Szolnok Megyei Néplap, 1979. március (30. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-23 / 69. szám
1979. március 23. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 A magyar Néphadsereg Művelődési Központja előtt a Tanács- köztársaság 60. évfordulója alkalmából állították fel Kiss István Kossuth-dijas szobrászművész a „Béke védelmében” című szoborkompozicióját. A krómacélból készült szoborcsoport alakjai a néphadsereget, a dolgozó népet szimbolizálják. A képen: Utolsó simítások a krómacél kompozíción még a kiállítás előtt a Százados úti művésztelepen Külföldi énekkarok is szerepelnek Vándor Sándor énekkari fesztivál Szolnokon Idén áprilisban kilencedik alkalommal kerül sor Szolnokon a kulturális hetek rendezvénysorozatára, amelynek egyik kiemelkedő programja lesz április 29 és május 1 között a Vándor Sándor munkás és ifjúmunkás énekkari fesztivál. Az országos rendezvényen — amelynek Szolnokon kívül még két város; Budapest és Győr ad otthont — azok a kórusok találkoznak, amelyek az 1978-as Vándor Sándor énekkari szemlén kiemelkedően szerepeltek. A fesztiválon az idén külföldi vendégeket is üdvözölhetünk, a 21 hazai énekkar mellett jugoszláv és szovjet kórusok produkcióját hallhatja a szolnoki közönség. A városba érkező, csaknem ezerháromszáz dalos első fellépésére április 29-én a sportcsarnokban kerül sor, minden bizonnyal maradandó élményt nyújt majd a kórusok közös éneklése. A fesztiválprogram másnap bemutató hangversenyekkel folytatódik, szerenáddal, majd május 1-én az ünneplő közönség tiszteletére adott hangversennyel fejeződik be. • • nnlrÁnlpQpk” a közművelődésben A statisztikai összesítések szerint az elmúlt esztendőkben jelentősen javultak megyénkben a közművelődés személyi feltételei. A megállapítás azzal együtt is igaz, hogy néhány területen ma is erős a főhivatású népművelők fluktuációja. Jóleső érzéssel nyugtázhatjuk, hogy a javuló személyi és tárgyi feltételek között több művelődési otthon munkája szakmailag megalapozottá, tartalmában gazdaggá, vonzóvá vált Amikor az eredményeket számba veszik a különböző fórumokon, kevés szó esik azokról, akik nem hivatásos népművelőként végeznek nélkülözhetetlen munkát a művelődési otthonokban, klubkönyvtárakban. Azokról a szakkör, amatőr művészeti csoport és klubvezetőkről, akik mindennapi munkájuk mellett vállalkoztak a művelődő közösségek irányításának, nehéz — és gyakran hálátlan — pedagógiai munkájára. Szenvedéllyel, hivatástudattal, ügybuzgalommal dolgoznak, gyakran társadalmi munkában, vagy csekély tiszteletdíjért. Az ország egyik legjobb — Szolnokon működő — csillagászati szakkörének jogász a vezetője, számos falusi ifjúsági klubot fiatal pedagógusok, alkalmazottak irányítanak, s amatőr művészeti együtteseink vezetői között akad szakmunkás technikus is. Köztük olyanok, akik sokszor az évi szabadságuk terhére — végezték el a csoport irányításához ismereteket adó tanfolyamokat, hétvégeken jártak el szakmai továbbképzésekre, tanácskozásokra, módszertani bemutatókra. Sokszor napokat búvárkodnak a könyvtárban, hogy a klubfoglalkozás sikerüljön, éjszakánként készülnek egy-egy próbára, fellépés előtt se éjjelük, se nappaluk — s magukban gyakran a pokolba kívánják az egészet — aztán másnap újrakezdik. A munkájuk során újratermelődő gondokra — ap- róbb-nagyobb szakmai szervezési problémákra — nincsenek könnyűszerrel alkalmazható „receptek”, a megoldást, az általuk vezetett közösség és a speciális helyi körülmények ismeretében önállóan, alkotó módon kell megtalálniuk. Azoknak az intézményeknek, amelyeknek sikerült képzett, lelkes vezetőket találni kiscsoportjaik élére, jelentős a kisugárzó, módszertani hatásuk is. Ezért gazdag Mezőtúron a természettudományos szakköri, a Jászságban a honismereti mozgalom, de említhetnénk más példákat is. S ahol a lehetőségekhez képest alacsony színvonalú a közösségi munka? A hiányosságok forrásai közt mindig ott van: nem sikerült mozgósítani a legjobb erőket. Sorolhatnánk példákat erre is. Föntebb a közművelődés személyi feltételeiről esett szó. A főhivatású népművelők száma korlátozott, ami azonban az „önkéntes vezetőket” illeti — nagyok a tartalékaink. Tájak — Korok — Múzeumok Ismerd meg hazádat! Ha nem volna már foglalt a „Magyarország felfedezése” elnevezés egy sikeres könyvsorozat számára, bízvást nevezhetnénk így is azt, ami mostanában, mindnyájunk szeme láttára bontakozik ki. Aligha volt ugyanis példa rá mindeddig, hogy ezrek, majd tízezrek és nyomukban immár százezrek kelnek útra, hogy jobban megismerjék az ország nevezetességeit. Közelebbről: a természetvédelmi tájakat, a műemlékeket és a múzeumokat. Látni és megszeretni* A Tájak-Korok-Múzeumok mozgalomról van szó. Hogy hányán vesznek részt benne akkor, amikor ezek a sorok nyomdafestéket látnak — nem lehet pontosan tudni. Legutóbb az elmúlt év őszén készült statisztika, akkor 150 ezer körül mozgott a számuk, most 200 ezer lehet. Vannak, akik egyénileg vágnak neki az önmaguk választotta feladatnak, mások brigádban vagy csoportosan indulnak túrákra, hogy minél több „tájat, kort és múzeumot” lássanak. Másfél éves mindössze a mozgalom, 1977 októberében hirdették meg a versenyt, amelyben mindenki részt vehet és szerezhet arany-, ezüst-, de legalább bronzjelvényt. Valljuk be: ez egymagában kevés embert ösztönzött volna arra, hogy nekiinduljon az ország különböző vidékeinek. Sokkal inkább az, hogy a mozgalom megadja a semmivel sem pótolható élményt és örömet: mindenki önmaga fedezheti fel a látni és megjegyezni érdemes dolgokat szerte az országban. A szó szoros értelmében játszva — hiszen a különböző fokozatú jelvényekre jogosultság megszerzése elsősorban kedvderítő felnőtt-játék — lehet olyan ismereteket szerezni, amelyekhez másképpen csak közvetve, könyvekből, képekről, hírből lehetne hozzájutni. Márpedig ha áll a mondás, amely szerint „messziről jött ember azt mond, amit akar”, sokszorta úgy tartják hazánk minden táján, hogy az a biztos, amit a saját szemével lát az ember. Hozzá kell tenni, hogy Magyarországon még egy nemzedékkel korábban is nagyon nehezen mozdultak az emberek. Apáink, nagyapáink fiatalkorában egész életre szóló eseménye volt a falusi fiatalnak katonáskodása, hadifogsága, hiszen csak akkor látott távolabbi tájakat. Asszonyok körött meg éppen ritkaságnak számított az, aki valaha járt faluja: határán túl. S ez nemcsak a hegyek közé szorított vagy az alföldi síkságon társtalanul álló falvakban volt így, olykor még kis-városban is... Igaz viszont az is, hogy amióta megnyíltak az országhatárok, könnyebb utazni, világot látni — sokan indultak messze földekre élményt szerezni. S az sem ment — talán nem is kell még múlt időbe tenni, hiszen máig tart — ritkaságszámba, hogy olyan látnivalókra csodálkoznak rá hazánkfiai külföldön, amelyeknek párját vagy annál is szebbet, értékesebbet itthon lehet találni, de kevesen tudnak róla. Valahol a kettő között, a falu határán belülmaradás és a csak külföldre tekintés között van a józan, arany kö- zépúton ez az új mozgalom. Dehogyis beszél le bárkit arról, hogy nézze meg más országok érdekességeit, hogy élményeket szerezzen külföldön! Arról sem akar senkit meggyőzni, hogy az ő falujában, városában nincs mit néznie, sőt! Sokan éppen a Tájak-Korok-Múzeumok mozgalom jóvoltából döbbentek rá, hogy községükben is van középkori templom, a közelben természetvédelmi terület, a látótávolban levő, ősrégi várromot is érdemes közelről megnézegetni. A mozgalom mindenkié Mi tagadás, ebben is, mint sok mindenben, a főváros lakói jutottak előnyhöz. Mindenki tudja, hogy Budapesten már csak a város nagysága miatt is több a látnivaló, mint az ország bármely más lakott helyén. Ám az is tény, hogy a budapestiek gyakran csukott szemmel mennek el olyasmik mellett, amikért az ország távoli vidékeiről, de még külföldről is sokan tartják érdemesnek ide jönni. Az előny a TKM-moz- galomban abban mutatkozik, hogy az aranyjelvényesek felénél is több budapesti lakos. Mégsem lehet azt állítani, hogy a mozgalom elsősorban vagy főként, de még azt sem, hogy túlnyomóan a fővárosiaké. Hát kié is tulajdonképpen?- Ritka eset, hogy a részvevők összetételéből nem lehet erre pontos választ adni. Vagy inkább: az egyetlen válasz az, hogy — mindenkié. Egy reprezentatív — tehát csak megközelítő eredményre számító — felmérés ' szerint az aranyjelvényesek körött minden negyedik általános iskola felső tagozatának tanulója volt és minden ötödik — nyugdíjas. Korosztályok tekintetében tehát elég szélsőséges a megoszlás. Ám ugyanakkor arról is számot ad ez a felmérés, hogy 36 százalék értelmiségi és alkalmazott, 12 százalék munkás. Ez utóbbiak között szép számmal vannak szocialista brigádtagok. Egyelőre kevés a TKM-mozgalomban a mezőgazdasággal foglalkozó falusi lakos, de az elsők már közülük is elindultak országot látni. Tulajdonképpen ebben áll a mozgalom legnagyobb jelentősége: olyan emberek lépnek be a múzeumok kapuin, akik korábban nem érdeklődtek a képző- és iparművészet, a régészet, a történelem és a többi, tárlókban, kiállítási termekben rendszerezett látnivalók iránt. Megismerkednek egy sor olyan dologgal, amiről eddig csak alapfogalmaik voltak, lassanként tanulják meg szeretni a szépet, tisztelni a múlt legjobb hagyományait és tanulni azokból. Bürokrácia nélkül Természetes, hogy mindez nem mehet egyik napról a másikra. Senki nem állítja, hogy a Tájak-Korok-Múzeumok mozgalom részvevői két- három múzeum anyagának megtekintése, néhány természetvédelmi terület felkeresése után már avatott tudói lesznek a szaktudományoknak. Nem is kívánja ezt a mozgalom. Csupán az ismereteket akarja bővíteni, az érdeklődést felkelteni, hazánk összegyűjtött értékeit bemutatni. Már az országhatárokon is túljutott a TKM-mozgalom híre, külföldiek is bekapcsolódtak, hogy szórakozva, versenyezve ismerjenek meg minél többet Magyarország kulturális értékeiből. Jelennek meg könyvek, újabb térképek, útmutatók — szélesedik, terebélyesedik a mozgalom, mind több hívet nyer önmagának. S ami nem is olyan mellékes: mindez bürokrácia nélkül jött létre. Alig né- hányan végzik az egyre nagyobb adminisztrációt. Társadalmi aktivisták segítenek, felismerve a TKM-mozga- lomnak hírénél nagyobb jelentőségét. Tavasszal új erőre kaphat — szinte biztos, hogy kap — a TKM. Jó időben, kirándulással egybekötve indulnak hívei múzeumok, érdekes tájak meglátogatására, élménygyűjtésre. Felfedezni az ország meglévő, összegyűjtött értékeit — s önmagukban a tudásgyarapításra, ismeretbővítésre vágyó embert. Várkonyi Endre „Aquincumi'’ porcelánok A Fővárosi Művészi Kézműves Vállalat aquincumi porcelángyárában különleges eljárással - mázalatti festéssel — is készítenek figurális tárgyakat. A külföldön is keresett dísztárgyakból 1979-ben mintegy kétmillió forint értékben szállítanak exportra. A képen: Készül a porcelán teve Világos ? Virágföldet, jól kevert termőt hoztak pár kocsival a héten a bérház elé, a kis parkhoz. Másnap, harmadnap munkások is jöttek, szétterítették, elegyengették. A márciusi bágyadt napsütésben jól esett ránézni. Lám, közeleg a tavasz. Az egyengetők után majd palántázók jönnek, megágyaznak a zsenge tövű virágoknak, magot hintenek. S mire nemcsak naptár szerint, valójában is itt a tavasz, irul-virul a környék. A város másik végén jó tíz napja kellemes napsütésben padokat festett egy öregember. Tempósan huzgálta az ecsetet, keze munkája nyomán új lett, felfrissült sok, a téren öregre kopott ülőalkalmatosság. Egész évben ilyen maradjon, gondoltam, tiszta és világos. A heti nagypiacon már megjelentek az első palánta- és rózsafatő-áru- sok. Az olajosmunkás, akivel a hajnali derengésben találkoztam, ugyancsak elköltötte a pénzét. — Cipelem, — mondta — de nem neheztelés volt az. Inkább a tavaszvárás, a megújhodás öröme. Szeretjük a szépet, a tisztát, a virágot — világos. Valamennyien? A bérház előtt, ahol pár napja elegyengették, elsimogatták a friss földet, újból ,h vágtak egy kanyart” a járókelők. Nem lehet több, két méterrel rövidült az útjuk, de tapossák a földet ormótlan nagy, nehéz fér- ficipök, pihekönnyű női topánkák és gyermekbakancsok. Mintha sors fordulna, ha két méterrel hosszabb uiat járnának. (Ne lenne csak széles betonjárda, hajaj, hogy panaszkodnának!) Gyanítom, a palántázók, magvetők bosszankodva még egyszer annyit dolgoznak majd, ha odaérnek. A múlt héten festett padokat is láttam ismét. Egyikük-másikuk viseli első ülője nyomát. És a támlák! Szeretlek, Cica! ABBA! — firka, karcolás, rondítás sokon. A jól termő, friss föld, a palánta, a virágmag, a padra kent cinóberpiros sok pénzbe kerül. Többe talán, mint ha mindenki annyi rózsatövet venne, mint olajosismerősöm a piacon. Csakhogy, amíg a munkás saját zsebéből fizette a saját kertjében díszlő rózsákat, addig az utcák, a terek, a parkok szépítését a társadalom fizeti. Közpénz — mondhatnák röviden. Takarékoskodunk, gazdálkodunk a magunkéval. Gyarapodunk, ki ezzel, ki azzal. A betétkönyvek manapság már mindennapi velejárói az életnek. A takarékos, az ügyesen (a szó jó értelmében ügyesen!) gazdálkodó embernek van, lehet, lesz, — világos. Az már viszont egyáltalán nem, hogy csak a magukéra takarékosak sokan. Nemtörődöm rongálok, károsítok, ha az egész, — a közösség — vagyonáról van szó. Olyan kevésnek tűnő a tavaszi virágültetés, a frissen festett pad, a rendbe hozott játszótér. Mégis, sokat mond a környék, a település embereiről. Ha megmarad, s ha nem, akkor is! Világos? S. J. Sz. J.