Szolnok Megyei Néplap, 1979. április (30. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-01 / 77. szám

12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. április 1.- Esetleg még sötét színben tudom adni az- Könnyű tavaszi gyermekcipőt szeretett volna »Mi mmm- Nem is voll!, csak a nagyobb választék kedvéért irtuk rá- Nem értem, mi a kifogásuk a választék elleni- Tudja, elégedetlenek voltunk a szinajánlattal Berki Imre rajzai Ezen nevet a... — Ma óriási szerencsém volt — dicsekszik egy gyűj­tő. — Képzelje el, kaptam egy Napóleon-levelet eredeti kézírással... — Ne mondja... És mit írt magának? — Valóban azt mondta neked a jósnő, hogy a fele­séged elhagy téged? — Nem fejezte ki magát ilyen világosan... Csak azt mondta, hogy az életemben minden jóra fordul. A sötét uitcán két férfi ta­lálkozik. Az egyik kést ránt elő a zsebéből és így kiállt: — Ide a pénzzel! A másik ekkor egy fejszét húz elő a kabátja alól és megkérdezi: — Mire kell neked a pénz? — Szerettem volna fel­váltani egy koronát... — hangzik a válasz. — Főúr, ez a borjú nem lehetett a legfiatalabb! i— Uram, én hentes vol­tam. Biztosíthatom önt, hogy ez a borjú egy hónappal ez­előtt még a tehén után sza­ladt! — Az lehet, de nem a tej miatt! — Rögtön előkészítjük a szobákat önnek és a kedves leányának — mondják az őszülő úrnak, aki fiatal nő­vel érkezik a szállodába. A vendég idegesen vála­szol: — Maga téved. Én már túl öreg vagyok ahhoz, hogy ilyen fiatal lányom lehes­sen! Ez a hölgy a felesé­gem! Beszélgetés két barátnő között, akik hosszabb ideje nem látták egymást: — És hogy van a te Vil­mosod? — Nagyon megváltozott. Most Vladislavnák hívják... — Tudod ki az abszolút rendes ember? _ ??? — Az az ember, akinek ez az első kérdése amikor elüti őt egy autó, és a gá­zoló sofőr beviszi a kórház­ba: — Mivel tartozom a fuvarért? Szánté Péter: Popfesztivál Az Olvasó bizonyára már értesült róla, hogy Engel­­mayer Elektra idén Ramó­nában járt. A rajongói által Elektromnak, vagy egysze­rűen Kétszázhúsznak becé­zett, könnyűzenei berkek­ben és csalitosokban oly jól ismert Elektra rövid interjút adott lapunknak. — Egy hétfői napon pity­­mallatkor érkeztem Ramó­nába, repülőn. Kellemes utunk volt, nem dobált a szél, gyorsan röpültünk, és a gépmadár lágyan csicsereg­ve landolt. A fesztivál részt­vevőinek szálláshelye egy kiszuperált óceán járón volt, hangulatos kaj ütőkben, lá­nyoknak kupéban. Délután a vidék csodás faunájával és flórájával ismerkedtünk — utóbbival zongorakísérőm, a vén kujon. Igazán mondom, rengeteg állat volt a kör­nyéken, már a mi érkezé­sünk előtt is. Én például egyszer alig bírtam elmene­külni egy sötét folyosón a vasmacska elől. De volt ezen kívül facsiga, kacsacsőrű em­lős. kacsacsőrű emlőtlen — ez a hím —, kacsacsőrtelen nagymellű, antilop, lacilop, egyáltalán: mindenki lopott, csak én nem. — Ügy tudjuk, a művész­nő ezúttal komponistaként tetszett szerepelni... — Igen. felkérésre alkot­tam meg fcamrazen ekari főművemet, az I. Üsd-vágd nem apád szimfonettát zseb­fésűkre, egészségügyi papír­ra, és — sok hétköznapi gond után — egy rosszul hangolt zongorára, Köchel­­jegyzékszám 1526. augusztus 29. Sajnos menedzserem a kialkudott támogatás negye­dét megvonta tőlem. így a művet az utolsó pillanatban kellett négynegyedesről há­romnegyedesre alakítanom, amivel sokat veszített erede­ti, patetikus fényéből. ,— A művésznő, ha né­hány szót szólna gálaruhájá­­ról. hisz tudjuk, hogy ezzel mindig nagy sikert szók aratni... — A műsor este hatkor Ramónában kezdődött, én természetesen elkéstem, mert sehol se kaptam szmokingét, pedig vettem egy kockást, igaz, megmondták, hogy ez köte­lező a pulóver alá. Végül hogy nem szmok, de ingnek ing. Még mindig jobban jár­tam, mint a Lekváros együt­tes, melynek tagjai lajbiba. bő- gatyába és Boeingbe öl­töztek, melyet azután eltérí­tettek a ramonai gerillák... No, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem... — Ah. a művésznő varrni is tud,? — Szóval bementem a kot­tatárba,. hogy magamra ölt­sem a ruhát, de valamelyik gaz riválisom bezárt, s nem tudtam kimenni az ajtón, mert nem találtam a violin­­kulcsot. A basszuskulcs meg nem- fért a zárba. — Milyen sikere volt a szimfonettárjak? — A második részt kizá-. rólag főművem töltötte ki. Szerény telenség nélkül mond­­hatom, hatalmas siker volt, melyet csak tetéztek az új­szerű harmóniák és a nem szokványos hangszerössze­állítás. A sikerben része volt a másodfésűs briliáns tech­nikájának. de kitett magá­ért a koncertmester is, aki bontófésűn játszott. Akik fi­gyelték, azt állítják, csak az első tétel alatt hat tekercs egészségügyi papírt használt el a forte részeknél. — Ugyebár Ön nyerte a fődíjat? — Ugyebár. Bevallom őszintén, számítottan?» is rá hogy enyém lesz a fődíj, mégis meghatódtam, A zsű­ri elnökétől forró csókot kaptam, a feleségétől meleg kézfogást, a lányuktól lan­gyos mosolyt. Így adták át a fődíjat, amely Franken­stein fiának portréja volt. Sajnos nem tudom megmu­tatni. mert elajándékoztam. Igen, elajándékoztam, mivel mikor hazajöttem, anyukám összecsapta a kezét, és uj­jongva felsikoltott: na végre csináltattál magadról egy jó fényképet! w a O o Vágyakozás Műemlék? Idegenvezető: Ez a torony több mint 2000 évvel ezelőtt épült: Turista lány: Ne mondjon ilyen ostobaságot! Hiszen még csak 1979-et írunk! ern ér ő semmit, az N égvilágon semmit. Vásárolt két tubus altatót, két szemet már le is nyelt, de aztán a harmadikat mégis kiköpte, és alaposan kimosta száját a csapnál. Még meg­szűnni sem képes, pedig már nem hisz a lélekván­dorlásban, s abban, hogy utána kutya képében születik újjá. Nem, nem hisz többé sem a lélekvándorlásban, sem másban: Atmanbrah­­man, tat twan asi? A fené­be, régen vége ennek is, az utolsó a zen-buddhizmus volt. Iszom vele egyet? Ö ivott. Az altatókkal bizonyára nagyszerűen keveredik a bor, gondoltam. — Hiszen te ismered Ast­­ridot — mondta — persze, persze, hogy ismered. Sze­rinted is szép. mi? Minden­kinek tetszik, mindenki utá­na fordul. Ugye megérted, hogy az ember megőrül az ilyen nőtől? Van benne va­lami óegyiptomi, különösen a szemében... Már az isko­lából ismertük egymást. Ak­kor én voltam majdnem a legnagyobb az osztályban, és ő nem volt valami ügyes, erre emlékszem. Mikor ti­zenkilenc éves lett — épp Angliából jött haza —.kezd­tem járni vele. Akkor vet­tem észre, milyen átkozot­tul csinos. Azt hiszem, Angliában kezdődött nála a dolog, mindenesetre engem rögtön megpróbált a „szelle­mi útra” terelni. Kiderült, hogy helytelenül lélegzem, görbe a gerincem, és le kel­lett szoknom az ivásról meg a dohányzásról. És meg min­dent megtettem, hát érted te ezt? Fejen álltam és behúz­tam a hasamat, míg belül felragadt a hátamra, visz­­szatartottam a lélegzetemet, míg a szemen kigúvadt a vö­rös fejemből •— és miért? Alig egy puszit kaptam érte, azt is csupán éterien a hom­­lomokra. ö annyira tisztává lett. Nemsokára elcipelt egy indiai body-building-pofához. Majdnem mind szüzek jár­tak oda, a legkülönbözőbb korúak, és mind ragyogó pillantással meredt a fickó bronzmellkasára. Egy bronz­csengővel csengettek, és há­tul trónolt egy Buddha­­szobor, az is bronzból. Ifjan, frissen és téli életerővel! Jó egy évig gyakoroltam velük Ekkor indiai filozófiát ta­nult, s egy hét múlva ke­gyesen visszafogadott. Ezután antropozófia kö­vetkezett. Az egy kicsit kel­lemesebb volt: egy koncer­ten vagy máshol tarthattam a kezét, egyszer pedig ar­cunkat összeérintve órákon Ernst Eggimann: Az utolsó magános tücsök mindent ,— atya isten! —, aztán jött az átlényegü­­lés! Mintha nem lettem vol­na már eléggé átlényegülve. Ha találkoztunk, csak ujj­beggyel érintettük egymást —, dehát olyan szép nő, ezt el kell ismerned. Talán va­lami óindiai is van benne. Ö maga mögött hagyta a testét: azt a testet! Már ke­­resztbe-kasba úgy megtisz­tította. hogy csupán egy „edény” vált belőle. Ekkor már a pillantás szélével se érintettük egymást. Nem, ne csóváld a fejed, én mindent megpróbáltam, akkor még nem voltam ilyen hülye. De mi az eget csinálsz, ha a lány egy csöppet sem iszik, és minden „alsóbbrendű” zenét megvet? Ne röhögj, megpróbáltam én a lelkén keresztül is. például holdfé­nyes sétákon, amit annyira szeretett. Egyszer megesett, hogy végre ideadta a kezét, és még a szemébe is néz­hettem. Nekiestem, rávetet­tem magam és szájon csókol­tam. Talán mégsem vagyok valóban tiszta, vélekedett, és letörülte zsebkendőjével­mindig hibátlanul kirúzso­­zort száját. Na! Talán keres­nék magamnak egv lányt, amelyikkel ilyen dolgokat művelhetek. De hát ez a nő a gimiben nagyban csókoló­­zott! És hogy! át néztünk ki a tóra. Ekkor­tájt harmonikusan mozgott, hát én is úgy mozogtam. Mire eljutottam a meggyő­ződéshez. jött Swami Siva­­nanda. Ez még mélyen szántóbb és őseredetibb volt. Astrid a mester egyik tarka képét akasztotta az ágya fö­lé. Életre keltettük farok­csontjainkban a kundalinit. és füstölő botocskák mel­lett órákon át mantrákat énekeltünk, ő ezután már csak nagyon halkan beszélt, és nem viselte el a zajt meg a bűzt. Ezért aztán migrén­je támadt, kund.alini fel­szállt: érezte határozottan. Ekkor kínomban lefeküdtem egy kolléganőmmel. Nem volt különös — talán igaza lehetett Astridnak, s az ő asztrálteste magasabb örö­möket nyújtott. Egy napon aztán én is éreztem lenn a kundalinit. Nála természe­tesen már a szív magassá­gában járt. De én közben egészen belegabalyodtam a hitbe. Te jó ég, csak ne jött vol­na hirtelen, ne mesélte vol­na, hogy most már tudja: elvesztettük lábunk alól a ta­lajt! Mindenekelőtt én. azt mondta, én már hónapok óta a föld felett, a fellegek­ben élek. és észre se veszem őt! A föld a fontos, a gyö­kerek, az alap. Egy darab kenyér vagy fa — egysze­rűekké kell válnunk. Na, ez volt a zen-buddhizmus. Astrid, vett egy íjat, fel­akasztotta az ágya fölé na­gyon érzékenyen virágokat, helyezett bele, és még ver­seket is kezdett írni. Ekkor aztán megembereltem ma­gam. és indiai maradtam — igaz. hogy már nem oko­zott annyi örömet, ö ösz­­szecsapta a tenyerét és kér­dezte: hallom-e egyik marka hangját, miközben minden pillanatban Wu-t kiáltott! Egyszer hirtelen lekent egy pofont — minden tele volt zennel, még az is, ha egy kutya szép hosszú, sárgát csinált az utcán. Az utolsó magános tücsök egy magá­nos őszi ágon ciripel, min­dennek el kell múlnia, még talán nekem is — vagy: ha felkel az ezüstös Hold. hal­lom, hogyan dörzsölődnek egymáshoz halkan hajszála­im az őszi szélben. Elhatá­roztam. hogy ezt nem csiná­lom vele. végül is van ne­kem saját elképzelésem, és ne távolítson el a Mesterem­től, hiszen épp most léptem be az Európai Isteni Szeretet Közösségébe (E. I. SZ. K.). Na és akkor tegnapelőtt — érted te ezt? — egyszerre kimonót vett fel, feltűzte a haját, és virágok között te­át öntött, de úgy, hogy nem bírtam ellenállni. Volt ben­ne valami ójapán. Elkezd­tem lelkesedni a zenért, egész éjszaka mindenféle szakkönyvet bújtam, és er­re mit találok ma a levél-' szekrényben? Hát ezt. „Kedves Viktor, talán kis­sé meglepődsz, ha megtu­dod. hogy Jean Zimmerman­­nal elutaztam két hétre sí­elni. Kell nekem egy kis szórakozás. ' U. i. Ne vedd túl tragi­kusan. hogy ezzel vége kö­zöttünk az ügynek. Hiszen úgysem volt köztünk soha semmi lényeges. Neked vé­gül is ott vannak a túlhaj­szolt keleti tanaid.” Fordította: Kurucz Gyula

Next

/
Oldalképek
Tartalom