltételeket biztosítani számomra. — Az adatok az Alföld törökkori településtörténetéhez című tanulmánya alapmunka. Folytatja ezirányú kutatásait? — A tanulmány második kiadásához név- és helymutatót készítettem. Többre már nemigen vállalkozom, hiszen rengeteg túrkevei vonatkozású anyagot kell rendeznem. Most fordítottam le Túrkeve város diplomáját, melyet I. Ferenc császár 1808. augusztus 18-án ajándékozott a kevieknek. A diplomát különben egyik tanítványom találta meg egy valamikori polgármester háza alsó épületének lomjai között. — Várható publikációi? — Megírtam Bercsényi generális fájának történetét. Talán éppen idejében, mert a híres nevezetes öreg fát, amely alatt a Fejedelemhez címzett levelét írta a generális Rabutin támadásáról, azóta — sajnos — kivágták. De foglalkoztatnak a város körüli, egyre Jobban pusztuló kunhalmok is. A Bugahalom, ahol 1735-ben leverték Pero lázadását, a Dobhalom története, a túri út mellett, ahol Thököly Imre sátra állott. Szorgalmazni szeretném, hogy állítson a város emléket Hegyfoky Kabosnak, aki kora — 1919-ben halt meg — nemzetközi hírű meteorológusa volt. Kupa Árpád, Frankel Leó barátja, forradalmi és írói munkássága sem eléggé feltárt... Türkből is vannak fordítanivalóim. Volna tehát munka bőven... A régebben megjelent könyvecskéimet, cikkeimet is elő kellene szednem, hogy kiegészítsem őket az újabb kutatások adataival. Mindig sok dolgom volt, mostanság még több. De amit a legfontosabbnak tartok: rendszerezni az eddigi ismeretanyagot, hogy az utánam jövők jól tudják hasznosítani a tudomány eddigi eredményeit. — Köszönjük a beszélgetést. Tiszai Lajos Történelmünk legfényesebb napjaiban Szolnok, a Tiszatáj mindig bizonyította, hogy készen áll a haza védelmére, a honvédő harcokban mindig kiemelkedő szerepet vállalt. Így volt ez Rabutin császári csapatai támadásakor, majd később, 1849 márciusában a ^szolnoki csata diadalmas napján, s 1919. május 3-án, amikor a magyar Vörös Hadsereg csapatai a szolnoki munkásság segítségével foglalták vissza a várost az ellenforradalmároktól. Szolnok a magyar történelem során végig fontos katonaváros volt: mindenkori lakói dicséretére állapíthatjuk meg, mindig a haladás zászlaja alatt fogott fegyvert. Napjainkban, amikor az építömunka az elsődleges feladat az egész ország, így e táj embere számára is, változatlanul fontos békénk, szocialista hazánk védelme. Tisztában vagyunk azzal, hogy honvédségünk ennek csak úgy tud megfelelni, ha művelt tisztek, katonák a legfejlettebb haditechnika birtokosai. Tudjuk — a sajtóból, rádióból és személyes tapasztalatok alapján —, hogy a néphadsereg keretein belül milyen nagy gondot fordítanak a művelődésre, a szocialista tudat fejlesztésére. A fiatalok lehetőséget kapnak arra, hogy növeljék iskolázottságukat, szakmát tanuljanak, hivatást válasszanak. Mindez persze -csak akkor valósulhat meg maradéktalanul, ha a katonai szolgálatot teljesítő fiatalok parancsnokai, tisztjei, tiszthelyettesei maguk is nagy tudású, művelt, kultúrát szerető emberek. Ennek bizonyítékát láttuk eddig a katonai főiskolák fesztiválján. Eddigi tapasztalataink alapján úgy