Szolnok Megyei Néplap, 1979. április (30. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-28 / 98. szám

4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. április 28. tudomány í#t1CHíMBíi Jót jobbra, háromszázmillióért ■ Forgó-féle találmány és a továbbfejlesztés Ha egy gyár tíz évnél is ré­gebben gyárt valamit, amit jó áron meg is vesznek tőle, minőségére sem túl sokat pa­naszkodnak — elégedett le­het, nyugodtan dolgozhat. Hi­szen — elvileg — senki sem követelheti tőle, hogy gya­korlatilag azonos termék gyártásába újabb 320 millió forintot fektessen bele, és a mai, meglehetősen kusza be­ruházási helyzetben egy fe­szített ütemű gyárépítés koc­kázatát vállalja. Mi oka van mégis erre, és hogyan csinál­ja — ezt firtattuk a Hűtőgép­gyár vadonatúj hőcserélő üzemében. A gyártmány, az apróbordás hőcserélő lassan már a nagy hagyományok közé sorolható. Eredetileg Heller László vi­lághírű szabadalmához, a hő­erőművek légkondenzációs berendezéseihez volt szükség egy kicsi méretű, de igen nagy hőátadási felületű hőcserélő­re. A nagy hőerőműben ugyanis a fáradt gőz lehűté­séhez olyan mennyiségű vizet kellett elpárologtatni a léve­­gőbe, amely egy kisebb fo­lyócska vízhozamával egyen­lő. Ha az erőmű közelében pedig történetesen nincs egy kisebb folyócska, vagy annak elpárolgása repülőterek, autó­pályák forgalmát is megbé­níthatja «— amint az a Ruhr­­vidéken meg is történt, — va­lami más megoldást kell al­kalmazni. Miután pedig a ví­zen kívül más, mindenhol rendelkező hűtőközeg csupán a levegő: a levegővel kell az erőművi fáradt gőzt visszahű­­teni. Ehhez „mindössze” két­­dolog kell: igen jó hőátadású hőcserélő, na meg egy fut­­ballpályányi alapterületű, 120 méter magas '„kémény”, amely ezen a hőcserélőn „át­szívja” a hűtőlevegőt. A „ké­mény”, azaz a hűtőtorony megalkotása könnyebb volt, svéd szabadalom alapján be­tonból, csúszózsaluzással 15 centiméteres (!) falvastagság­­gal, rutinszerűen készül. De nem is a gigantikus építmé­nyek megjövendöléséhez kel­lett igazi bátorság, hanem ah­hoz az évtizedes, aprólékos fejlesztő munkához, amellyel az apróbordás hőcserélőt az Energiagazdálkodási Intézet­ben megalkották — Forgó Tart a próbaüzem az elem­szerelő gépsoron oldás az autók hűtőihez ha­sonlatos. Több párhuzamos csőre kifúrt és perforált alu­mínium lemezeket húznak, amelyek között alumínium gyűrűk tartanak állandó tá­volságot. összerakás után a csöveket nagyobb átmérőjű golyókkal kissé kitágítják, így a lemezek és gyűrűk ráfeszül­ve merev testté alakulnak. Mindez szinte pofonegyszerű, de a méret teszi naggyá. Mert aki csak egyszer is állt a vi­­sontai erőmű karcsú hűtőtor­nyának belsejében, lenge szélként érezve az 50—60 fo­kos levegő áramlását, és lát­va a torony belsejében (!) lassan köröző gólyákat — bi­zonyosan nehezen felejti e lenyűgöző látványt. Nos, ez a vége a jászberé­nyiek munkájának. De addig bizony nem ilyen szép az út. A távtartó gyűrűket például kézzel kellett felfűzni — és ezt csak egészen fiatal lá­­nyok-fiúk végezhették, olyan vékony ujjak kelettek hozzá. A borotvaéles lemezekkel ba­lesetveszélyes volt dolgozni. De elsősorban a piac igényei miatt kellett újra átgondolni zése is. Ezalatt a hűtőgép­­gyáriak sem tétlenkedtek: a több mint háromszázmilliós beruházás lebonyolítása és üzembeállítása sok feszült pillanatot hozott. Hiszen egy olyan gyárat, ahová _NSZK- beli és amerikai cégek szállí­tanak gépeket, és a magyar berendezések egy részét meg is kellett, terveztetni, le is kellett gyártatni — nem tré­fadolog ilyen rövid idő alatt „összehozni”. De az Általános Géptervező Intézet és a Láng Gépgyár (amely a Bosch üzem hirtelen megvalósításá­ban is bizonyított már,) állta a versenyt a legfejlettebb tő­kés országok szállítóival is. Est most már a próbaüzemet láthattuk a Hűtőgépgyár nemsokára felavatandó új gyárában. A különbség a régi és az új között? Az új hőcserélőben elhagyták a távtartó gyűrű­ket, a lemezekből hajlítva ki ezeket az elemeket. Ezzel — és a képünkön is látható mozgóasztalos hűtőegységsze­­relő gépsorral — szinte nul­lára csökkent az elemgyártás kézimunka — igénye. Ezeket a szakmunkásokat most a ventillátorok, zsaluzatok, áll­ványok összeállításánál fog­lalkoztatják. A többit mond­ják el a rideg számok: amíg a régi üzemben egy műszak­ban 210 munkás kellett 2 elem elkészítéséhez, addig most 70 ember 4 elemet állít össze ugyanennyi idő alatt. A 8 000 négyzetméteres új csar­nok lehetővé teszi, hogy ez a termék a Hűtőgépgyár össz­termeléséből az eddigi 5 he­lyett 16 százalékkal részesed­jék majd. És hogy mi „kényszerítette” a Hűtőgépgyárat erre a há­romszázmilliós lépésre? Csu­pán annak felismerése, hogy a Szovjetunió Razdani erő­művének hűtőtornyai, az orenburgi gázvezeték komp­resszorállomásainak olajhűtői nem a célt, csak a célhoz ve­zető állomást jelentették. Hi­szen a fejlődő országok, ame­lyek ráadásul egyre inkább fizetni is tudnak, saját nem­zeti iparunk kiépítéséhez leg­először erőműveket kénytele­nek építeni. És akár atom­erőművek, akár olaj vagy gáztüzelésű erőművek adnak Az új gázhűtőre sorozatban szerelik a ventillátorokat László irányításával. Ezután már „csak” a termék gyárt­­hatóságot kellett biztosítani, — no meg a piacot. Ezeknek kockázatát a Hűtőgépgyár vállalta, és első szállításai — Gagarin Hőerőműben, és a Német Szövetségi Köztársa­ságban ma is eredményesen működnek. Maga a hőcserélő egyszerű­nek látszik: az eredeti meg­e kétségkívül eredményes ter­mék további sorsát. Az „átgondolás” ismét a találmány „szüleinél”, az EGI-ben ment végbe. Célul egy könnyebben gyártható, lényegesen kevesebb kézi munkát igénylő hőcserélő ter­vezését tűzte ki, de menet közben „felrakodott” erre a gyártóeszközök megtervezése, beszerzése a termék ellenőr­áramot az arab országoknak, á vízhiány mindenütt állan­dó tényező. És, ha ezt látjuk, talán nem is sokáig lesz első fecske az Iránnal már meg­kötött szállítási szerződés, amelynek eredményeként 1980 közepén magyar hőcse­rélők jelennek meg egy iráni erőműben. Egyenlőre: egy iráni erőműben. Kőhidi Imre Szövetség a faggyal A nagy betongátakat különálló blokkokból épí­tik fel. Közöttük az épít­kezés idején réseket hagy­nak. Amikor a gát eléri a teljes magasságot, a víz­gyűjtőt még nem lehet megtölteni, először el kell tüntetni a blokkok közötti réseket, vízhatlanná és hé­zagmentessé kell tenni a gátat. E célból rendszerint ce­mentoldatot nyomnak a ré­sekbe. Ez a munka bonyolult és sokáig tart. Hogy a „var­rat” vízhatlan legyen, szigo­rúan meghatározott összeté­telű cementoldatot kell hasz­nálni, olyant, hogy a beton térfogata a megszilárdulás után ne csökkenjen. Mindez különösen bonyolulttá válik, ha a tömítést télen kell vé­gezni. Szovjet kutatók felfi­gyeltek arra az érdekes tör­vényszerűségre, hogy a kifa­gyasztott nedves beton tér­fogata megnő. Valósággal „megduzzad”, és azután úgy is marad. Ez az átalakulás mínusz 5 C foknál megy vég­be ,és csak olyan betonnál, amelynek víztartalma 6 szá­zaléknál nagyobb. A beton­­keverék pórusaiban megfa­gyó vízrészecskék kitágulnak és eltávolítják egytnástól a betonszemcséket. A hidrotechnikusok elha­tározták, hogy hasznosítják ezt a jelenséget. Ha télen a gátblokkok közötti réseket nedves betonnal töltik ki, akkor az kitágulva megbíz­hatóan fog tömíteni. A kö­zönséges cementálást így az építmény kifagyasztása vált­ja fel. A fagy a beton ellen­ségéből annak segítőtársává válik. De mi történik a gát­tal, ha -a fagyasztott beton megolvad? A kísérletek sze­rint tartósabb lesz, ugyanis olvadáskor bekövetkezik a beton „öngyógyítása”. Ennek lényege az, hogy még a leg­gondosabb összekeverésnél sem lép reakcióba a víz min­den egyes betonrészecskével. A fagyasztásnál a betonban mikrohasadékok keletkeznek. Ezek nem befolyásolják az építmény szilárdságát, de új, „friss” betonszemcséket hoz­nak napvilágra. Olvadáskor a hasadékokat megtöltik az utóreakció termékei, így a duzzasztott beton szilárdsága növekszik. A KGST keretében a csehszlovák Skoda Művek pilzeni gyárában is készülnek az atomerőmű' vekhez alkatrészek Termikus reaktorok A hagyományos hőerőművek kazánjaiban szenet, fűtőolajat vagy földgázt tüzelnek el, s ennek hőjével termelnek gőzt a turbogene­­rátorok részére. Az atomerőművekben szintén gőzt termelnek, ám itt a reaktorban végbeme­nő maghasadáskor a felszabaduló energia hasznositásával. A kétféle erőmű között a leg­főbb különbség tehát tüzelőanyagaikban (szén, szénhidrogén, illetve hasadóanyag) és az ezek elégetésére szolgáló berendezésekben rejlik. Néhány anyag atommagja, ha nagy sebes­ségű részecskékkel - például neutronokkal — bombázzák, két csaknem azonos tömegű rész­re hasad szét. A folyamat során óriási ener­gia szabadul fel, s minden atommag hasadá­sából két-három neutron is keletkezik. Ezek újabb magokat hasítanak szét. Végül is egy lavinaszerű, önfenntartó hasadási folyamat - láncreakció — alakul ki. A valóságban azon­ban ez nem ilyen egyszerű: a láncreakció lét­rejöttéhez számos feltételnek kell teljesülnie. A hasadás bekövetkezésének valószínűsége nagymértékben függ a neutron energiájától: a lassú neutronok általában eredményesebben hasítják az atomot, mint a gyors neutronok. A neutronokat ezért lassítani kell, olyan anyag­gal ütköztetni, amely viszonylag kevés neut­ront nyel el. Lassító anyagként a vizet és a gra­fitot használják. A lassított neutronokkal műkö­dő reaktorokat termikus reaktornak nevezik. A ma üzemben lévő és épülő atomerőmüvek nagy része könnyűvizes reaktorokkal működik. E típusok elterjedését az segítette, hogy leg­kisebb a beruházási költségük, az ilyen reak­torokkal működő atomerőmű jól szabályozható és végül: ezeknél lehet a legegyszerűbben elkerülni, hogy veszélyt jelentő mennyiségű radioaktív anyag kerüljön a szabadba. Ezek a típusok ma a legkiforrottabbak, hiszen ilye­nek működnek a legnagyobb számban. A Pak­si Atomerőmű reaktorai is ilyenek lesznek. Plazmasugaras forgácsolás Angol gyártmányú plazmasugaras forgácsoló berendezés, amely bármely hagyományos esztergapadra felszerelhető Tapasztalatból tudhatjuk, hogy a fémeket melegítéssel lágyítani lehet. Már régóta kísérleteznek vele, hogy ezt a tulajdonságot hasznosítani lehessen a nehezen megmun­kálható fémek forgácsolásá­ban. Kiderült, hogy a techni­ka egyik új vívmánya, a plaz­masugár — megfelelő szabá­lyozással — kitűnően alkal­mas a helyileg koncentrált hőfejlesztésre, és meg lehet találni alkalmazásának ipar­szerű kereteit is. A plazma­sugaras forgácsolási móddal bizonyos anyagok esetében a megmunkálás sebessége akár az eredetinek hússzorosára is. növelhető, és ami talán még ennél is fontosabb, az eddig forgácsolhatatlan alkatrészek többségét is ki lehet alakíta­ni segítségével. A plazmasugaras forgácso­lás „lelke” a késsel közös sík­ban elhelyezett plazmapisz­toly, amelynek 15—20 ezer C fok hőmérsékletű argongázas plazmasugara csak a szer­szám előtt és a fogásmély­ségig hevíti fel 800—900 C fokra az anyagot, mégpedig úgy, hogy a hőmennyiség nagy része azután a forgács­csal el is távozik. A plazma­sugárral meglágyított anyag nyíró ellenállása jelentősen csökken, ez teszi lehetővé a gyorsabb és nagyobb mérté­kű forgácselválasztást. A gon­dos beállítással elérhető, hogy maga a megmunkált felület nem lesz melegebb 100—150 C foknál. A plazma­pisztoly a szerszámgépen a szánra erősítve foglal helyet és együtt halad az eszterga­­késsel. A pisztolyba jól szi­getelt vezeték szállítja az energiát, a hűtővizet és az argongázt. Természetesen ah­hoz, hogy ezt a technológiát sikerrel alkalmazni lehessen, pontosan tudni kell a külön­böző anyagok viselkedésére vonatkozó adatokat, ponto­san szabályozni kell a plaz­masugár és a szerszám egy­máshoz való viszonyát, a megmunkálás sebességét és még több más faktort,

Next

/
Oldalképek
Tartalom