Szolnok Megyei Néplap, 1979. március (30. évfolyam, 50-76. szám)

1979-03-21 / 67. szám

1979. március 21. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 13 Emberarcú történelem kétség­telen jelentős szerepe van abban, hogy tör­ténelmi tudatunk egyre mé­lyül, szélesedik: erősebbé válik. Nemcsak úgy általá­ban, de különösképpen jelen századunk történelme, az utóbbi évtizedek haladó és forradalmi hagyományai él­nek elevenebben bennünk, mióta a képernyőn is rend­re megjelenik a múlt, azaz mióta a televízió is a törté­nelem szolgálatába szegődött, pontosabban a történelmét birtokba venni akaró ember segítségére sietett — foko­zott társadalmi igényeket elégítve ki ezzel. Ha nem volna, nemcsak egy-egy kor­ról szerzett ismereteink len­nének szegényesebbek (isme­reteket egyébként más úton- módon is szerezhetnénk, ott vannak az írásos források, szaktudomány), hanem első­sorban a megtörténtek újra átéléséből fakadó élményeink volnának soványabbak. A múlt idézésének sokféle módja van a képernyőn. A személyes vallomásoktól a tárgyszerű dokumentumokig, a történtek egyszerű felele­venítésétől a történelmi igaz­ság művészi erejű megszó­laltatásáig húzódhat az ív. E formai változatosságon belül is azonban a televízió alig­hanem legsajátosabb lehető­sége és érdeme: az ember­arcú történelem felmutatá­sa; annak tudatosítása, hogy a történelmet is emberek csinálják, s hogy ezek az emberek, ha időközben hő­sökké is magasztosulhatnak, mítosz alakul ki körülöttük, lényegében épp olyan embe­rek, mint mi. Ezért van oly különös varázsa mindig, ha nemzeti történelmi sorsfor­dulók alkalmából azok szó­lalnak meg, akik cselekvő részesei voltak a megidézett eseményeknek. Őket látva és hallva ami elvontalak, távo­linak tűnt, egyszeriben em­berközelségbe kerül. A tör­ténelmi időket visszaidéző személyes emlékezések, még­ha olykor nem is mentesek az elfogultságtól: a néző szá­mára az átélhetővé vált his­tória. A . televíziónak azok a dokumentumműsorai, mint például a Vöröskatona vol­tam is, önkéntelenül is azt az érzést keltik bennünk, hogy igenis most. a jelenben is rajtunk múlik, s csak raj­tunk, ami történik, illetve ami történhet. A Tanácsköztársaság ün­nepléséből a televízió igén sokrétűen igyekezett részt kérni; idézte szellemét szer­kesztett versműsorban — szép. ihletett összeállítás volt a Köszönet a tüzért — csokorba kötve nyújtotta át tegnap este a forradalom da­lait, ott volt a díszünnepsé­gen, s vele együtt ott lehet­tünk mi is, újra bemutatta a Stromfeld Aurélról írott drámát, vasárnap este e tör­ténelmi valóságról beszélt Jancsó-nyelven a Csillago­sok, katonák, és ma este té­véjátékot is láthatunk, amely Korvin Ottó naplójából szü­letett. Az emlékezés és egy­ben az amlékeztetés színes­ségét hangsúlyozván megem­líthetném a Karikás Frigyes írásából készült A 39-es dan­dárt is, Makk Károly film­jét, de úgy gondolom, az ün­nepi emlékezés legtesthez, akarom mondani képernyő­höz álló formáját (épp tele­vízió és történelem fentebb jelzett kapcsolatának értel­mében) a Horizont szerkesz­tősége választotta, amely már eddig is nem egy politikai témájú műsorával vívott ki magának elismerést, s most is nem akármilyen fába vág­ta — ismét csak sikerrel — a fejszéjét. Az évforduló tartalmához — jó érzékkel — az interna­cionalizmus gondolata felől közeledett s felvállalta, nem kis energiával, hogy a sok­szor csak frázisként emlege­tett fogalomnak szinte kéz­zel fogható jelentését adja; kutatókat jellemző szenve­délyességgel keresték meg azokat, akik a forradalom katonái voltak 1919-ben. a Tanácsköztársaság idején. Bejárták értük csaknem az egész Szovjetuniót, Lenin- grádtól Szamarkandig. S az eredmény: a személyes sor­sok tükrében, a különböző irányból, de ugyanoda érke­ző életutak összegződéséből átérezhetően emberivé vált az a -történelmi-forradalmi kézfogás, amelyet a száraz tudomány egyszerűen a Ma­gyar Tanácsiköztársaság és Szovjet-Oroszország kapcso­lataiként tart számon. A maga nemében új felfe­dezéssel is szolgált e három­részes dokumentumfilm. Hisz a legszélesebb körökben most vált először tudatossá annak ténye (eddig inkább a tudo­mány művelői ismerték a té­nyeket), hogy volt orosz ha­difoglyok és hazáinkban élő orosz politikai menekültek milyen nagy számban ragad­tak fegyvert és harcoltak a Tanácsköztársaság győzel­méért. Arról eddig is tud­tunk eléggé részletesen, hogy a magyarok ezrei miként vettek részt az oroszországi forradalmi harcokban, de az érem másik oldala, hogy tud­niillik ez fordítva is igaz — magyarok a Vörös Hadsereg­ben, oroszok a vöröskatonák között — most vált közis­mertté igazán. Balogh Judit szerkesztő­nek és Kígyós Sándor rende­zőnek csaknem hatórányi visszaemlékezésből kellett a másfélórás film anyagát ki­válogatnia. S bizony nem le­hetett könnyű dolguk, hisz ahány emlékező annyi regé­nyes érdékességű sors. Ha hiányérzete lehet a nézőnek, a film láttán, az is ebből fa­kadhat. Bizony kevés volt az az idő, háromszor har­minc perc, ami rendelkezésre állott, hogy nemcsak szere­pükkel, hanem erkölcsi ta­nulságokat bőségesen tartal­mazó emberi konfliktusaik­kal is megismerkedhessünk. Milyen izgalmas lenne pél­dául gondolatban végigjárni újra a 85 éves Nagybali Já­nossal megtett útját, aki Debrecen környékéről indult el hajdanán s már több mint hatvan éve él a távoli Sza- markandban, és mégis, ami­kor megszólal, még most is a tiszántúli tájszólás érződik beszédében. Hogyan tudta megőrizni nyelvünk zamatát? Vagy hasonlóan, milyen em­beri titkokat rejtegethet az ugyancsak nyolcvanon túl Stern Dezső példája.* aki szintén régóta elszakadt szü­lőföldjétől, ötvennégy eszten­deje nem járt hazánkban, de kiejtésében mégsem volt érezhető semmi idegenes. Hogyan történhetett? Min­dennap — ő mondta — han­gosan olvassa a hozzáérkező magyar újságokat. Nem megható már pusztán ez, az anyanyelv szeretetének ez a sajátos formája? az egyéb példá­kat. Két­ségtelen, a dokumentumfilm a bőség zavarával küszkö­dött, s talán ha az emléke­zések közé a film készítői nem iktatnak be többnyire -már közismert, egyszerűen az eseményekre utaló doku­mentumokat, tehát teljesen a volt vöröskatonáké a szó és a kép, még egységesebb pa­norámáját tudták volna ad­ni az emberformálta és az embert formáló időknek. Ta­lán érdemes volna visszatér­ni a szereplőkhöz, akár a portrékészítés igényével is. Gondolattársításra gazda­gon alkalmat kínáló doku­mentumfilmet nyújtott át a Horizont, többek között alá­húzván azt az immár tapasz­talatilag is bizonyított törté­nelmi igazságot (a film esz­meiségének legmélyebb réte­ge ez), hogy — Ady szavaival — csak akkor születhetnek nagy dolgok, ha nemcsak bátrak, hanem össze is fog­nak, egyet is akarnak, akik mernek. Televíziónknak Sorolhatnám Érkezés. A hosszú vonato­zás után jól esett a séta ... ... még a meredek hegyi ösvényen is SALGÓ-EMLÉKTÚRA A SZOLNOK MEGYEI KÖZLEKEDÉS BIZTONSÁGI TANÁCS ÉS A MEGYEI ÚTTÖRŐ ELNÖKSÉG NEGYEDIK ALKALOMMAL SZERVEZTE MEG AZ ELMÚLT HÉT VÉGÉN A SALGÓ-EMLÉKTÚRAT. A MEGYE LEGJOBB ÚTTÖRŐ KÖZLEKEDÉSI RENDŐREI - KÖZEL SZÁZAN UTAZTAK EL SALGÓ- BÁNYÁRA, A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG DICSŐSÉGES TAVASZI HADJÁRATÁNAK KIINDULÁSI SZÍN­HELYÉRE, HOGY MEGKOSZORÚZZÁK AZ EMLÉKMŰVET. AZ ÚTTÖRŐKÖN KÍVÜL TÖBB MINT 600 SZOLNOK MEGYEI FIATAL IS ELLÁTOGATOTT VASÁRNAP AZ EMLÉKMŰHÖZ, HOGY ELHE­LYEZZE AZ EMLÉKEZÉS KOSZORÚIT. KÉPRIPORTUNK A GYEREKEK GYALOGTÚRÁJÁN KÉSZÜLT, AMELY AZ ÜNNEPI PROGRAMON KÍVÜL FELEDHETETLEN ÉLMÉNYEKKEL GAZDAGÍTOTTA A PAJTÁSOKAT. „ ... szocialista hazánk hű úttörője leszek, lelkiismeretes közlekedési szolgálatommal vigyázok társaim testi épségére”- mondották az emlékműnél tett fogadalmukban a kis rendőrök V. M. Irány a somoskői vár! T. Katona László képriportja A gyerekek a határőrség engedélyével meg­tekinthették a csehszlovák területen lévő ter­mészeti ritkaságot: a somoskői bazaltömlést is Tere-fere a magyar határőrökkel Salgóvár. A romok közül ragyo­gó kilátás nyílik a szűk völgy­be szoruló Salgótarjánra

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom