Szolnok Megyei Néplap, 1979. március (30. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-25 / 71. szám
1979. március 25. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Dóba/ Póter : Nyugodtan megállni ott Valami megtart, Valami készül és kész lesz. És nem hideg, nem idegen, lakható, élhető, olyan, amilyen. De ahol várlak, ott még soha nem éltem, ott még visszatartom a lélegzetem, hogy legyen esély, hogy ne legyen emlék, hogy engem tévedj utolsó hazádnak. Vihar Béla : Mindenekben Mint csillagot örök pályán rendre, fogva tartja a vonzás szerelme: ég kékjében, bolygók futásában, mágnesekben, folyó ritmusában, mindenekben immár ott él benne, nagy törvényként a kettőnk szerelme s összehajló ajkunk oldó csókját ismétli az örökkévalóság. Jókely Zoltán : Hódolat egy szál írisz előtt Így virult, mesélték, születésem kora-nyárba nyíló hajnalán: kék oltár a bársony kelyhű mélyben! Ahányszor elétérdelve nézem, kilép onnan fiatal anyám. Balogh László: Táncolok ikkfa tanár úr éppen hetedszer verte le a tolltartót, és Pipecz ekkorra már elég ideges lett. A tanár úr ugyanis valahányszor eljutott egy rendhagyó német igéhez, mindig közelebb nyomakodott az első pádhoz, nem számolva azzal, hogy amennyiben combjával hozzáér a pad széléhez, a hasa legalább fél méterrel előrébb lesz. Pipecz hatalmasat sóhajtva hetedszer hajolt le a tolltartóért, az osztályon végigszaladt a halk kuncogás. Bikkfa tanár úr ordított, nem értvén, mi röhögni való van tizennyolc éves korban a rendhagyó német igék ragozásán. Pipecz oldalt fordult. Mellette Kazal rajzolt áhítattal, száját a koncentrált figyelem állapotában összeszorítva. Két papírcsík volt előtte, s a közepükre valamiféle pálcikaembert írt, hatalmas pocakkal, mögéje meg egy másikat. Drótkeretes szemüvege fölött hirtelen Pipecz- re sandított, rövidlátó, tom- pakék szemei vígan csillogtak. — Mindjárt kész — biccentett. — Csak várd ki! A fölső papírcsíkot ceruzájára tekerte, majd hirtelen rángatni kezdte a ceruzát, így a felső papír ábrája hol fedte az alsót, hol nem '■— ily módon a rajz mozogni látszott. A nagyhasú pálcikaembert — nyilvánvalóan Bikkfát — a hátsó kisebbik férfiút ütemesen ... úgyszólván tomporon rúgta, mire a nagyhasú pálcikaember elszállt, pocakja zászlóként lobogott. — Film — bólintott Kazal. — Még általánosban tanultam. Pipecz érdeklődéssel nézte a művet. A fenébe, ilyet ő is csinálhatna, tán szebbeket, mint Kazal. Közben a „Bikkfa megbüntetése” című alkotás körbejárt az osztályban. Hol innen, hol onnan hallatszott a ceruzák surrogása, a vihogás. Pipecz villámgyorsan rajzolt: a buggyos gatyás török fejét bárddal ütötte egy magyar vitéz, a török lábai rugóként osszecsuklottak, azután újra kiegyenesedtek. A film már színes volt. felhasználta hozzá az összes színes filctollát. Kazal áhítattal bámulta a Kinizsi Pál című művet, sóhajtott: ha ő így tudna rajzolni, dehogy jelentkezne jogra... Pipecz máris új filmen dolgozott. Két férfi verte egymást valami fal mellett; a bal oldali alak ütött, erre a jobb oldali nekizuhant a falnak, visszapattant, hogy megkaphassa a következőt. Kis tűnődés után kevésnek találta a látványt, így a bal oldali verekedő nadrágját a második képen a bokájához rajzolta — az ütés hevében lecsúszott a nadrág. A következő raizon vadnyugati Saloont vázolt fel, vagy nyolc verekedő figurával arra is gondot fordítva, hogy a mozgások szinkronban legyenek: az egyik figura ütött, a túloldalon a mátenger — mutatkozott a későbbi nagy alkotások egy-egv jele. A Kinizsi Pál című monstre történelmi filmről van szó. ahol a mester a színek és a technika összhangját csiszolta ki a maga számára. A Pofonfalban aztán érvényesítette eredményeit, kidolgozva a jellegzetes szimultán vágást. A Vadnyugati szél című mű, melyet eredetileg anyagi okokból vállalt a rendező, csak azt bizonyítja, hogy a western is alkotássá válik értő kezében ...” A kritika hasonló hangmm Szántó Pétor: A filmgyár bezár sik röpült, a lengőajtó lengett, valakinek a fején széttört a whiskysüveg. A szünetben odajött a nagydarab Hajas, és elismerően hátbaveregette: — Öregem, szenzációsak ezek a filmjeid. Nem gondoltál még rá, hogy rajzoló légy? Pipecz biológiaórán fellány szendviccsel a kezében, lábát lógázva olvasott. — Láttad a filmjeimet? Jutka kék szemei mintha kissé felhősek lettek volna: — Láttam. Jók. A szó dicséretnek hangzott, de a gúnyos hangsúly valahogy kérdőjelet biggyesztett a végére, mint mindig. Jutkában ez a végtelen, unott fölény volt a legcsodálatosabb. Pipecz biológiaórán fel- dobódva folytatta a filmgyártást. Fakírt rajzolt, akit szöges ágyán fekve megcsíp a darázs, és egész csatajelene- tet, cukrászdái cirkuszt, amely úgy kezdődött, hogy a cukrász tortával rálép a banánhéjra, a torta röpül, végül pedig mindenki tejszín- habos. Már maga is élvezte, mennyiféle mozgást sűríthet a két papírcsíkra. Történelemórán a citrom- arcú Marci levelet csúsztatott eléje. Nem is levél volt, hanem Kazal zengzetes poémája, amely már megjárta az osztályt. Kazal lélegzetét visszafojtva leste, míg ő végigolvassa. „Visszatekintve a mester munkásságára, el kell mondanunk, hogy már az első filmben — mint cseppben a nemben folytatódott, s Pipecz nem tudta eldönteni, végülis hülyéskedik-e Kazal. Papp Zoli az ebédnél úgy vélte; lehet, hogy most viccnek tűnik az egész, viszont sosem lehet tudni. Tán egyszer majd elmondhatja, hogy ez volt az első komoly kritika, amit kapott. Iskola után hazakísérte Jutkát, nem törődve azzal, hogy a többi lány összenevet mögöttük. Keveset beszéltek az úton, most Jutka sem piszkálta. Újabban már nemigen tudtak mit kezdeni egymással. A ház előtt Jutka megállt, és nekidőlt a kapunak. Pipecz úgy érezte, ismét gúnyosan nézi. — Ne rajzoljak neked is egy filmet ? Lehet, hogy tényleg tehetségem van hozzá. — Lehet — felelte Jutka és a fiú homlokába rántotta a sapkát. — Csak kár. hogy hülye vagy. Nekem egyébként sose rajzolj, ha érdekel •a véleményem... Másnap ' reggel, az első órán sorban érkeztek a küldemények. A bandzsa Martos azt szerette volna, ha róla rajzol egy filmet. Kondás Zsuzsa ostoba témákat adott, Papp Zoli úgy kimondottan nem kért semmit, csak az uzsonnáját küldte előre, Prü- csök pedig egy „igazi művészfilmet” rendelt, sok esővel és halott vadlibákkal. Kazal gombostűket döfködött a pad oldalába, és elcincog- ta rajtuk a Boci-boci tarkát, mondván, hogy ő írja a filmekhez a kísérőzenét. Horváth tanár úr azonban végül kinyomozta, honnan jön a cincogás, és kiküldte az osztályból. Pipecz tűnődni kezdett. Úgy érezte, nem köteles engedelmeskedni 'az osztály kívánságainak. Végülis azt rajzol ' nekik, amit akar. Csakhogy nem jutott semmi az eszébe. Jutka viszont furcsamód háromszor is levelet írt neki. Először a hatodik órán mozdult meg a ceruzája, ekkor azonban szinte sorozatban gyártotta a filmeket. Fel- dobódva, vidáman rajzolt, érezte, hogy valami új, amit csinál. Nagy műgonddal egy majdnem tökéletes emberi arcot rajzolt, amely felváltva sírt és nevetett, s azt a címet adta neki: Út a csillagokig. Utóbb op-art és egészen absztrakt, hullámzó, vil- lódzó, nagyon tarka filmeket készített. Kazal már írta is hozzájuk a kommentárt, a mester új korszakának átfogó elemzését. Terveket is szőtt: — A bratyóm lefénymásolná őket, a lányokat megkérjük, hogy színezzék ki, így lenne egy csomó sorozatunk. Akár el is adhatnád a többi osztályban! citromarcú Marci A újabb levelet dugott az orra alá. „Pipecz! Ne haragudj, hogy zavarlak — állt a papíron —, de Prücsök megkért, hogy szóljak: csinálj egy igazi művészfilmet neki, sok esővel és halott vadlibákkal. Meg nekem is, ha nem esik nehezedre, mégiscsak furcsa, hogy nekem egy sincs. Jutka.” Pipecz egy virágcsokrot rajzolt. Nagyon egyszerű, szép virágokból álló csokrot, ugyanazt mind a két papírcsíkra, s elküldte Jutkának. Az utolsó állófilm — ez volt a címe. Óra végén Kazal marokra fogta az összes papírlapot. — Szóval akkor elvihetem őket? Holnapra meg is lesznek. Pipecz elvette tőle a filmeket, s egy rántással összetépte őket. — A filmgyár bezárt — mondta. — Nem alszunk ébren. — Nahát, öregem, te teljesen begolyósodtál! — kiáltotta Kazal, azután táskáját fölkapva köszönés nélkül elrohant. Pipecz egyedül indult haza. Egész úton igyekezett az érettségire gondolni. meg hogy mi lesz utána... szem, az embernek az első regényénél arra kell törekednie, hogy a kiadó meg legyen elégedve. Különösen akkor, ha tulajdonképpen ő fogja viselni a házasságunk költségeit, nem igaz? — Értem. A fiú szórakozottan kever- gette villájával a Chablis-t. Az eljegyzése előtti időkben talán hozzászokott a pezsgőhöz. A japán urak elfogyasztották a halat, és igen csekély angol tudással, de annál választékosabb udvariassággal gyümölcs-salátát rendeltek a korosodó pincértől. A lány rájuk pillantott, majd pedig rám, de azt hiszem, csak a jövőjét látta. Nagyon szerettem volna óva inteni attól, hogy ezt a jövőt egy Londoni bohémek című regényre alapítsa. Én a fiatalember anyjának adtam igazat. Megalázó volt erre gondolni, de hát elmúltam hatvan éves, és minden valószínűség szerint az anyával lehettem egy idős. Azt szerettem volna mondani a lánynak: Egész biztos abban, hogy a kiadója igazat mond? A kiadó is ember. Néha hajlamos arra, hogy a fiatalok és csinosak erényeit eltúlozza. Lesz-e valaki, aki öt év múlva elolvassa a Londoni bohémeket? Fölkészült-e a hosszú évek erőfeszítéseire: „Csak balsiker, s nem alkotsz semmi jót... ?” Az évek múlásával az írás nem lesz könnyebb; a nap mint nap ismétlődő erőpróba egyre nehezebbé válik, s az a bizonyos „megfigyelőképesség” is gyöngül. Negyvenéves korára már nem az ígéretes tehetség, hanem a teljesítmény alapján ítélik majd meg. — A legközelebbi regény St. Tropezről fog szólni. — Nem is tudtam, hogy már jártál ott. — Még nem. Rettentő fontos, hogy az ember friss szemmel nézze a dolgokat. Arra gondoltam, hogy vagv hat hónapra ott telepedhetnénk le. — Mi maradna akkorára az előlegből? — Az előleg csak előleg. 15 százalékot kapok 5000 példány után, 20 százalékot 10 000 után. S mire a következő könyv elkészül, természetesen újra esedékes az előleg. Méghozzá a mostaninál nagyobb összeg, ha a Londoni bohémek kelendő lesz. — És ha nem? — Mr. Dwight szerint az lesz. — A nagybátyám kezdőfizetésnek ezerkétszázat adna. — Dev szívem, hogy tudsz akkor lejönni St. Tropezbe? — Talán jobb lenne majd akkor összeházasodni, ha visszajöttél. A lány nyersen odavágott: — Ha a Londoni bohémek elég jól fogy, talán vissza se jövök. — Ö. A lány rám rézett, meg a japán urakra. Kiitta a borát. Aztán megkérdezte: — Veszekszünk? — Nem. — Már megvan a következő könyvem címe is. A kék azúr. — Azt hittem, azúr annyi, mint kék. A lány csalódottan nézett rá: — Te tulajdonképpen nem is akarsz írónőt feleségül venni, mi? — Még nem vagy írónő. — Anngk születtem. Mr. Dwight szerint is. A megfigyelőképességem ... — Igen. Ezt már említetted, drágám, de mondd, nem tudnál egy kicsit közelebbi tájakon megfigyeléseket végezni? Például itt, Londonban. — Ez már megtörtént, mikor a Londoni bohémeket írtam. Nem akarom ismételgetni magamat. A számla már egy ideje ott feküdt az asztalon. A fiatalember elővette a pénztárcáját, de a lány fölkapta a számlát. — Ma én ünnepelek — mondotta. — Mit ünnepelsz? — Természetesen a Londoni bohémeket. Drágám, te szörnyen édes pofa vagy, de néha... — Szóval egyszerűen nem kapcsolsz. — De mégis jobb szeretnék én ... ha nem haragszol ... — Nem szívem, ma én fizetek. És persze Mr. Dwight. A fiatalember beadta a derekát. Ekkor egyszerre két japán úr is megszólalt, majd hirtelen elhallgatott, meghajolt egymás felé, mintha az ajtóban ütköztek volna ösz- sze. A két fiatalt összeillő miniatűröknek tartottam, holott óriási különbség volt kettőjük között. Ugyanaz a fajta szépség gyöngeséget vagy erőt rejthet magában. A tizenkilencedik század elején a lány egy tucat gyereket szült volna érzéstelenítés nélkül, a fiú pedig könnyű prédája lett volna az első fekete szempárnak Nápolyban. Lesz-e valaha egy tucat könyv a lány könyvespolcán? Azokat is érzéstelenítés nélkül kell világra hozni. Abban kezdtem reménykedni, hogy a Londoni bohémek csúfos kudarcot vall. a lány elmegy fotómodellnek, a fiatalember pedig szilárdan megalapozza jövőjét a borszakmában, a St. James környékén. em szívesen képzeltem el a lányt saját nemzedékének Mrs. Humphrey Wardiaként — igaz, hogy én azt már úgysem érném meg. Szerettem volna megtudni, hogy Dwight melyik kiadónál van. Elképzeltem, milyen kiadói reklámszöveget fogalmazna az írónő „mélyreható megfigyel őképességéről”; — ha ügyes, a lány fényképét is közölné a borítólap hátoldalán, mert nemcsak a kiadó ember, hanem a kritikus is. és ez a lány távolról sem hasonlított Mrs. Humphrey Wardra. Már a kabátjukat vették föl az étterem mélyében, de szavaik ide hallatszottak. — Vajon mit csináltak itt ezek a japánok? — kérdezte a fiatalember. — Japánok? — csodálkozott a lány. — Miféle japánok, szívem? Néha annyira elkalandozol, hogy azt kell hinnem, nem is akarsz elvenni. Halápy Lili fordítása összeállította: őri Zoltánná Tenk László: Hentesbolt