véljük, hogy a Kos-' suth Lajos Katonai Főiskola, a Zalka Máté Katonai Műszaki Főiskola, az MN hivatásos. tiszthelyettesképző iskolái és a „házigazda" Kilián György Repülő Műszaki Főiskola növendékeinek, művészeti csoportjainak fesztiválja még tovább erősíti a közvéleményben azt a tudatot, hogy a hadseregben szolgálatot teljesítő fiatalok kitűnő tanítókra találnak elöljáróikban. Meggyőződhetnek a nézők arról is, hogy a leendő parancsnokok, tisztek, tiszthelyettesek nemcsak kultúraszerető emberek, de közülük sokan a különböző művészetek értő művelő is. Külön öröm számunkra, hogy honvédségünk dicsőséges napjait megélt város adhat ezúttal is hajlékot a leendő tisztek, tiszthelyettesek nemes vetélkedőjének. T. L. A HÓNAP FOTÓJA cimü pályázatunkra érkezett Papp Imre, Rákóczifalva: „A múzeum udvara” Szolnokon és a megye más városaiban Fesztiválok, bálok, majálisok myám már hajnalban ébreszitgetett. „Kelj már fel, ne menjünk későn! Reggel vannak jó vevők!” Piacra indulunk anyámmal.. Amikor egyévi távoliét után ismét meglátogattam, s kisírta magát akarómban, rögtön bejelentette: „Elmegyünk majd az újvidéki piacra. Ott drágább a csirke, Rozi ángyod is mondta!” Az újvidéki piac húsz kilométerre van tőlünk, Temerintől. Nálunk ezernégyszáz dinárt adtak az áprilisi rántani való csirke párjáért, de ott biztosan jobban megfizetnek érte. S van belőle bőven. Anyám ötven darabot nevelt. „Kell nektek, ha jöttök. Én már nemigen eszem csirkét. Csak egy galambocskát. Elég az nekem. De hogy te is csak tíz napig maradsz, eladok belőlük még néhányat ... Ügy tett-vett, szorgoskodott körülöttem, mintha csak ötvenéves lenne, pedig szegény már a hetvenötödiket is túllépte. Meggömyedt, nem tud kiegyenesedni. A sok munka! Mert hordja még most is a két nehéz moslékos vödröt. Disznókat hizlal. Tehenet tart. Csirkéket nevel. Lámpa melege mellett n.evelgette őket, Elmondta már mindenkinek az utcában: „Majd ha hazajön a fiam autón, akkor bevisszük a csirkéket Újvidékre!” S most gyorsan öltözöm, nem is borotválkozom, hideg van a konyhában. Reggelizni is elfelejtünk. Anyámat elfogta a piaci láz. Ismerem ezt, már gyerekkoromban megfigyeltem, menynyire szereti a piacot. Ünnepnapja volt, ha Újvidékre mehetett. Apám befogta a szürkét, feltettük a féderes bőrülést, a szalmával bélelt kocsiderékban vittük a tyúkokat, hízott libát, néha túrót, tejfölt, vagy egy kis korai cseresznyét. Nem volt nekünk ilyesmire szükségünk, nem voltunk annyira rászorulva a pénzre, de ha már piacra megy az ember, városba, akkor vigyen is valamit, ne induljon üres kézzel. Beraktuk a csomagtartóba a hat pár csirkét, és elindultunk. Már a sarkon meg kellett állnunk, mert anyám észrevett egy ismerős aszszonyt. „Bevisszük!” - — mondta határozottan, s a csirkék mellé került a néni kannája. Felszedtünk még két ismerőst, s be is értünk időben. Nekem külön öröm volt, hogy ott sétálhattam a piacon, a régi újvidéki gimnázium parkosított háta mögött, ahová valaha iskolába jártam. Kicsit hideg volt, szemerkélt az eső, de a mama kirakta a csirkéket az asztalra. Jött is nyomban a piaci ellenőr, kifizettük az árusítási díjat, s vártuk a vevőket. De a vevők nem jöttek. Kedd rossz piaci nap. A péntek jobb lett volna, de hát a mama már nem bírta kivárni a pénteket. Megpróbálom felhívni a szép csirkékre a figyelmet. Nem ismer itt engem senki. Odaállok a mama elé, felemelem az egyik pár csirkét. * meglóbálom. „Hogy a csirke, jó aszszony?” — kérdezem. A mama elszégyenli magát, elfordul, s nevet. Munkától görbe ujjait a szája elé tartja, s még jobban meggörnyed. „De szép csirkék! Ezek megérnek ezerhatot is!” — mondom előbb magyarul, aztán szerbül, hogy mindenki értsen belőle, aki vásárolni akar. Jön is egy szemüveges asszony, sápadt bőrű, nagy cekkeres. „Hogy adja?” „Ezerötszáz párja!” — suttogja a mama boldogan. „Sok az nagyon!” — fitymálja az asszony, és odébbáll. A mama megsértődik. A szemüveges néni már nem hallja régen, de ő csak mondogatja, egyre mérgesebben: „Hát sok annak, aki venni akar. De aki nevelte, annak kevés. Lámpa mellett nevelgettem én ezt, darával etet|tem, bugyoláltam kendőbet ruhába ... Még hogy sok értük? Nohát!” ismét közbeléptem: „Eladó a csirke, néni?” A mama ismét elfordult, de most nem jött vevő. A szomszéd standnál egy ember látta, hogy äsßzfctartozunki, nevét raitunk, csapdossa térdét húsos, nagy tenyerével. Almát árul. Aztán ő is odajön és megkérdezi, szerbül: „Posto?” A mama nem ért szerbül, magyarul mondja az árát, mert érti a kérdést. Az ember csavargatja a fejét, s azt mondja tört magyarsággal: „Rossz ma piac van néni!” „Ha rossz, hát rossz! Mit csináljunk?” — von vállat a mama. Közömbösséget színlel. De figyel maga körül, aztán int, hogy álljak oda egy kicsit, ő körülnéz, tájékozódik. Amikor visszajön, szomorú. Temerinben drágábban eladhattuk volna a csirkét. A fene vigye! Veszek neki cukorkát, hozom a zacskóban, csörgetem. Rám nevet. Szereti a savanyúcukrot. A piacon mindig savanyúcukrot vett nekem. Most én veszek neki. Aztán juhtúrót hozok hártyapapírban. Majd hazavisszük. Fehér friss cipót! Zöldhagymát. Mert mire hazaérün'megéhezünk. Vágunk majd hozzá egy darab száraz kolbászt. Közbén feltámadt a szél, csapkodta az esőt. A mama lába már átfázott, könnves volt a szeme, kék a keze, hiába dugta kis kabátja zsebébe. Kesztyűt ő sosem hordott, nem szerette. „Akkor viszi?” — szólt rá keményebb hangon egy tétovázó fiatalasszonyra. „Ez nem akármilyen csirke, ez temerini!” A fiatalasszony gyorsan fizetett. Ezerháromszázat. „Mi az?” — kérdem a mamát. — „Csak ennyit?” „Hát. Ennyiért adom. Nem fagyoskodom én itt tovább! Megyünk haza!” Áron alul eladtuk fél óra alatt a hat pár csirkét. Aztán beültünk a kocsiba, és irány Temerin! Útközben nem szóltunk. Figyeltem a mamát. Egyáltalán nem volt szomorú. Nem bántotta a dolog. S amikor hazaértünk, megterítette az asztalt, s felvágta a cipót, megkockáztattam a kérdést: „Erre ráfizettünk, mama!” „Ó, hát nem azért mentünk mi, édes fiam!” — mondta, s mosolygott. Kissé szégyenlősen, ahogy szokott, szája elé tartott kézzel. Nem kérdeztem, hogy miért, hiszen ki tudja? Ki értené meg? Csak sejtettem: kerestünk mi ott, az újvidéki piacon valamit. Hogy mit? Tavaszt, nyarat, régi hajnalokat, ifjúságot, Illés Sándor Piacon a mamával
