Szolnok Megyei Néplap, 1979. március (30. évfolyam, 50-76. szám)

1979-03-06 / 54. szám

4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. március 6. Ahol kevés a szakkör Az okok mólyen gyökereznek A különböző felmérések, országos statisztikák tanúsít­ják. hogy a művelődési ott­honok többségében — rend­szerint nem is egy — szak­kör működik. Az országban többezer van. Szolnok me­gyében is meghaladja szá­muk a százat. Megyénk szak­köri mozgalmát sok tekin­tetben országos jó példaként szokták emlegetni a közmű­velődési szakemberek. Elége­dettségre még sincs ok. Ha a szakkörökről beszé­lünk — egy társadalmi je­lentőségű művelődési moz­galomról van szó, amelynek a közvetlen ismeretterjesz­tésen túl az ember életének megannyi mozzanatában — a pályaválasztástól a közös­ségi élményekig — szerepe van. A statisztikák tükrében nem mutat rosszul a megye szakköri mozgalma. Ha azon­ban a szakkörök földrajzi megoszlásán végigtekintünk, jócskán találhatunk „féhér foltokat” Szolnok megye tér­képén. Mezőtúron, Jászbe­rényben, a Jászság néhány községében sok a szakkör, míg a tiszafüredi és a kun­szentmártoni járásban na­gyon kevés, összehasonlítás­sal kifejezve: a jászberényi járásban — a legfrissebb sta­tisztikai adatok szerint — több szakköri tag van, mint a kunszentmártoni és a ti­szafüredi járásban együtt­véve. Legrosszabb a helyzet a kunszentmártoni járásban. Mindössze kilenc működő szakkörről lehetett számot adni 1978 végén, ezeknek ösz- szesen 285 tagjuk van. Külö­nösen kevés ez, ha hozzátesz- szük, hogy a járás területén 13 művelődési otthon műkö­dik, s a településeken 23 fő­hivatású közművelődési dol­gozó áll alkalmazásban. A kunszentmártoni köz- művelődési szakemberek nem tartják lehangolónak a helyzetet. Smuta Kálmánná, a járási hivatal főelőadója egy frissen elkészült jelen­tést mutat, amely szerint: — 1976-ban Kunszentmár- tonban egyetlen szakkör sem működött. Most öt szakkört tart fenn a járási művelődé­si központ. Ezek: két bar- kács-modellező, továbbá hon­ismereti, kertbarát és fotó szakkör. Friss szervezésű csoportok ezek — tegyük hozzá. A já­rásra „kisugárzó”, módszer­tani hatásuk egyelőre nincs. De vajon lehet-e? Balajti Istvánná, a műve­lődési központ igazgatója sze­rint: — Közvetlenül aligha. Sem a személyi, sem az anyagi feltételei nincsenek meg an­nak, hogy a járás intézmé­nyei eszközigényes szakkörö­ket indítsanak. Bár ha az iskolák és a közművelődési intézmények között szoro­sabb lenne a kapcsolat, né­hány szakkörtípust — pél­dául modellező, barkács. to­vábbá tantárgyi szakkörök — meg lehetne honosítani. A „meghonosodás” közvet­len akadálya tehát a kapcso­lat hiánya. Nemcsak ezen múlik. 1977-ben a járás mű­velődési otthon jellegű intéz­ményei összesen 1 319 000 fo­rint állami támogatást kap­tak, alig valamivel több ez, mint egy jól működő nagy­községi művelődési ház éves költségvetése. A termelőszö­vetkezetek elsősorban a pá­vaköri mozgalmat támogat­ják, az áfészek a néptáncot. Külön „mecénást” nagyon nehéz találni — legalábbis a kis falvakban — a szak­köröknek. * A tartós művelődési közös­ségek létrehozásához — a fentebb említetteken kívül — kellene az is, hogy a köz- művelődési intézményekben ne legyen fluktuáció. Sajnos, a