Szolnok Megyei Néplap, 1979. március (30. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-25 / 71. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. március 25. KÜLPO Wmm (All * KORKÉP Egy hír margójára Idegen zászlók alatt Halálltajók és „úszó bombák” ■ 'Zrz.,, .. ^ v--—SrfCííV %r. * J'4 Amoco Cadiz: a világ eddigi legnagyobb olajkatasztrófája. 1978. március 17.-én 231 ezer tonna olaj szennyezte Brestnél a francia partokat A teheráni hírözönben is felhívta magára a figyelmet az a bejelentés, hogy a Palesztinái Felszabadítási Szervezet — szükség és igény esetén — hajlandó olajszakembereket küldeni Iránba, a távozó nyugati mérnökök és technikusok pótlására. Amikor a palesztinokról szól a híradás, rendszerint arra a harcra utal, amely saját államuk létrehozásának jogáért, valamint annak gyakorlati megvalósításáért folyik. Érthető, hogy a tudósítások zöme diplomáciai akciókról, tüntetésekről, gerilla-megmozdulásokról számol be, sőt néha előadódtak olyan szélsőséges, terrorista támadások is, amelyek sajnos nem használtak a palesztinok valódi ügyének. Bizonyos értelemben meglepetést kelthetett tehát az a rendhagyó közlés, hogy a palesztin mozgalom képes vállalni a világ második legnagyobb olaj- exportőrjének szakmai segítését, annak bonyolult feladatait s nem kis felelősségét. A hír margóján érdemes felfigyelni a szerénynek tűnő, de annál lényegesebb összehasonlító adatra: az arab világban ma viszonylag a palesztinok között a legnagyobb a kiművelt emberfők, a közép- és főiskolát végzettek száma. Ez természetesen kényszerszülte erény is: a menekülttáborokban sok az idő, s rendelkezésre állnak egyes ENSZ-progra- mok, oktatási és tanulási lehetőségek. Mégis rendkívül fontos, hogy a menekülttábori lét nem egyszerűen a múló idő morzsolását, nem a reménytelen siránkozását jelenti, hanem a palesztin fiatalok derékhada felkészül a jövő tennivalóira, s megfelelő szellemi tőkét képez majdani hazája számára. A palesztin szakemberek keresettek és nagy tekintélynek örvendők Líbiától Kuvaitig, s hivatkozhatunk akár magának Jasszer Arafatnak személyes példájára is. (Ami-, kor tanulmányait végezte a kairói Műszaki Egyetemen, nemcsak politikai aktivitásával, de kiváló szakmai előmenetelével is kitűnt. S a mérnöki diplomával zsebében, néhány más társával együtt, műszaki vállalatot alapít Kuvaitban, amely nem kevés nyereséget hoz. Ezt nem a saját hasznukra fordítják, hanem megteremtik a Fatah-szervezet induló pénzügyi eszközeit...) Aki realista módon közelít a nehéz világpolitikai témákhoz, nem melenget ábrándokat. A palesztin állam- alapítás nem ígérkezik köny- nyűnek. Ha a térképre pillantunk, nyilvánvaló, hogy a létrehozandó palesztin haza két nagyobb területi egysége, a Gaza-övezet és Cisz- Jordánia (a nyugati part) nem szomszédos egymással, izraeli föld ékelődik közéjük. Miként lehet majd az összeköttetést biztosítani, lehet-e olyan viszony, hogy valamilyen folyosó képződjön — minderre ma nehéz lenne választ adni. Gondot jelent majd a hazatelepülés, hiszen másfél tucat arab országból másfél tucat véleményt és álláspontot hoznak magukkal, ami tovább rétegzi a palesztin társadalmat. (Ez lényegében egységes a független állam elérésének céljában, de a következő szakaszban természetszerűleg jelentkeznek majd az osztálykonfliktusok és politikai ellentétek — s ezt fegyverekkel támaszthatják alá a különböző irányzatok fegyveres osztagai.) Meg kell teremteni a megfelelő gazdasági feltételeket is — a szakértők legalább tíz-tizenkétmilliárd dolláros alapot tartanának szükségesnek. Ismét kérdés, hogy az ENSZ, vagy az arab olajállamok hajlandóak lesznek-e mélyen zsebükbe nyúlni, ha igen, milyen körülmények között? Az államalapítás gondjait senki sem becsüli alá, dehát mikor és hol volt . zökkenő- mentes a nemzetté válás folyamata, egy független ország felépítése. S vannak keveset említett biztató lehetőségek is — éppen a palesztin értelmiség léte, fejlettsége. Minden bizonnyal leküzdhet- nék a mostoha adottságokat, ha végre nem fújna ellenszél, s mindenki — rokon- szenvből, szolidaritásból vagy egyszerűen a realitások kényszerűségét végre tudomásul véve — támogatná egy palesztin állam létrehozását. (r.) Zátonyra futott a napokban Gibraltárnál a 67 ezer tonna olajat szállító Grey Hunter nevű angol tankhajó. Az olaj egy része a tengerbe ömlött, de — a jelentések szerint — a szennyeződést sikerült lokalizálni. A viliág hírügynökségei szinte naponta közölnek híreket tankhajók baleseteiről. A Lloyd biztosító statisztikája például kimutatja, hogy 1977- ben 340 olajszállító hajót ért baleset; közülük 19 óriás tankhajó elsüllyedt. 1979 elején az írországi Bantry-öbölben kisebb robbanás rázta meg a Betelgeuse nevű francia tankhajót. Éppen hozzáláttak, hogy a 281 méter hosszú hajóóriás tartályaiból a 120 ezer tonna olajat kiszivattyúzzák. A hajó tűzoltókészülékei elégtelennek bizonyultak a fedélzeti tűz elfojtásához, és néhány óra múlva bekövetkezett a második robbanás. A lángnyelvek az égig csaptak, emberi testek repültek a magasba. A hajó derékba tört. Négy tengerész és hét kikötői munkás vesztette -életét. Az olaj a tengerbe ömlött. és megfertőzte az öböl vizét. Szerencse, hogy a kikötő 18 tartályában tárolt egymillió tonna olajhoz nem jutottak el a lángok ... Az olajkikötőt 1968-ban létesítette — a halászok és környezetvédők minden tiltakozása ellenére — a Gulf Oil, a világ negyedik legnagyobb olajtársasága. Azóta 24 hajó került itt a hullámsírba és szennyezte a kiöm7 lő olaj az ír partok vizét. A francia Total hajótársaság főnöke, Louis Bouzols, „érthetetlennek” nevezte a katasztrófát. Gilbert Bredel, a francia tengerész-szakszervezet titkára azonban a Quick című magazinnak adott nyilatkozatában rámutatott, hogy a Betelgeuse-t, mint a társaság más hajóit is. rossz állapota miatt már nem egy kikötőből kiutasították. A katasztrófa tehát nem véletlen szerencsétlenség. Az emberek általában azt hiszik, hogy a tankhajók olajtömege jelenti a veszélyt. Ez nem egészen így van. Néhány, éve a Pacific Glory nevű tankhajó összeütközött az Allegro nevű olajszállítóval. A Glory gépháza az ütközés következtében' felrobbant, a fedélzetet a tűz elpusztította, de a színültig telt tartályokban a 77 ezer tonna olaj nem gyulladt ki. Nem a kőolaj, hanem az abból kipárolgó gáz a robbanásveszélyes. Ez akkor keletkezik, ha a tartály nincs egészen tele. Rendszerint a ki- vagy berakodáskor, vagy a tisztításkor keletkezik veszélyes helyzet ilyenkor valóságos gázfelhő borítja a fedélzetet, s a kár egy csavarkulcs leesése is robbanást okozhat. A Holland Hajózási Intézet megállapítása szerint a világ tankhajóállományának kétharmada kétes hírű társaságok kezében van, amelyek hajóikat — főleg az alacsony adók és a laza biztonsági követelmények miatt — legtöbbször libériái, panamai, máltai és más zászlók alatt közlekedtetik. Ehhez járul még, hogy nincsenek egységes előírások a tengerészek, sőt a kapitányok szakképzettségére vonatkozóan sem. 1972-ben csupán a hajók egyharmada közlekedett „olcsó” zászlók alatt, ma már 75 százalékuk. S köztük nem egy a 200 ezer tonnás óriás. A profitéhség naponta emberéletek, értékek tömegét veszélyezteti, s közben szeny- nyezi a tengerek éltető vizét. Gáti István A palesztinai menekültek számára létesített nyolc oktatóközpont egyikében a diákok földmérő mérnöki képesítést szerezhetnek Riport a helyszínről Erősebbek vagyunk, mint bármikor Az APN tudósítóinak jelentése Vietnamról Kuvait A délibáb realitásai n Nhan Dán című újság szerkesztőségében vagyunk. Készül a lap holnapi száma. Főszerkesztője, Hoang Tung elvtárs — a Vietnami Kommunista Párt KB tagja — felolvas a kefelevonatról egy rövid verset, amely, ahogy ő megjegyzi, ' akár politikai kommentár is lehetne. A csípős hangú verses példázat egy „hatos fogatról” szól, az eléje fogott lovak azonban üres szekeret húznak, ahányan — annyi felé. A képes beszéd szereplőiben könnyen ráismerhetünk Kína mai uraira, akik között egyre nagyobb a marakodás. Pedig a pekingi vezető körök agresszív terveik megvalósítása érdekében hatalmas katonai erőket mozgattak meg. Mint beszélgetőpartnerünk elmondja, 350 ezer ellenséges katona tört be Vietnam területére, további 150 ezret helyeztek készenlétbe a határon. Ha figyelembe vesz- szük, hogy még két hadosztályt dobtak át Kína déli határaira és további hadosztály indulásra készen áll, kiszámíthatjuk, hogy Peking összesen tizenegy hadosztályt mozgósított. Végeredményben Kína agresszív háborújában egy millió katona vesz részt. — A vérszomjas tigris itt van a közelünkben, de belőlünk nem fog falatozni. Mind katonailag, mind politikailag erősebbek vagyunk, mint bármikor — mondja Hoang Tung. — Most, hogy Peking vereséget szenvedett, kénytelen kivonni csapatait — mondja a főszerkesztő. — De ez azt jelenti, hogy Peking- nek elment a kedve az újabb fegyveres kalandozásoktól? Szó sincs róla? Elzárt rendelte el kormányunk az általános mozgósítást északon is, délen is. Pekingnek megvoltak a maga „indokai”, hogy a szomszédos állam területére indított katonai beavatkozást olyasféle hadműveletként tüntessen fel, amely állítólag „térben és időben korlátozott”. Annak idején hasonlóképpen cselekedett a két amerikai elnök, Johnson és Nixon is: az USA indokínai szennyes háborúja során a valóságos méreteket illetően ők is megpróbálták félrevezetni az amerikai népet és a világ közvéleményét. A fogságba esett kínai katonák vallomásaiból most a következő képet kapjuk: az agressziót megelőzően a kínai tisztek úgy „tájékoztatták” a katonákat, hogy meg kell indítaniuk a harcot Vietnam ellen, mert az az állítólagos „moszkvai parancsnak” engedelmeskedve, kínai területeket foglalt el. így sugallták a kínai katonáknak azt a gondolatot, hogy a hadműveletek tulajdonképpen nem is vietnami területen folynak. így vallott egy 18 éves kínai fiú, Li Pin, az 53051-es számú ezred katonája: — Egy este riadóztattak bennüqket. Kaptunk fejenként 150 darab töltényt, aztán ponyvával letakart teherautókra raktak bennünket, és azt sem tudtuk, milyen irányba visznek. Amikor megérkeztünk, a század politikai tisztje közölte: „Vietnam agressziót kezdett Kína ellen! Eljött az idő, hogy odaüssünk! A Cao Bang tartományban fogságba esett Liu Fu, a 80. páncélos hadosztály harcko- csizója viszont a következőket mondotta el: — Amikor a hadműveletek megkezdődtek, néhány katonatársam érdeklődött a parancsnokainál, hogy miért kell nekünk háborúznunk Vietnammal?! Választ ugyan egyik sem kapott, de szinte percek múltán hívatták őket, „értekezletre”. Többé aztán nem ’láttuk őket, biztos, hogy nem is élnek már... Nálunk az ilyesmi nem ritkaság. Támadás előtt — folytatta Liu Fu, — minden harckocsira négy, vietnami egyenruhába öltöztetett katonát is ültettek. Nekünk azt mondták, hogy ezek diverzánsok, akik majd utat törnek a mi csapatainknak. Aztán megismerkedtem egy ilyen diverzánssal. 1978 őszéig Cao Bang városában, a hasonló nevű vietnami tartomány székhelyén élt, s fodrászként dolgozott. Amikor Kínába csábították, az ő szavaival élve, „egyből” besorozták. Politikai tanfolyamokat hallgatott, ahol megtudhatta, mi a kötelessége „a Nagy Kína védelmében”, aztán megtanították a diver- zió és a kémkedés alapvető ismereteire. Azt mondta: parancsot kapott, hogy diver- zánsként dolgozzon a vietnami csapatok hátában, és ha úgy adódik, „csaphat egy kis zajt” kínai területen is „hadd magyarázkodjanak majd a vietnamiak. ..” így készítették elő a kínai vezetők későbbi rágalmaikat, miszerint „támadás ért kínai lakott településeket”. Hoang Tung elvtárs tájékoztat bennünket arról is, hogy Kínában egyre nagyobb az elégedetlenség a szocialista Vietnam elleni fegyveres támadás miatt. Egyes dél-kínai területeken például az asszonyok kiáltványban követelték, hogy „hozzák vissza fiainkat a vietnami frontról!” Illegális rádió- állomások is működnek kínai területen. Adásaikban leleplezik Peking Vietnammal kapcsolatos hitszegő magatartását és támogatják az agressziónak hősiesen ellenálló vietnamiakat. — A kínai agresszió „korlátozott jellegére” vonatkozó kitétel nemcsak arra kellett a pekingi vezetőknek, hogy félrevezessék a kínai népet, — mondja Hoang Tung elvtárs. — Jó volt ez arra is, hogy ha esetleg katonai vereséget szenvednek, még mindig kényelmesen visszavonulhassalak. Ez be is következett. .. Természetesen, sokkal mélyebb gyökerei vannak az egésznek. Tény, hogy mindenféle — politikai, katonai, gazdasági — szempontból megérezték a háború nehézségeit. Peking ismét meggyőződhetett arról, hogy a szocialista közösség Vietnam oldalán áll. O. Trofimova, I. Szavincev Vagy öt éve, hogy az Arab (Perzsa) -öböl északi végén 17 ezer négyzetkilomé-' térén elterülő s alig több, mint egymillió lakosú ország azóta elhunyt uralkodója, Sejk Szabah Al-Szalem AlA főváros, Kuwait1 utcaképe, háttérben a telekommunikációs központ Szabah emír e sorok írójának a kuvaiti életszínvonalra vonatkozó kérdésére így válaszolt: „Ha akarnánk, minden állampolgárunkat születése pillanatától kezdve — lemondva bármi ellenszolgáltatásáról — tisztességes életjáradékban részesíthetnénk, a munkát pedig a külföldiekkel végeztethetnénk el.” Nem túlzott a néhai uralkodó, ha figyelembe vesszük, hogy a világon alig egy-két ország mondhat magáénak akkora egy főre jutó nemzeti jövedelmet, mint Kuvait, ahol az tavaly 11,3 ezer dollárt tett ki. Az alapvetően konzervatív és nyugatbarát orientációjú Kuvait ugyanakkor az el nem kötelezettek mozgalmának tagja, szolidáris az arab népek igazságos harcával és síkraszáll a közel-keleti válság átfogó rendezése mellett. Ez utóbbi a politikai alapja a szocialista országokhoz — köztük hazánkhoz — fűződő korrekt kapcsolatainak. Elmondhatjuk, hogy ezek magyar viszonylatban jók, és folyamatosan fejlődnek. Különösen gazdasági téren látványosan, mert 1974 óta a magyar—kuvaiti kereskedelem ötszörösére növekedett s megközelítette az évi 50 millió dollárt. Ennek 98 százaléka a magyar export, amelyet felerészben élelmiszer- ipari cikkek alkotnak. így hát az együttműködés bővítése, amely Lázár György miniszterelnök nemré® befejeződött kuvaiti látogatásának célja volt — kölcsönös érdek. Pálfi Viktor
