Szolnok Megyei Néplap, 1979. április (30. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-22 / 93. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. április 22. Fák, virágok, EMBEREK Hétvége a hobbin A déli napsugár ragyogásában lilába’ játszik a rózsaszínű virág az őszibarackfa ágain. Csupa fény, csupa jó meleg minden. A Holt- Tisza partján, a hobbikon tárvanyitva minden kisház, valamivel nagyobb ház, nagyház, mégnagyobb ház, kis palotácska, emeletes csudácska ablaka, ajtaja. A kertekben ki mit tud a szombat délutáni játék. Van, aki megáll a kiskert végénél, a kerítéstől visszanéz: egy szál gyom, egy görbe karó sincs, lassan sarjad már sok kis növény. A férj metszi a gyümölcsfát, az asszony testét óvja az erős sugárzástól. A lomha csónakban az anyós mutatja vejének a tájat: jussolja úgyis a hobbi felét. Az építész örül: hazajött az egyetemista gyerek, vágyott a szabadba, egy kis nyárson sült szalonnára. Lám, mit tud egy öreg porszívó: nemcsak permetezésre, a karók festésére is kiváló! Még a gyerekek is kedvet kaptak a kapához. Már csak a szomszédok, barátok között érzi itt jól magát az ember. Nem elég, hogy a városban „bezárja” önnönmagát? Itt kérem, mindenki szereti, ismeri egymást! Lassan búcsúcsókot int a nap, esteledik. Holnap elölről kezdjük, a szabadban, a friss szélben a napfényben. A hobbin, ott a Holt-Tiszánál. — só — Nagy Zsolt képriportja A HATHÁZ Hátukon a házuk időmérő vicinálisok Hatház végén a határ Széleset, szellöset A kunhegyesi hetipiac pénteken a legélénkebb. A baromfiárusok sora végén termetes kofaasszony. Készséggel beszél magáról is: — Idevaló születésű vagyok, kedvesem, tősgyökeres hegyesi. Mi jut eszembe a Hatházról? Egy „csípős” eset, ami velem történt, ha emlékezetem nem csal, tíz-tizenegy éves kislánykoromban. Május közepén virágot szedtünk arra egy barátnőmmel a határban, és visszafelé a telep mellett vitt el az utunk. A fiúk nyomunkba eredtek, és szorult a rövid szoknya r tamariska vesszővel kékrezöldre „csipkedték” a lábunkat. Engem ez emlékeztet a Hatházra — nevet jóízűen a a hajdan esett sérelmen. Nem állja meg szó nélkül a szomszéd árus se, egy hatvan körüli tagbaszakadt, kopaszodó bácsi. 1 — Azt mesélte nagyapám, akiket valamikor nem tűrt meg a helyi elöljáróság, odaszorultak. Akadt köztük jóravaló, de nagycsaládos família, dologkerülő, meg ' alkalmi munkás, cigány és nem cigány is. Közös sorsot viseltek : a szegények közt is a legszegényebbek, egyszóval földönfutók voltak. Hej, de sokszor hallottam róluk: hatházi, azért hátán van a háza, se haszna, se kára! Hogy a múlt század végén, a kilencszázas évek elején hogyan alakult ki a község északkeleti részén ez a három utcányi, zárt világ, arról a szegénynyúzó kunhegyesi főbíró többet tudna mesélni. Ö jelentette ki akkortájt: — A jöttmenteket, öregeket a bozótos területű Hatházra telepítjük. Házhelynek elég lesz nekik öt Ven kvadrát, erre ráfér a vityilló, meg a talicska. Többre úgyse futja. Sajnos tényleg nem futotta. A parányi telkeket az elöljáróság ingyen adta, és ezen a részen először hat, szegény téglaépítő húzott fel putrit. Innen az elnevezés. Ma már negyvenhét ház áll a telepen, közülük negyvenhat vertfalú, vályogépület, és csak egy a téglaház. A mai Hatház