Tiszazug e táján ez idő tájt is gyakori jelenség a személycsere. A járási műve­lődési központ „már” több mint egy éve nagyjából vál­tozatlan személyi állomány­nyal működik — s máris szakkörök alakulásában mu­tatkozik meg, hogy „van gaz­dája a háznak”. Megjegyez­zük, csak a stílusosan, át­gondoltan, szervezetten irá­nyított, „menedzselt” intéz­mények képesek fenntartani szakköröket, — egyáltalán — bármilyen művelődő közös­séget. Tehát Kunszentmárton esetében sem beszélhetünk előrelépésről; a tartós ered­ményességhez biztos anyagi és szakmai háttér szükséges, s ha arra gondolunk, hogy ifjúsági klubot — a tervek, célkitűzések ellenére — nem sikerült a kunszentmártoni népművelőknek ezideig lét­rehozni, akkor a „biztos hát­tér” léte egyelőre nem adott még. Hogyan, mi módon szervez­tek s működtetnek csillagá­szati szakkört az egyik, audio­vizuális szakkört a másik jászsági falusi intézményben? Mezőtúron hogyan tudták a nagyjából azonos érdeklődé­sű és nyitottságú embereket szakkörökbe szervezni? A módszerek, a háttér ismertek, a tapasztalatok átvehetők. Sz. J.. Változatos műsor — magas színvonal A diáknapok kórusbemutatói Szolnokon A kunszentmártoni József Attila Gimnázium énekkara a pódiumon Kórusmuzsikától volt han­gos vasárnap a szolnoki Ti- szaparti Gimnázium és a szomszéd intézmény, a Vegy­ipari Finommechanikai és Műszeripari Szakközépisko­la. Egy időben zajlott le a rádió „Éneklő ifjúság” moz­galmának megyei díszhang­versenye, valamint az orszá­gos diáknapokra benevezett énekkarok megyei döntője. Tizenöt kórus állt pódium­ra a Tiszaparti Gimnázium­ban a rádió versenyén. A zsűri és a közönség nagy­szerű produkciókat hallha­tott. A komoly szakmai tu­dást igénylő műveket szín­vonalas előadásban szólaltat­ták meg az ifjú dalosok. A régi, már klasszikussá vált kórusdarabok mellett kitűnő tolmácsolásban csendültek fel Kodály, Bartók és Bár­dos Lajosi művei is. A rendkívül m'vós verse­nyen a zsűri az aranyérem mellett az „Év kórusa” díj­jal jutalmazta a szolnoki Ti­szaparti Gimnázium, a jász­berényi Lehel Vezér Gim­názium, valamint a tisza- földvári Hajnóczy József Gimnázium és Szakközépis­kola együttesét. Nívódíjas lett — az arany oklevél mel­lett — a kisújszállási Mó­ricz Zsigmond Gimnázium és Szakközépiskola és a szol­noki Vásárhelyi Pál Közgaz­dasági Szakközépiskola kóru­sa. A szolnoki Szamuely Ti­bor Szakközépiskola együt­tese az ezüst oklevél mellett magáénak tudhatja a me­gyeszékhely KlSZ-bizottsá- gának nívódíját. A Vegyipari Finommecha­nikai és Műszeripari Szak- középiskolában a diáknapok megyei döntőjén tizennégy kórus mutatta be műsorát. A fellépő együttesek bebi­zonyították, hogy Szolnok megye kórusmozgalma mél­tán szerzett elismerést ma­gának. Az együttesek nagy lelkesedéssel, átéléssel adták elő a kórusműveket. A ver­senyen nyújtott teljesítmé­nyéért arany oklevéllel ju­talmazta a zsűri a mezőtúri Ifjú munkás énekkart, a kar­cagi Gábor Áron Gimnázium kamarakórusát, a mezőtúri Teleki Blanka Gimnázium együttesét és a kisújszállási Móricz Zsigmond Gimnázi­um énekkarát. Hat együttes kapott ezüst, négy pedig bronz oklevelet. Képek a Tanácsköztársaságról Kiállítás a jászberényi könyvtárban A Magyar Tanácsköztársa­ság közelgő 60. évfordulója alkalmából ismert grafikus- művészek vállalkoztak arra, hogy egy-egy, nagy példány- számban sokszorosítható rézkarcon idézzék fel törté­nelmünk e 133 napjának je­lentősebb eseményeit. A Kép­csarnok Vállalat kiadásában megjelent — s a könyvtár­ban március hónapban meg­tekinthető — sorozat fölül­múlja a tíz évvel ezelőtt ki­adott hasonló tematikus ösz- szeállítást. Egyrészt nagyobb lett a képek mérete, más­részt a szinte egységesen sö­tét tónusú lapok helyett szí­nes, a művészek sajátos ki­fejező eszközeit, stílusát sza­badabban felvonultató alko­tásokat tekinthetünk meg. Sulyok Gabriella és Mol­nár Gabriella például a groteszk elemek hangsúlyo­zásával teremt meghitt han­gulatot a május elsejei felvo­nulás vagy a gödöllői kas­télyparkban nyaraló mun­kásgyermekek ábrázolásakor. Szemethy Imre a Tanácsköz­társaság zenei direktóriumát bemutató rézkarcán a kép szélén elhelyezett játékos fi­gurák, korabeli autók, repü­lőgépek, lemezjátszó vázlat­szerű felsorolásával oldja fel a hagyományos portréáb­rázolás szigorúbb kereteit. A kor ismert személyiségeit áb­rázoló lapok közül egyébként kiemelkedik Kovács Tamás pontozásos eljárással készült Móricz Zsigmond egy somo­gyi termelőszövetkezetben című grafikája. Stettner Béla rézkarca (Munkászászlóaljak az egykori Andrássy úton) rendkívüli mozgalmasságá­val, a katonákat szemlélő, ünneplő tömeg dinamikus ábrázolásával kelt feltűnést. A könyvtár lépcsőforduló­jában elhelyezett grafikai sorozat megtekintése óhatat­lanul az emeleten található propagandista klubhelyiség­be invitálja a látogatót. Az itt megtekinthető ötletes „asz­tali tárlat” kapcsolódik a grafikai kiállításhoz. Az asz­talokra helyezett üveglapok alatt a Tanácsköztársaság plakátjai, korabeli iratmáso­latok — például az 1919. jú­nius 23-án elfogadott alkot­mány szövegét, helyi vonat­kozású dokumentumokat — tanulmányozhat az érdek­lődő. A. A. Kettesben E méltán népszerű sorozat legutóbbi — múlt heti hétfői — adásában Darvas Ivánnal, népszerű színészünkkel be­szélgetett Szilágyi János. Vél­hettük, nem lesz különöseb­ben nehéz dolga, hiszen a színészekben eredendően él a megnyilatkozása vágya, s Darvas Iván nemcsak kitűnő művész, de élete események­ben, fordulatokban is gaz­dag, lesz tehát miről beszél­getniük. Hogy mégis a Ket­tesben eddigi feltehetően leg­izzasztóbb egy óráját élte végig a riporter — és a hall­gató is? Mert Darvas Iván azon túl, hogy minden sza­vát alaposan megfontolta, minden mondatát szikár, fe­gyelmezett formába öntötte, mindvégig három lépésnyi tá­volságra maradt, amikor Szi­lágyi a legszemélyesebbek, a belső vágyak és a szubjektív okok és rezonanciák felől kérdezett. Nem titkolózott, nem bújkált, de nem vállal­ta az exhibicionista pózt sem, hogy érzéseit és sejté­seit hosszan áradó mondatok­ba kényszerítse, hogy szemé­lyisége megfejtéséhez maga adjon természetszerűleg el­fogult kulcsot. E viszonyla­gos zárkózottság persze nem valamiféle misztikus magá- bafordulásként volt érzékel­hető, hanem azt jelezte, hogy az embernek vannak olyan dolgai, amelyeket önmagában kell — legalábbis először — elrendeznie, értelmeznie, megfogalmaznia. Talán a fentiek miatt is mondhatjuk, hogy a Kettes­ben ezzel az adásával érett férfi korába lépett. Gyermek­kori botlásai. pubertáskori zavarai minden tapasztalatá­val felvértezve elkötelezett, felelősen gondolkodó, az ér­tékek között eligazodni segí­tő műsor lett, immár végle­gesen. A Boros János szerkesztet­te Szivárvány most az utcát írta, illetve azokról a dol­gokról, dolgainkról kívánt szólni, amelyek az utcával vannak kapcsolatban, ame­lyekkel ott találkozhatunk. Vélvén — helyesen —, hogy az életünk egyik jelentős színtere, tehát amit ott ta­pasztalunk, amit ott lát és hall meg a riporter, az szin­tén bennünket érdeklő. Ügy tűnik azonban, hogy mind­ezt csak addig tartotta szem előtt a szerkesztő és a ripor­terek, amíg elhatározták, hogy mi is lesz soros műso­ruk összefogó témája. Mert amit végül is hallottunk — elnézést a társításért — túl­ságosan is „utcaira” sikerült. — sk — EdUjey Mister MacAreck FORDÍTOTTA: | |V| BÁBA MIHÁLY 36, ______ K ét nappal később Char- bonneau jogtanácsos telefo­non értesítette a négy urat, hogy délután öt órára várja őket az irodájában „ama kel­lemetlen incidens ügyében”. Pontosan megjelentek. Az ügyvéd elmondotta, hogy MacAreck felhatalmazta őt az eljárás lebonyolítására. Szégyenkezve tárta a rend­őrök elé az orvosok igazo­lását a súlyos testi sértésről, mert mint francia, ő is rop­pant sajnálta, hogy a látle­let igazolta megbízója állítá­sát amit nem akart elhinni. Megbízója jelentést tett a követnek, aki hamarosan jegyzéket nyújt át a kor­mánynak ebben az ügyben. Közölte azt is, hogy sikerült rábeszélnie MacAreck urat hogy ezzel várjon, vonja vissza és próbáljon megbo- csájtani a felelőtlen embe­reknek. Végülis engedett. Ez­után elmondotta, hogy Mac­Areck úr mindössze ötszáz­ezer új frankot kér rekom- penzálásként. Meghatalma­zása van, hogy ha ma meg­egyeznek, akkor telefonál a követnek, hogy a jegyzéket ne továbbítsa. — Természetesen, ehhez még az én honoráriumomat is hozzá kell számítani — mondta az ügyvéd. — Nem többet, mint ötvenezer fran­kot. — De hiszen ez rettenetes. Honnan vegyünk ennyi pénzt? Több mint százezer dollár — siránkoztak. — Kérem, akkor bírósági útra tereljük az ügyet. Hata­lommal való visszaélés, jog­talan bebörtönzés, hamis fel­jelentés és így tovább, akár­hogyan is forgatom a jogsza­bályokat, börtön és pénzbün­tetés jár ezért, sőt ennek az összegnek kétszeresét kérheti mister MacAreck, mivel, mint üzletember szombattól szer­da reggelig rendkívül nagy üzleteket bonyolíthatott vol­na le, és így komoly kár érte, amit önöknek meg kell fizet­ni. — Inkább fizetünk, ügyvéd úr — mondták a kereskedők. — Még mindig ... Különben az az amerikai megmondta nekem, hogy megfizetek a feljelentésért, csak akkor nem gondoltam, hogy ilyen hamar, és ilyen sokat — si­ránkozott. Az ügyvéd megjegyezte: — Természetesen, a rend­őrség visszaadja ügyfelem csekk-könyvét és a kocsi pa­pírjait. — Holnap reggel elküldöm — mondta a rendőrfőnök. — És a pénzt befizetik MacAreck úr számlájára a Crédit Lyonnais bankba — folytatta az ügyvéd. — Mi­vel tudtam, hogy önöknek nehézségeik lehetnek a kész­pénzzel, megegyeztem a bank­kal, hogy meghatározott idő­re váltót fogad el önöktől és kliensemnek készpénzben fi­zetik le az összeget. — De a Mercedest elvihe­tem — jegyezte meg a keres­kedő. — A Mercedest az ügyfe­lem legálisan vette meg, a további eseményekért ön fe­lelős. Csak úgy tudtam ilyen lojális megegyezésre késztet­ni MacAreck urat, hogy ér­dek nélkül megtarthatja a kocsit. Önöknek is jó lesz ta­nulságként. Ügyfelem bele­egyezett abba a javaslatom­ba is, hogy holnap reggel el­küldi a szálloda sofőrjét a rendőrségre; aki átveszi a kocsit és a szállodához viszi. A négy úr ámulatban volt még mindig, egyetlen szót sem tudtak ejteni tiltakozás­képpen. Másnap reggel elutaztam Szczecinből. Megpróbáltam í ábeszélnii barátomat, Hen­ryk Makareket, hogy jöjjön velem Varsóba. Nem jött. Még valami dolga volt. Biz­tosan a Képzőművészeti Fő­iskola szép hallgatónőjével van randevúja. Megbeszél­tük, ha Varsóba érkezik, azonnal felhív. Eltelt két hét. Végre meg­pillantottam a Marszalkows- ka utcán a Mercedest. Este már csöngött is a telefon. A barátom volt. Az Európa szállóban lakott. Másnap meghívott ebédre. Henio nagyszerű hangulat­ban volt. Elmesélte, hogy két hétig csatangolt a ten­gerparton a Képzőművészeti Főiskola szép hallgatónőjé­vel. — Tudod — mondta, — amikor elköszönt tőlem Szcze­cinben, szegényke sírva fa­kadt. — Gondolom — bólintot­tam. — Hány dollárba került ez a kellemes együttlét? — Cinikus vagy. Nagysze­rű kislány, nem érdekből tet­te. Mennyit kellett kérlel­nem, hogy fogadjon el tőlem száz dollárt, és vegyen ma­gának érte valami szép kis emléket. — Olyan kedves és érdek nélküli! — Európában ti rettenete­sen gúnyosak vagytok. Senki sem hisz a tiszta szerelemben és az érdek nélküli barát­ságban. — Legalábbis nem egy húszéves lány és egy ötven éves férfi között — vetettem oda. — Biztosíthatlak, hogy igazságtalanul vádolod. Az a néhányszáz dollár, amit rá- kényszerítettem, jár neki, mint provízió. — Milyen provízió? Miért? — A jó üzletért, amit csi­náltam. Emlékszel, említet­tem neked, hogy minden or­szágban muszáj valami jó üz­letet csinálnom, hogy leg­alább az ott-tartózkodás költ­ségeit megkeressem. Akkor névettél, hogy igen, ahol le­het, de Lengyelországban nem sikerül. Ebéd után be­bizonyítom neked, hogy té­vedtél. Kerestem, méghozzá sokat. — A cári koronából való briliánst vettél? Henio felnevetett. — Nem mondhatom, hogy magasra értékelsz. Te való­ban azt gondolod, hogy en­gem olyan könnyen át lehet ejteni? Ebéd után mindent elmondok, és megmutatok. Egyelőre lássunk az ebédhez. Kellemes hangulatban köl­töttük el az ebédet. Amikor a pincér kávét javasolt, He­nio kérte, hogy vitesse fel a szobájába. Amikor felmentünk, Henio megvárta, hogy a pincér elő­készítsen mindent az asztal­ra. Csak akkor vette elő a szekrényből a , különféle jobbnál jobb italokat. Végül­is kíváncsiságom felülkere­kedett és megkérdeztem: — Milyen üzletet csináltál, kedves óhazádban? — Rögtön meglátod. — Henio felállt, zsebéből kul­csokat halászott elő és kinyi­totta az egyik nagy bőrön­döt, kivett belőle egy irha­bőrbe csomagolt lapos, négy- szögletes tárgyat. Odament az ajtóhoz, ráfordította a kulcsot és csak aztán bontot­ta ki. Egy keret nélküli ké­pet láttam a kezében. A vá­szon sötét volt, a kép is meg­feketedett az öregségtől. A „keresztről levételt” ábrá­zolta. — Mi ez? (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom