Szolnok Megyei Néplap, 1979. március (30. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-10 / 58. szám
1979. március 10. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 3 A VÁROS FELÉ HÖMPÖLYÖG AZ ÁR! Száz éve történt Szegeden, március 11-én megszólalnak a Tanácsháza tornyában a harangok. Bronz-zengésük emlékezve száll majd a város felett, emlékezve a száz esztendővel ezelőtti árvízre. (Szegeden az ünnepi tanácsülés idején is zúgnak a harangok, ugyanis a fogadalmi templomban minden hajnali fél 3-kor is megkongatják: ekkor tört a városra és döntötte az ország akkori második legnagyobb városát romba a gátakat szakító áradat. Az akkori szegedi újságíró, a fiatal Mikszáth. korabeli tudósításával szólva: „Az a sötét szándék, amely a természetben napokkal elébb megfogamzott, ma lett végrehajtva”). Vásárhelyi tervei Szeged már ősidők óta védekezni kényszerült a Tisza és a Maros áradásai ellen. Két észázaddal ezelőtt a Tisza még hazánk mai területének egynegyedét rendszeresen elöntötte, mellékfolyóival együtt víz alatt tartotta. Nem vezette útját töltés; az áradások idején szinte minden korlát nélkül elboríthatott országrészeket. A reformkorban Széchenyi kezdeményezésére, Vásárhelyi Pál tervei alapján megkezdték a Tisza szabályozását. Többszáz kilométer hosszú egységes töltésrendszer szerepelt a tervben. A folyó nagy kanyarulatainak átvágásával segítették az árhullámok gyorsabb levonulását. Egyre több területet hódítottak vissza a víztől, de ennek ára volt: a töltések közé szorított Tisza árvízszintje rohamosan emelkedett. Szeged már a múlt század ötvenes éveiben töltéseinek magasításával szinte versenyt futott a Tisza növekvő, rekordokat döntő árvízszintjével. Az 1772-es rekordot már 1845-ben 672 centiméterre „javította” a folyó, s állandósultak a 650 centiméteres tetőzések. 1867: 722 centi, 1876: 786 centi, s már a következő évben 790 centi volt a legmagasabb vízállás Szegednél. Senki sem tudta, meddig fokozódik majd az emelkedés. Útszakadt a gát Az árvízvédelem országos érdek! De ezt csak most tudjuk és valljuk. Az akkori, erősödő kapitalizmus szemlélete így mondta: „Mindenki védje meg saját magát, ahogy tudja”. Szeged városa hiába kilincselt a kormánynál. Sem kölcsönt, sem segélyt nem kapott. Száz esztendővel ezelőtt a mai méretekhez képest igen gyengék voltak a város töltései. Nem is a magasságuk: tömegük volt igazán kicsiny. 1876-ban és 1877-ben a felső szakasz gátszakadásai mentették meg a várost. Száz évvel ezelőtt, március 11-én este vihar tört ki. A hullámok a töltés testét ostromolták, s március 12-én hajnali fél 3-kor száz méter hosszú szakaszon átszakadtak a gátak. Szeged 5723 házából 384 maradt épen, de a megma- radtakból 52 rövidesen ösz- szedőlt, 69 pedig lakhatatlanná vált. Emberéletben a veszteség 151 fő. Több mint két hónapon át sok helyen három-négy méternél is mélyebb víz borította a várost. A Tisza csak 180 nap múlva, augusztusban húzódott visz- sza medrébe. Az árvízveszedelem tanulságai nemcsak Szeged korszerű, nagyvárosi létét alapozták meg, hanem hozzásegítettek a Tisza-szabályozás eredményességéhez és a vízügyek hazai jelentőségének elismeréséhez. A Magyar Vízjelző Szolgálat a szegedi árvíz után alakult meg. Megkezdődött a Duna, a Rába, a Tisza és mellékfolyói mentén a töltések megerősítése. Több mint hatezer kilométer töltés épült meg a régi Magyarországon. (4200 kilométer most a töltések hossza.) Munkára fogják a Tiszát Szegedet a gátak ma már biztonságosan megvédik. Űj partfal épült 1500 méter hosz- szában. A régi téglafal volt, ez vasbetonból épült. A Ti- sza-parti sétány, a régi vasúti hídtól az egykori Pénzügyi palotáig tart. A százéves évforduló alkalmából dr. Vágás Istvántól, a szegedi vízügyi igazgatóság osztályvezetőjétől kérdem: mi épül a Tiszán? „A tiszai vízlépcsőrendszer utolsó láncszeme — mondja —, a csongrádi vízlépcső. Munkára fogjuk a Tiszát. Csongrád és Bács-Kiskun megye öntözését látja majd el, s részben az ipari vízigényeket. Megvalósulhat majd a tiszai hajózás is, még nyáron a kis vizeknél is: a Tiszát is bekapcsolhatjuk az európai vízrendszerekbe.” K. Gy. Egy régi mesterség dicsérete — Csalódni fog, ha azt várja, hogy a múlt keserveit rángatom elő. Hetven esztendő után annyi marad meg az ember fejében, hogy akkor fiatal volt — most meg öreg. Akkoriban „késhezfent” szalonna jutott vacsorára, de azzal átugrottam, ha kellett, a fejem búbjáig ért kerítést is. Most megvan mindenem de szaggat a derekam, és ha az étel zsíros, megfekszi a gyomromat. Nem bánom, ha mégis akarja, hogy meséljek a múltról — fene nagy hallgatásából látom, hogy akarja — figyeljen, milyen mesterség volt a csizmadiáé! — Kezdem azzal, hogy más volt a cipész és egészen más a csizmadia. Jó szülém 8 mázsa tiszta búzát adott évente Kliment József csizmadiamesternek,' hogy embert faragjon belőlem. Ki is tanultam a mesterséget, és a nevem még inaskoromban se volt soha, hogy csiszlik vagy suszter. Az is igaz, hogy rég segéd voltam és jó pár rámás, meg strapacsizma került ki a kezem alól, mire a kuncsaftok hozzáragasztották a Törőcsik Pál névhez a mesterség nevét: csizmadia. Jászkarajenőn szegődtem kisinasnak, huszonötben szabadultam, az inassorsot Nagykőrösön próbáltam elfeRÁMÁS CSIZMÁT... lejteni, de két év után visszakívánkoztam első tanítómesteremhez. Három évig voltam segédje, aztán Jászalsószent- györgyre jöttem, hogy feladjam a legényéletet. Megnősültem, 1933-ban kiváltottam az ipart. Akkor mozdultam ki a faluból, ha portékát vittem, mondjuk a gödöllői, a pétervári, a kunhégyesi vagy a budapesti kirakodóvásárra. Látja, szaporodnak az emlékek, és nem a cudar napok jutnak eszembe, pedig belőlük is jutott bőven. Jászalsó- szentgyörgyön százhét lábbelikészítő dolgozott a háború előtt, onnan tudom, hogy 1936-tól a háború kitöréséig alelnöke voltam az ipartestületnek. Volt konkurrencia, keményen kellett dolgozni az iparosnak, hogy magához szoktassa és megtartsa a kuncsaftot. Dolgoztunk nappal, hogy megkeressük a betevő falatot, és csináltuk éjjel a vásárra való portékát, hogy télen is jusson az asztalra. Az ám a vásárok, azok a szép napok! Bár megvolt a kutyábbik oldaluk is. öszszehozni az árut, amennyiért érdemes fuvarost fogadni és alkudozni a fuvarossal, úgy kelni útra, hogy estére a város határába érjünk. Ott kifogtuk a lovat, és az árok szélén vártuk a reggelt azért, hogy ne kelljen éjszakára is helypénzt fizetni. Hajnalban aztán beálltunk a vásártérre, a fő helyre, ahol büszkén kínálhattam a portékát, * ami akkoriban a divatot jelentette. — Hallgat ugye, és arra gondol, mennyit összehord ez az öreg? Pedig nem kenyerem a beszéd, amióta nyugdíjba kerültem, különösen keveset beszélek. Inkább csak magamnak — bár az asszony is hallgatja —dúdol- gatok, foltozgatás közben. De amikor a mesterség kerül szóba — engedelmet kérek — nem bírok csendben maradni. Azért ha tud még egy sort hallgatni, elmondok valamit, magának nevetség lesz, nekem kedves emlék. Akkoriban történt, amikor az a nóta járta, hogy rámás csizmát visel a babám. Egy mulatságon hallottam, hogy a legény megtoldotta a strófát, hozzákurjantotta, hogy .. .csizmát, amely Törőcsik sámfáján száradt! — illés — Dolgozz hibátlanul Sok üzemben nyoma sincs Bármilyen hibakereső módszer csak akkor ér valamit, ha a problémák megszűnnek — mondja a szolnoki Vas és Faipari Szövetkezet egyik szakmunkása. Jelenleg Magyarországon DH vagyis Dolgozz hibátlanul — a neve az egyetlen „forgalomban lévő” hibafeltáró munkarendszernek. Ma már, több mint 10 évvel a kezdeti lépések után — amikoris egy-két üzemben kezdték használni, hiábavaló dolog lenne a kissé szerencsétlen név — választás felett meditálni. Érdemesebb azon elgondolkodni, hogy egy évtized elteltével miért nem ismerik a DH-t kisebb üzemekben — igaz, szép számmal találnánk példát erre a nagyobbak között is — így az említett szövetkezetben. A Vas és Faipari szolnoki Landler úti telepén érdeklődve megtudtuk, nincs DH-nak itt még csak nyoma sem. Nincs hálóterv, nincsenek tesztlapok, senki nem végzett az ajánló irodalomban előírt felméréseket. Naív dolog lenne azt hinni: nincs hibafeltáró rendszer, tehát alig akadnak hibák. Vannak szép számmal, méghozzá nem is akármilyenek. Csak jó lehet A szövetkezetben kazánokat gyártanak, olyanokat, amelyeket a műszaki gárda alakított ki a kor igényeinek megfelelően — hulladékfa és fűrészpor tüzelésére. A munkáskollektíva ténykedését fémjelzi, hogy időnként külföldre is szállítanak jó minőségű termékükből. A munkások elmondták, időnként megküszködnek ezért a minőségért. S itt visszatérhetünk a hibákhoz. A kazán ugyanis csak egyféle lehet: jó — mert ha nem, akkor robban. Minden héten érkezik az államilag kijelölt kazánbiztos, aki tüzetesen megvizsgálja a félig kész és a már szállításra váró gyártmányokat. Ha valami nem üti meg .az előírott szintet, azt el kell dobni, jobb esetben ki kell javítani. Tehát a mérce magas. Ezt teljesíteni, ebben a rossz elektródás világban — mondják a hegesztők — nem köny- nyű. Persze nemcsak a magyar hegesztő-pálcák „minősége” hátráltatja munkájukat. Félnapokat állnak oxigénhiány miatt, máskor éppen olyan anyag nincs ami kellene, ha akad oxigén netán, s megérkezett a várva- várt anyag, nem jött meg vele a műbizonylat. S ha az is „előállt”, kiderül, hogy nem a megrendelt anyagminőséget küldték a szállítók. Találni elfekvőben A teljesítménybér persze kötelez, hiszen ilyen „kényszerpihenők” mellett hóvégére vékonyabb lenne a boríték, ha nem hajtanának akkor, amikor éppen lehet. Persze a gyorsabb munka néha azzal jár, mint bevallják, hogy kihagynak műveleteket — ez pedig már a minőség rovására megy. (Akadt olyan vízlágyító, amelynek két csövét T alakban úgy hegesztették össze, hogy nem folyt át rajta a víz...) Ilyenkor következik a javítás — plusz munka, plusz munkaidő és költség. Nincs DH, de ez nem jelenti azt, hogy a szövetkezet munkásai és vezetői nem próbálnak úrrá lenni a gondokon. A termelés átprogramozását bizonyítják az udvaron álló félbehagyott kazánok. (Persze a gyakori átállás szintén a költségeket növeli.) Ha nincs éppen raktárukban kellő anyag, igyekeznek beszerezni máshonnan, ahol éppen „elfekszik”. Jobb lenne valami nagy céghez tartozni — mondja az egyik szakmunkás — akkor többre tartanának bennünket. Nem kellene az anyag- beszerzőnek apró ajándékokkal kilincselnie. És még így sem biztos, hogy betudják szerezni azt, ami kell. Van olyan anyag például, amelyet a FERROGLOBUS kereskedelmi vállalatnak még tavaly az első negyedévben szállítani kellett volna. Ilyenkor kötbért kér a szövetkezet, de az a 30—40 ezer forint, amit kap. aligha fedezi veszteségét. S ha nincs alkatrész — mert a kereskedelem nem ad. akkor gyárt a szövetkezet. Például karimákat — igaz, ez háromszor annyiba kerül, mintha beszereznék. Szóval hiába is volna DH munkarendszer, amellyel feltárják a hibákat, akkor sem biztos, hogy azokat orvosolni tudnák. Még az a szerencse esetenként, hogy némely beruházás, ahová a kazánt készítik, csúszik, fgy a megrendelők, az építők örülnek, ha nem szállítja határidőre termékét a szövetkezet. (Van olyan gyártmány, amely esztendőket húz ki emiatt a szabadban.) Nincs egyedül Mindent egybevetve, ilyen szervezési feltételek között aligha élnek sokáig a háló- terves, a tesztlapos hibafeltáró munkarendszer. (Minek a tesztláp, mondja az egyik hegesztő, hiszen ha valami baj van, rögtön mehetek az üzemvezetőhöz, vagy szólhatok éppen az elnök elv- társnak ...) A tények azt bizonyítják, hogy ilyen külső és belső szervezési feltételek miatt a szövetkezet éretlen a DH bevezetésére. Ami sajnálatos — ebben nincs egyedül. Hajnal József A Budapesti Kőolajipari Gépgyár a Tiszai Kőolajfinomitó Vállalat részére hidrogén tárolására szolgáló gáztartályokat gyártott. A minusz negyven fokon hatvannégy atmoszféra nyomásnak ellenálló gömbtartályok elkészítése modern gyártási technológiát és nagy pontosságot kivánt Kutatási megállapodás Aláírták a magyar—amerikai gazdasági vegyesbizottság jegyzőkönyvét 1980-ra szóló munkatervet írtak alá tegnap az MTA Műszaki Fizikai Kutató Intézete és a berlini Televízió Elektronika Gyár vezetői. A megállapodás szerint a magyar intézmény jövőre újabb kutatási szolgáltatást nyújt partnerének különféle, az NDK-barr készülő félvezető világító diódák élettartamvizsgálatára. A két intézmény között jelenleg három évre szóló műszaki tudományos megállapodás van 'érvényben. E szerint a magyar kutatóintézet — különleges vizsgálati módszerével — az NDK-ban készült félvezető diódákat veti élettartam-próba alá. A magyar—amerikai gazdasági és kereskedelmi' kormányközi vegyesbizottság március 8—9-én megtartotta első ülését Budapesten. A delegációk áttekintették a két ország közötti kereskedelmi és kooperációs kapcsolatok alakulását, valamint az 1978- ban életbe lépett kereskedelmi megállapodás végrehajtásának tapasztalatait. Megelégedéssel nyugtázták, hogy a kereskedelmi forgalom 1978-ban részben már a kereskedelmi megállapodás biztosította legnagyobb kedvezmény hatására az átlagost meghaladó mértékben, mintegy 23 százalékkal növekedett. Jelenleg 65 kooperációs szerződés van érvényben, főleg a gépipar, a vegyipar és a mezőgazdaság területén. A jövőben az együttműködés bővíthető a többi között a csővezetéki automatikák, az élelmiszeripari gépgyártás, a hírközlés és az elektronika, a vegyipar és az alumínium- ipar területén. Kiemelték a vegyes vállalatok létrehozásának szükségességét. A tárgyalásokról készült jegyzőkönyvet tegnap írták alá.