szerencsére már felemás képet mutat. A múlt emléke, ahogyan a parányi házak félősen, öregesen guggolnak egymás mögött. Tenyérnyi ablakaik vaksin pislákolnak az ároktalan utcákra. Egyikük-másikuk ereszcsurgása összefolyik, bár már vannak szellősebb porták is, mivel egy-egy ledőlt épület lakója itthagyta az értéktelen romot. Ezt a törmeléket a szomszéd elteregette, majd a sajátjáéhoz csatolta a nadrágszíjnyi földdarabot. Tehette, erre már senki se tart igényt. Az április végi tavaszi szelek azonban másról is dúdolnak az alacsony kéményekbe, hiszen áz utcácskákon már villanypóznák sorakoznak, a kiskapuk irányát hűen követi a pántlikaszerű járda, a tetőkön tévéantennák magasodnak, az utca végén egy nyomós kút ártézi vizet lövell. A postás délelőtti, útja évről évre hosszabb, szaporodik az újságelőfizetők, csökken az idézések száma. Két irányból pocsolyás víz, mély gödrök határolják a területet, előttük ujjnyi kisfák kapaszkodnának a kúrr szikbe — kevés sikerrel. Távolabb szántóföldek zöldellnek, és túlsó végükön, alig egy nyúliramodásnyira, sínpár fénylik, — naponta nyolcszor-tízszer verébriogató csattogással elzörög a vicinális. Az időt még ma is sokan ehhez .mérik: elment a déli, ideje ebédelni, itt a fél hármas, itatni kell, jesszusom, már a hetes* fütyül és vacsora még sehol... ! 2 Most is szinte kivétel nélkül kétkezi munkások otthona a Hatház. Közülük a Takács név ismerősen cseng, hiszen a két testvér, András és József „sergős” volt, de már csak Józsi bácsi utazgat. — Negyven éve mutatványosok vagyunk, az országutak vándorai. Májusban útnak eredünk, és a november eleji zimankóig Füredtől Kengyelig, Egyektől Poroszlóig körbejárjuk a megyét, és a szomszédos településeket. Engedélyünk az egész országra szól — mondja, majd így folytatja: — A munka, a vándorélet mellett tíz évig voltam a körzet tanácstagja, és úgy ér- 1 zem, egy kis részem nekem is van abban, hogy mifelénk is megszűnt az éjszakai vaksötétség. idáig kígyózott a vízvezeték és a betonjárda. A Hatház név is másképpen cseng már, mint negyedszázada. Ami a környékbeli embereket illeti, többségük rendes, becsületes, gürcölő, bár még mindig akadnak né^ hányán, akik énekelni jobban szeretnek, mint lapátolni. Péntek van, de közülük biztosan találni egyet-kettőt a körzeti hobbi-szalonban. A „hobbi-szalon” neve Cserepes, Kunhegyes legrégibb kocsmája. „Élettapasztalatát” mutatja, hogy az 1800-as évek elején már a mostani helyén állt. Azóta megőrizte eredeti formáját, bár néhányszor tatarozták. Utóbb bisztróként üzemelt. Előtte a szemerkélő esőben vagy tizenöt kerékpár sárosodik. Munkaidő ide, munkaidő oda — bent a vendégek száma ennek duplája. A fiatal, szőke csaposnő indokolja a látottakat: — Nem kérhetem a személyit egy nagyfröccshöz. Isznak, esznek, falatoznak, hogy honnan jönnek, nem tudhatom. Egy esztendő óta dolgozom itt, és verekedés csak egyszer fordult elő. Nem olyan nép már a hatházi, mint valamikor. Zöme rendesen dolgozik. A zöme igen, de azért akad itt borpusztító, aki ritkán találkozik a munkával. Mint például M. B. erős harminc körüli, borostás arcú férfi. Síri hangon társalog: — Kérem tisztelettel, nekem- komoly bajom van. Tavaly decemberben, a szenteste előtt rosszul lettem, és átmentem az ügyeletre (Pesten történt). Ott a doktor megvizsgált, és azt javasolta, kérem tisztelettel, hogy a továbbiakban tartózkodjam a nehéz fizikai munkától. Ma is szúrt itt — mutat a szíve fölé. M. B. félreérthette az orvosi diagnózist, miszerint ez a tiltás nem mindennemű munkára, hanem a nehéz fizikaira vonatkozik. Tartózkodik is tőle olyan kitartóan, hogy alig találkozik az élet anyjával. Alkalmanként pár forintért itt-ott kisegít a látszat, meg a rendőri kérdezősködés miatt. A keresetet a torokaszály nevű, jó tíz éve szerzett „betegsége” szó szerint elnyeli. A bohém fickó humoros személyét komorra festi négy, aprócska gyereke sorsa, akiknek hol a nagymama, hol a szomszédok adnak ruhát és ételt. Szerencsére a hatházi emberekre nem ez a jellemző. Az asszonyok többsége otthon, a férfiak a keverőüzemben, a szilikátipari vállalatnál, a termelőszövetkezetben dolgoznak. Ha összegyűlik egy kis pénz, másutt építenek, elhagyják a tenyérnyi házat, s legfeljebb szomszédolni járnak vissza, csak a jóra, a szépre emlékezni. Büszkén sorolják azok nevét, akik innen küzdötték fel magukat a „nagy emberek” közé. Kovács Gyula bácsi fia a hadseregben alezredesi rendfokozatig vitte, de jó néhány érettségizett és szakmunkás hatházi fiatal, sőt egy kórházi főorvos is idevaló születésű. A legöregebb és legérdekesebb lakó ma vitathatatlanul a 91 éves Tasi Kálmánné, Erzsiké néni. Fiatal kora óta pipázik. A cigarettafüsttől rosszul lesz, igaz, ma már csak kétszer tölti a csibukot napjában, de egykoron állítólag reggeltől estig füstölt szájában a kiszolgált cserépjószág. És a gyerekek, a mai Hatház legifjabbjai? Vagy ötvenen a Dózsa úti iskolába járnak, és Szabó András iskolaigazgató szerint az intézmény legjobb sportolói. Igaz, a tanulásban egyikük sem szakad meg, de általában becsületesen elvégzik a nyolc osztályt. Aztán az út a szakmunkásképzőbe vezet, gimnáziumba, szakközépiskolába még kevesen merészkednek. A magatartásukkal sincs komolyabb baj, edzettek, sokat futkároznak, játszanak a szabad levegőn, dobálnak a gyepen? Hiszen a Hatház végénél a határ kezdődik. Esteledik, mire utam végére érek. Az apró ablakocskákban feltűnnek az első fénybogarak. Néhány lakásban még a kiszolgált hatos, tizenkettes füstölög, máshol viszont már a televízió hírei zsonganak a mestergerendás vályogházakban. 3 A negyvenhét ház állandóan csökken, mivel ide építési engedélyt nem ad a tanács. Évente három-négy család távozik, emlékül csak a roggyant házfalat hagyják, amelyet a szeszélyes évszakok évről évre közelebb simítanak a földhöz. Furcsa fintora a sorsnak: hajdanában ingyen telket adott a nincsteleneknek a község, hogy ide telepedjenek, és a késői unokák szintén egy fillér ellenszolgáltatás nélkül kapnak portát másutt Kunhegyesen — ha távozni és építeni szeretnének. Miért? A tanács vezetői, a helybeli orvosok a századforduló végéig szeretnék felszámolni a telepet, illetve a három utca helyére valamikor a jövő században csak egyet álmodnak. Széleset, szellöset. És akkor ez a település széli körzet már csak visszaemlékezésekben őrizné a tenyérnyi porták, hátán van a ftáza, se gondja, se kára időszak egykori, már részben ma is történelemnek számító évtizedeit. Csak • a történetírók el ne felejtsék! D. Szabó Miklós
