Szolnok Megyei Néplap, 1979. március (30. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-18 / 65. szám
10 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. március 18. Kopasz Márta: Alkotónő Takács Imre: Megismétlődő ünnep A gyémántfényű Nap ideragyog. Elúsztak a hab-felhő-komondorok. A Napba belenézni most veszélyes. Lett a tél az ünnepek után fényes. Átkelek a félkész lakótelepen toronyiránt. Olyan az ég, mint nyáron. A hideg szél olyan, mint februárban. A magas házak között az éles árnyékok őrzik a föld fagyát. A napos részeken pedig a cipőm talpára ragad az ujjnyi sár. Itt jég a tócsán, itt fehér zúzmara a drótszálakon, az elhagyott betonvas-darabokon, a tört deszkákon, a széllel idevándorolt hulladékon — ott pedig a föltúrt kertföldek tavaszi csillogása. Kinyitnak egy ablakot, és a Nap tükörfénye átcikkan a majdani parkok térségein. Az építőipar tatárjárása után majd kinő a fű, de először is a gaz, ha tavaszodik. APÁM, NÉHAI TAKÁCS JÓZSEF: Ha valamit csinálni akarunk, először rontani kell. (Nem szépen szétszedegetni, de rontani.) Az emeleteken kisbabák játszogatnak a meleg padlón. Majd este — a világító ablakaival — szép lesz a szikla-szurdok. A gyerekek máris humanizálják a beton-szögleteket: rendeznek a magasságból ledobált fákból új karácsonyt. Ács Jenő: Nyarak után ködölt a pára A ház sarkához kapa dől, nyele akác, vasa fényes, hány nemzedék botorkált véle tengeri közt. napverte, éles földeken. Suhogott a szár, lábuk görcsös, derékuk merev, szemük csak a tőre nézett és mindig este lett. Nyarak után ködölt a pára, nyirokkal, sárral jött az ősz, Várad mellől a hegyek úsztak, s a fájdalom lett ismerős. Csontjaikban országolt a hó tüze arcukba barázdát ütött hideg veríték vénítette őket, a jégbe sulykolt föld fölött. S most, smaragdsodronyként lebocsátja festett szemhéját a hold, s a macska ráugrik az árnyra, s világít hosszan, mint a folt. Botár Attila: « m Onmetszet Bennem virrad a szerelem s a gyűlölet — kikeltem anyám szíve alól Bennem vezekli egy folyó: lehetett volna tenger, de csak dalol Bennem éjszakázik a vas és bennem a gyökér is, mit elsarabol béd után ásítozva ült a lecke fölött. A szülei dolgoztak, mindig egyedül ebédelt. A gázsütőben volt az étel, csak föl kellett melegítenie. De egyedül még az ebédelés is unalmas. Mázlija van az öregnek, hogy nem a szolgálatosok főznek neki — gondolta az orrát piszkálva. A táborban mindig odakozmált az étel, de azért legyűrték valahogy. Biztos, hogy az öreg gyomra nem venné be. Az egyszer tuti. Az órára pillantott. — Na, indíts — mondta magának. — Ne pilinckázzunk annyit. Ezt a mester szokta mondani, amikor a pengék csupán simogatják egymást, semmi akció, nem dübörög a pást. A mester szuszog, amikor iskolázik velük. Már akkor is szuszog. A mester is öreg. Én nem leszek öreg, vagyis hát nem olyan öreg, mint a mostaniak, annyi szent. — Ezt már a biciklin ülve fűzte hozzá, beletaposott a pedálba, keresztülszá- guldott a Fő téren. Az „ex- pedíciós” dolgozatában is megírta. A világűrben másképp jár az óramutató. Az ember elszökik az öregség elől. A nyugdíjas, beteg tanár háza nyitva. Kapun, ajtón szabadon ki-be járhatnak. Az öregnek már jártányi ereje sem maradt. A legbelső, kis szobában feküdt. Könyvei a mennyezetig érnek. Lábujj hegyen lépett be. — Jó napot kívánok, tanár úr. A párnán megmoccant a csontos fej, a szunyókáló szemhéjak fölrebbentek. A szemüveglencse furcsán megnövesztette a vizenyős-zöld tekintetet. — Hány óra? — szólt önmagára neheztelő hangon. — Folyton elalszom mostanában. Ha az ember sokat alszik, semmire sem jut. Ismered a régi latin bölcsességet, ugye? Sex horas dormire sat est iuvenique senique. A fiú a fejét rázta. Latin? Semmi haszna belőle. Inkább a technikumot választotta. — Ki is vagy te, fiam? — kérdezte az öreg. A fiú megmondta. — Voltam már a tanár úrnál. — Persze hogy voltál, tudom én azt. Csak hát nagyon sok fiút ismerek ám. sok-sok diákarc raktározódott el bennem. ötven esztendeig tanítottam, és néha nem találom az arcokhoz a megfelelő nevet. Közben a feje fölött a mennyezetet nézte. — Mire van szüksége a tanár úrnak? — kérdezte a fiú.' — Mit hozzak kintről? A mennyezeten pásztázó tekintet a fiúra csúszott. — Ülj csak le. Húzd ki azt a széket. — Igen — mondta a fiú, és leült. — Nevek — mondta az öreg. — A név fontos, de legfontosabb mégis az arc. Érettségi találkozókon vagyok a legnagyobb zavarban. Akár hiszed, akár nem. az arcokra mindig emlékszem, a felnőttarcok megőrizik a diákköri vonásokat, ott bújnak azok a felnőttarcon is. Mindenütt fölismerem a volt diákjaimat, ha összekevernéd őket egy nagy tömegben, akkor is rájuk tudnék mutatni. Csak a neveket kell keresgélnem. Az arc a minden. Az tükrözi az ember karakterét. Már a 1i zsenge korotokban is-. — Kissé följebb húzta magán a paplant. — Az egyik tanítványom, kérlek, akit nyolc éven át tanítottam, már folyékonyan- beszélt latinul. A fiú orrtövében fintor rezdült, tekintetét a szőnyegen sétáltatta, latolgatva, hogy mennyit kell majd söp- rögetnie. Nem látott rajta semmi szemetet. Persze, azért majd kiporolom az udvarban — gondolta. Mindenki kiporolja, ez benne van a szolgálatban, — Ki az osztályfőnököd? A fiú fölrezzent, az aszott arcra pillantott. — Kerekes, Kerekes tanár úr — tette hozzá gyorsan. — Tetszik ismerni? — Nem, őt már nem. Biztosan új tanerő, csak azért. — Fiatal — mondta a fiú. — Fiatal — mondta utána az öreg. — Tudod te, Kany éves vagyok én? Nyolcvankettő, kérlek. A fiú önkéntelenül füty- tyentettí Éppen huszonnégy óra — gondolta. — A világűrbeli huszonnégy óra. Milyen messzire lehet jutni huszonnégy óra alatt a világűrben fénysebességű rakétán? A naptávolság tizenkét fénya szolgálatos. — Nem irigylem a bejárókat. Rengeteg idő rámegy a vonatozásra. No meg a hajnali fölkelések. Brrr! — Szeretsz aludni, mi? — a szemüveg cinkosan villant. — Lustálkodni az ágyban. — Hajaj! — így van ez — mondta az öregember. — Pedig az már haszontalan dolog, kérlek, a szervezetnek nincs rá szüksége. Sex horas dormire. .. A későket mindig szigorúan büntettem. Hangot váltott az öreg. — Nem szaladnál el hozzájuk, fiam? Hátha beteg, vagy elfelejtette, hogy órája van. Az apja feledékeny diák volt. Dékány Kálmán: A leckeóra nem maradhat el perc. Egy fényév kilencbillió kilométer. Vagy kilencvenbil- lió? — Bizony — mondta az öreg tanár. — Aurea prima sat’ est aetas. Tudod, miért nevezték aranykornak? Hetven évig béke volt akkor, hetven évig egyhuzamban hallgattak a fegyverek a világon. Sem előtte, sem utána, azóta sem volt olyan hosszú béke a földön, mint Augustus császár uralkodása idején. Az én életemben két háború is volt, kérlek. A hold már nem él. A fiút saját gondolatai kötötték le, szinte meg sem hallotta, amit az öreg beszél. Csak éppen még kering. A hold is öreg, de a pályáján van még. Ugyan mikor szakad el végleg a földi iköidökzsinórja? Lehet, hogy még az én életemben? Akkor majd megemelkednek a tengerek. Mennyivel is? Az öreg keze az éjjeliszekrényen matatott, ahol a fekete fedelű kopott zsebóra zakatolt. Vele volt az az óra a mellényzsebében, folyton vele volt. Mikor kihúzta' a mellényzsebéből, az osztály hallhatóan föllélegzett: ő meg olyankor elmosolyodott magában. Mindig, minden osztály föllélegzett. Néhány perccel csöngetés előtt szokta megnézni a Doxát. A fiú a reszketegen matató kezet nézte, félő, hogy leveri az órát. Szolgálatkészen ott termett. — Mit tetszik keresni? — Az óra — mondta az aszott arc a földúcolt párnán. — Nézd csak meg, fiam. — Négy lesz, tanár úr, kérem. — Négy? Nem tévedsz? — öt perc múlva négy. Jól jár. Én háromkor jöttem. — Már itt kellene lennie a tanítványomnak — mondta az öreg. — Fél négykor kezdjük az órát. — Most is tetszik tanítani? — Különórát adok. Már csak különórát. A fiú orvosi pályára készül, a ti iskolátokban már nem tantárgy a latin. De ő itt helyben akarja elvégezni a középiskolát. — El is hiszem — mondta A fiú begombolta a zakóját. — Máris indulok, tanár úr. Bringával vagyok, hamar megjárom. — Elhozhatnád a vázon vagy a csomagtartón. Ügy gyorsabban itt lesz. Elbóbiskolt az öreg. A visz- szaérkező szolgálatos nesze- zésére riadt föl újra. — Nincs otthon — jelentette a fiú kissé fújtatva a gyors hajtástól. — Hazulról elment. Ha itt nincs, nem tudják hova ment. Nagy gyöngeség nehezedett az öreg tanárra. De nem fájt semmije. — Mit mondtak, mikor jön? — Nem jön. Ha eddig nem jött, ne tessék tovább várni. A múmiafej megemelkedett. — Nézd meg újra, talán közben hazament. Jöjjön, nem számít, hogy elmúlt a rendes idő. Az óra nem maradhat el. Minden leckére szüksége van. A fiú megvakarta az arcát, aztán engedelmeskedett. A különórás fiú csakugyan otthon volt. A futár megpróbált a lelkére beszélni, de az nem állt kötélnek. Mindenféle kifogással előhozakodott. A futár tehetetlenül lógatta a karját, pedig igazán szeretett volna az öreg kedvére tenni. — Beteg — próbálkozott újra. — A csoport vállalta a gondozását, fölváltva járunk hozzá. — Sajnálom — mondta a különórás vigyorogva. — Nekem is jólesik egy kis bliccelés. De ne mondd meg neki, hogy itthon találtál. Megígéred? A futár bólintott. Az öregnek megjelentette, hogy tanítványa még nem érkezett haza. — Keresd meg akkor . .. A légszomjasan hápogó hangot a fiú nem értette tisztán: föléje hajolt. — Kit keressek meg, tanár úr? — Az újvárosban, a gyógyszerészt. Könnyű megtalálni, csak egy patika van az. újvárosban. — Orvosságot hozzak? — Nem kell, fiam. A tanítványom volt az a gyógyszerész, de gyönge latinos. — A szemüveglencse föllobban- totta az öreg tekintetét, most megint tisztán, folyékonyan beszélt. — A fia is gyógyszerésznek készül, egyszer, amikor náluk jártam, kikérdeztem. Bizony ő sem különb latinos az apjánál. Hozd el őt, mondd meg, jöjjön bátran, szívességből teszem. A futár csüggedten taposta a pedált a rázós, város széli makadámon. A sárhányók zörögtek. A köpcös patikus a fejét csóválta. — Az öreg félrebeszél — mondta válaszul az üzenetre. — Az orvosa jó barátom. Végelgyengülés, a végelgyengülés klasszikus esete. Igazán sajnálom. Kitűnő tanár volt. Szigorú, de tudott tanítani. A futár beroggyantott térddel állt az orvosságszagú pult előtt. Megcserélte a lábát, és azt kérdezte: — Mit mondjak neki? A patikus a feje búbját va- kargatta. — Te mit gondolsz, fiacskám? — Zárva van a patika — felelte egyből a futár. — Szünnap. — Bravó! — mondta elismerően a patikus. — Neked aztán gyorsan vált az eszed. — Az üvegvitrinből kivett egy kis műanyag fiolát, a futár markába tette. — Kasu. Biztosan szereted. — Köszönöm — mondta a fiú. Az utcán, a gyógyszertár előtt a tenyerére rázott néhány szem kasut, onnan meg fölnyalta. A mentol aromája szinte hasította a lélegzetét. Az öreg megint a fiút nézte, egyre csak nézte. A szemüveglencsében megnőtt a szeme; egyre nagyobb lett. Rimánkodó, esdeklő tekintet, a fiút szinte megijesztette. Unta a küldözgetést, az ösz- szevissza futkosást, hazudo- zást. Biztosan megint el akarja küldeni valakiért, azért néz így rá. Kiszáradt a torka, hangosan kortyogva nyelt. Elkeseredetten megszólalt: — Hát majd én. Ha megfelelek a tanár úrnak, tessék leadni azt az órát. Az öreg rövidet sóhajtott, remegő ujjal helyreigazította orrán az elbillent szemüveget, aztán kissé gurgulázó hangon így szólt: — Kérlek, hozd közelebb azt a széket. A fiú sorsába beletörődve közelebb vitte a széket az ágyhoz, leült, karba fűzte a kezét, akár az iskolapadban. A tanár beszélt: — Az első órán mindig el szoktam mondani, kérem, bevezetőül, hogy a latin nyelv az emberi géniusz értékes szellemi kincseit őrzi az utókor számára. Költők, történetírók, bölcselők művei íródtak ezen a nyelven. Ama nyelven, amely a művelt Európa szellemi emlője lett. Az egységes ábécét is ez a nyelv adta. A múmiaarc egyre sárgább lett; szempillái akadozva verdestek, ki-kihagyott az öreg lélegzete. A fiút szorongás fogta el. Mit kell csinálni, amikor meghal egy ember? Itt hal meg előtte. — A latinok, kérem ... Füzetet, írják, kérem, a füzetbe. fiú most már igazán megrémült, görcs állt az ádámcsutkájába. Az öreg a nem létező tanítványokhoz beszél, félrehord az esze. De csak beszélien, akárhogyan is — hajtogatta magában. — Addig legalább él, amíg beszélni tud. Jaj, csak abba ne hagyja! — írjátok? — szólt gyöngülő hangon az öreg tanár. — A füzetbe írjátok? — I-igen — hebegett a szolgálatos meggörnyedve, a kínlódás verejtékcsöppjeivel a homlokán. Hát már mindenki helyett neki kell tartania a hátát! Mindenki helyett? — írjuk, tanár úr, kérem — mondta. — Mindenki a füzetbe írja. Farsang Sándor: Kompozíció
