Szolnok Megyei Néplap, 1979. április (30. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-15 / 88. szám

1979. április 15. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Április 15. A szovjet ünnepe A szovjet kormány ha­tározata alapján az idei évtől kezdve országosan megünneplik április 15- öt, a tudomány napját. A Szovjetunióban a tudo­mányos fokozattal ren­delkező dolgozók száma ma már eléri az egymil­lió 300 ezret. Ez a szám azonban megközelítőleg sem foglalja magába azo­kat az állampolgárokat, akik joggal úgy érezhe­tik, hogy ezen a napon őket is ünnepük. A szovjet gazdasági és kulturális életnek tulaj­donképpen nincs olyan területe, mely ne érezné a tudományos-technikai fejlődés jótékony hatását. A tudomány napját ezért magukénak érezhetik az újítók és feltalálók mil­liói, továbbá azok. akik a népgazdaságban meg­valósítják a tudományos gondolatokat, sőt, azok is, akik a nap minden órájában érzékelhetik a tudomány és technika lendületes fejlődését. A szovjet emberek az élet minden területén ta­lálkozhatnak a tudomány gyakorlati eredményei­vel, hiszen nemcsak az alkalmazott kutatási eredmények válnak való­sággá, hanem a gyakor­lati élettől meglehetősen távolinak tűnő elméleti kutatások is. Rövidesen megemlékeznek például az első atomerőmű meg­nyitásának 25. évfordu­lójáról, ma pedig már a magfúzió energiáját hasz­nosító kísérleti berende­zések üzemelnék, a tudó­sok a lézer-nukleáris energetikai berendezés tervezésén dolgoznak. Az emberiség egy része az atomfizikára gondol­va még sokáig Hirosima és Nagasaki szörnyű em­lékét asszociálja, emlé­kezetében felidéződnek a hitlerista koncentrációs táborok foglyain végzett embertelen kísérletek. A Szovjetunióban erről nincs szó. Igaz, hogy an­nak idején a szovjet tu­dósok aktívan foglalkoz­tak az atomfegyver elő­állításával, és akkor hi­hetetlennek tűnő gyors eredményeket értek el. Ez azonban ellenintézke­dés volt a hidegháború atomzsarolásával szem­ben. A szovjet kutatók­nak nincs és nem is le­het olyan „Oppenhei­­mer-komplexusuk”. mint az amerikai tudósoknak. Nem utolsó sorban az ő munkájuknak köszönheti Európa, hogy 34 eszten­deje békésen ragyog fö­lötte az ég. Műegyetemisták építőtáborokban Több mint ezer műegye­temista vesz részt az idén nyáron az építőtáborokban. Az első jelentkezések befe­jeződtek, és a Budapesti Műszaki Egyetem KISZ-bi­­zottságán megállapították: a hallgatók körében változat­lanul népszerűek a nyári tá­borok. Két új építőtábort nyit az egyetem az idén: Dunaújvá­rosban és Dunavecsén, Du­naújvárosban a két júliusi turnusban összesen 160 fia­tal működik közre a konver­ter- és acélmű építkezésében. Dunavecsén pedig a termelő­­szövetkezet meggyesében és kajszibarackosában dolgoz­nak majd a hallgatók. A leg­többen, 250-en ismét Kis­­kunlacházán segítenek a me­zőgazdasági munkában. a bajai és a dunakeszi tábor­ba jelentkezettek pedig a vá­rosi építkezéseken dolgoznak. Szabad-e a szabad idő? CoontvAry a legnépszerűbb Divat a poszter, vagy több annál? Kelendő „áru" a jó poszter: Vasarely Zeb­rája hiánycikk Szolnokon Munkácsy, Goya, Vaszary János, Reich Károly művek másolatai a szolnoki üzletben Cibakházáig utaztunk együtt a nénivel, aki kezéből egy percre sem tette le a gon­dosan hengerbe tekert papír­csomagot. „Képeket vettem Szolnokon” — mondta nem titkolt büszkeséggel a félve őrzött csomagra mutatva. — „Az egyik az unokám szo­bájába lesz, egy léghajó van rajta — a másik a lányomé­ba, az egy tájkép. Magam­nak meg vettem a konyhába egy szép gyümölcsös ké pet...” Utaztak tehát a nagyala­kú képzőművészeti reproduk­ciók — nevezetesen: Szinnyei Merse Pál, Paál László és Abraham van Beyeren mű­vei. A szolnoki Kultúrcikk Áru­házban tizennyolc-húsz év körüli srác válogat a szem­lére kitett reprodukciók kö­zött, végül Csontváry Magá­nyos cédrusát veszi meg. „A szobámba lesz — mond­ja. — A haveromnál láttam először ilyen posztert, ő mondta, hogy itt lehet kap­ni.” Divat manapság poszterrel (alkotások nyomdai úton ké­szített. sokszorosított máso­latával) dekorálni, szépíteni a lakásokat. Olyan divat, amely olcsósága révén hatal­mas szerepet játszhat a kép­zőművészeti ismeretterjesz­tésben. az ízlésformálásban. A szolnoki Kultúrcikk Áru­házban másfél évvel ezelőtt adták el az első posztereket. Szabó Mátyásné üzletvezető így összegzi az azóta eltelt idő tapasztalatait: —■ Őszintén szólva félve rendeltünk az első időben posztert, mert sejtelmünk sem volt, hogy kell-e a kö­zönségnek. Félelmünk alap­talan volt: ahogy jöttek az újabb és újabb alkotások, úgy bővült a vásárlókör, nö­vekedett az érdeklődés. Je­lenleg háromféle posztert árusítunk. -A 276x198 centi­méter nagyságú, úgynevezett gigantposztert, amely 780 fo­rintba kerül — sajnos ebben nagyon kicsi a választék. Kapható négy-ötféle, tájké­peket. rajzfilmfigurákat áb­rázoló, nagyjából ' ajtónagy­ságú poszter, 280 forintba ke­rül. Kisebb méretű, festmé­nyekről készült, olcsó máso­latból viszonylag nagyobb a választék, mintegy 35—40 féle képet lehet kapni, egyen­ként 35 forintért. Körbejárva az üzlet föld­szintjén kedvére válogathat a vásárló Csontváry, Ber­­náth Aurél, Chagall, El Gre­co, Toulouse-Lautrec, Rippl- Rónai. Reich Károly és má­sok alkotásait ábrázoló má­solatok között. „Hiánycikk” Vasarely „Zebrája” és Csontváry néhány műve. A „népszerűségi listát” egyéb­ként Csontváry vezeti — ez a tény önmagában is kife­jezi a poszterdivat kulturális jelentőségét. (Lehet, hogy a poszterkiadás jóvoltából vá­lik majdan Csontváry nem­zeti festőnkké?) A szolnoki üzlet fontos­ságának megfelelő módon kezeli a poszterárusítás ügyét. Ez idő tájt például azon töpreng az üzletvezető, hogyan lehetne valamilyen állandó másolatbemutatót ki­alakítani, ahol a készletről, az újdonságokról gyorsan tá­jékoztathatnák a vásárlókat. Tegyük hozzá: üzletnek sem rossz a poszterárusítás, ha­vonta átlagban 4—500 dara­bot adnak el. 15—20 ezer fo­rint értékben. A jelek szerint hamarosan bővül a poszterválaszték. A közelmúltban a Képzőművé­szeti Alap Kiadóvállalat (a poszterkiadás gazdája) igaz­gatóhelyettese így nyilatko­zott egyik ifjúsági lapunk­ban: „Még az idén nyilvános pályázatot hirdetünk gyer­mek-, grafikai és fotó poszter­re, magas díjakkal ,— és egy­re több kortárs művész al­kotását adjuk ki. Természe­tesen nem hagyjuk cserben a nagy művészeket sem. To­vábbra is kiadjuk a magyar — sőt a külföldi múzeumok remekeit. Lesz választék bő­ven. Csak legyen, aki árusít­sa : mert a könyvesboltok nem árusítják, a papírbol­tok egy részében sem hely, sem kedv nincsen hozzá...” Szolnok megyében csak a szolnoki Kultúrcikk Áruház foglalkozik szervezetten posz­terárusítással ... Sz. J. hallásra talán szónokinak tű­nik a kérdés, ám ha alaposabban belevesé­­zünk, akkor bizony csak­ugyan támadhatnak kétsé­geink. Hiszen fájront után, műszak végeztével legtöb­bünknek távolról sem veszi kezdetét ama bizonyos ki­­kapcsolódás. A nőknek rendületlenül ott a második műszalu bevá­sárlás, főzés, meg ami éppen akad a ház körül. A férfiak — tisztelet a kivételnek — keveset vállalnak magukra, legfeljebb a gyerekért haj­landók — „elveik fenntar­tásával” — elmenni olykor­olykor. „Tartózkodásuk oka nem feltétlenül a hagyomá­nyos férfigőg. a családfőnek kijáró előjog, hanem java­részt valós elfoglaltság: túl­óra, fusizás, s egyéb, „a csa­lád érdekében” végzett fog­lalatoskodás. Az indokolat­lanul sokat hajrázó munka­helyek is biztosítják ehhez a lehetőséget. A vállalatok igyekeznek olyan színben feltüntetni a szervezési, bo­nyolítási, vezetési fogyatékos­ságaikat, hogy a túlórák ré­vén nagylelkűen többletjöve­delemhez juttatják dolgozói­kat. Akik a vastagabb borí­tékkal azonban fáradtságu­kat is hazaviszik a család­jukhoz. Nem foglalkoznak úgy a gyerekkel, mint kel­lene. vagy ha igen. akkor ingerülten. Nem jut idő be­szélgetésre. emberi kapcso­latokra. egyszóval az élet­re... A tényleges szabad idő hét­köznap úgy a Tv-híradó tá­ján kezdődik. Vitathatatlan hogy a televízión számos in­formáció érkezik még a leg­­kimerültebb ember tudatá­nak küszöbére, amelyek vé­leményalkotásra késztethetik befogadójukat, mégis azt kell mondani: az esti televízió­zás ma már állandó elfoglalt­ságaink kategóriájába tarto­zik, s mint ilyen, nem sorol­ható az annyit emlegetett szabad idő fogalmába! Akkor hát mi sorolható oda? Nyilván a hétvége, no meg a rendkívüli események alkalmak: valamilyen válla­lati rendezvény, esetleg ki­állítás, mozi, színház. Hans súlyozni kell azonban ezek esetlegességét, hozzátéve hogy jó lenne, ha ebből min­denki rendszert csinálna. Ha nem tudnánk gátat szabni, kikapcsolódni vágyakozá­sunknak. Ha sok helyütt nem lenne olyan erős a kötődés a múlt rossz hagyományaihoz, az „apám, nagyapám is így élt” kezdetű konok adomák­hoz. Ha nem gúnyolnánk ki azt a munkást, aki dugipén­­zén könyvet vásárol, mint azt egyik vállalatnál a múltkori­ban megdöbbenve tapasztal­tam, hanem éppen ellenke­zőleg: követnék példáját, leg­feljebb naponta egy korsóval kevesebbre futná a zsebpénz­ből ... Mindez persze nem jelenti azt, hogy nincs több szabad időnk, mint tíz-ti zenöt évvel ezelőtt: sokkal több van. Jobban is gazdálkodunk ve­le, elég ennek igazolására a somokra támaszkodni — gondoljunk csak az üzemek­ben eladott színházbérietek­re, a könyvtárak látogatott­ságára. Évente csaknem 20 millióan (!) járunk múzeum­ba, holott feleennyien va­gyunk. Van olyan ember, aki ha­vonta 200 forintot költ könyv­re, műhelyszomszédja meg tíz éve volt utoljára színház­ban, akkor is az operettben. „Lakásra gyűjt, vagy épít­kezik, jól megnézi minden fillér helyét.” Csakhogy a fo­lyamat nem ér véget a ház felépítésével, de még a gye­rek kitaníttatásával sem. A szellemi igénytelenség. az elődök sorsának ilyetén vál­lalása feledésbe száműz egy­kor nyugtalanító kíváncsisá­gokat. időt a tevé­keny ember éppen a mun­kájával érdemli ki nap-nap után. Ha nem él vele. nem hasznosítja, saját magának okoz jóvátehetetlen kárt! K. P. Első A szabad Tíz hónap Babilon Galló Olga lágernaplója A koncentrációs táborok­ban tilos volt naplót írni. Galló Olga titokban, tábori ágyakon összekuporodva, társaitól is rejtve rótta föl­jegyzéseit nehezen megszer­zett papírdarabokra, füzet­lapokra 1944 nyarától 1945 májusáig, a háború végéig. De csak tavaly, harminchá­rom évvel a háború után je­lentette meg írását. Miért ennyire megkésve? Héra Zol­tán az előszóban azt mond­ja erről, hogy a szerző, aki elhurcolása előtt a Népsza­va külső munkatársa volt, s hazatérése után a Világos­ság szerkesztőségében dolgo­zott, nem ezzel a könyvvel akart először jelentkezni az irodalmi életben. De azután másképpen alakult a sorsa, s végül mégiscsak ez a nap­ló maradt kiadásra. A régi följegyzések mai olvasója mindenesetre úgy érzi. kár volt ennyit várni. Galló Ol­ga ugyan kétségtelenül nem átütő tehetségű szépíró, de újságírónak, tudósítónak jó szemű és jó tollú, s amit Ihányalttatésairól, a tábori életről, a háború utolsó sza­kaszáról elmond, nagyrészt új, ismeretlen anyag a de­portáltak, internáltak, el­hurcoltak világáról. Galló Olga Auschwitzban kezdte írni följegyzéseit. Ezt a tábort jól ismerjük, s a napló nem is tud ehhez semmi újat, lényegeset hozzá­tenni. Auschwitz leírása azonban csak bevezetés. Ami­kor a közeledő szovjet csapa­tok elől a tábort elmenekí­tik, a szerző — mint utóbb megtudjuk, nem egyedül — megszökik gyalogosan ván­szorgó társaitól és kalandos körülmények között, két el­hurcolt jugoszláv munkás se­gítségével egy másféle tábor­ba kerül. Erőszakkal össze­szedett embereknek szervez­ték e táborokat is, az úgy­nevezett kényszermunkások­nak, de a lakók, elhurcolt jugoszlávok, franciák. len­gyelek, ukránok, románok 'olaszok szabadabban élhet­tek bennük, mint a koncent­rációs táborok' foglyai. Még fizetést is kaptak, s a tábor­ból is kijárhattak, csak a várost nem hagyhatták el. Galló Olga a háború végéig közöttük élt. a németek nem ismerték föl, hogy zsidó, s naplójának legfontosabb, legizgalmasabb része a sok­nyelvű, soknemzetiségű tá­borokat mutatja be. Méghoz­zá szemléletesen. elevenen atmoszférát teremtő erővel, őszintén, hitelesen. Csak sa­ját tapasztalatairól. élmé­nyeiről számol be. A könyv másik figyelemre­méltó újdonsága Breslau, a mai Wroclaw ostromának le­írása. A magyar olvasó er­ről sem hallhatott sokat. Pe­dig nem akármilyen csata volt ez. A háború már szinte véget ért, elesett Berlin., Hit­ler már nem élt, de a kö­rülzárt Breslauban megszo­rult németek eszeveszett'’ harcoltak, az erődítmény kn­­tona'i napilapja az utolsó pil­lanatig változatlanul kitar­tásra buzdított. A város má­jus 6-án adta meg magát. > A Tíz hónap Babilon a szerző saját kiadásában je­lent meg. Ö. L. A megnyitó után a Kossuth-díjas Kántor Sándor is megtekinti a „tárlatot” Gombos István, Kötél Gergely, Badér Balázs és a többiek Mezőtúri fazekasok kiállítása a Damjanich múzeumban A Mezőtúr fazekassága 1813—1914 között gyűjtő­névvel illetett tárlatot dr. Kresz Mária kandidátus, a Néprajzi Múzeum tudományos főmunkatársa nyi­totta meg. A kiállítás a tavalyi, a Néprajzi Múzeumban ren­dezett országos sikerű tárlat anyagát tartalmazza, s dr. Kresz Máriának, a téma legjobb hazai isme­rőjének rendezésében bemutatja a túri fazekasság fejlődéstörténetét. A túri korsósok 1813-ban Czéh-Forma Társaságot alakítottak. Néhány évvel később nagy áldozatok árán megszerezték a Korsós Czéh kiváltságlevelét — olvashattuk a kitünően rendezett tárlaton, ahol a legnagyobb mesterek fekete kerámiáit, csodála­tos forma- és színvilágú kantáit, korsóit, tálait, tá­nyérjait, bödönjeit, szilkéit, köcsögeit, boros kan­­csóit és kulacsait, pálinkás butykosait és butelláit láthatják az érdeklődők. A kiállítás részlete

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom