Szolnok Megyei Néplap, 1979. március (30. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-17 / 64. szám
1979. március 17. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP $ FIIM JEGYZET Az erőd Ritkán esik meg mifelénk, hogy a „vége” feliratot követően megtapsolnánk a filmet. Szerdán este ez történt Az erőd szolnoki bemutatóján. Várhatóan nagy közönségsiker lesz Hernádi Gyula — Szinetár Miklós filmje —nem kenyerünk a jósolgatás, de úgy véljük, — nemzetközi porondokon is. Hernádi könyve már két kiadásban megjelent, így a történetet sokan ismerhetik. Az alapmű és a forgatókönyv között változások egyike, hogy a könyv egy valós országban játszatja a cselekményt, míg a film valahol a fogyasztói társadalmak valamelyik országában. Ez a változás következetességet követelt volna az alkotóktól. Mert netán hihető, hogy a könyvbéli valós ország története korabeli elmaradott, szegényes katonai hatalmának szüksége lehetett a Társaság zsoldosaira, de elképzelhetetlen és valószínűtlen, hogy ez a végkifejlet az atomfegyverekkel is rendelkező — vagy ezekkel politikai és katonai szövetségben álló — fogyasztói társadalmak országaira is igaz legyen. Így a film két utolsó dramaturgiai fordulata erőszakolt szájbarágóst, gyermekded megoldást eredményez. Tehát tulajdonképpen nem a film végén kellene tapsolni, hanem a zárókép előtt 5—6 perccel, ahol a film érdemi része befejeződik — érdekes, hogy a közönség egy része ezeknél a képeknél felállt — hisz ezután minden már csak felesleges, naív ragad vány. Éppen ezért maradjunk a film érdemi részénél. A cselekmény résztvevői önként vállalnak egy helyzetet, amelyben sorsuk irányítása később kicsúszik a kezükből. Ennek megértéséhez néhány mondatban a történet: egy Társaság kibérel egy háborúból maradt bunkerrendszert, műanyag erődöt épít — ez csak részben golyóálló — zsoldosokat alkalmaz, s horribilis haszonnal unatkozó milliomosokat fogad vendégként, igazi háborúra. Golyóval és söréttel lövi egymást az ostromló és ostromolt. Ahal lőnek, ott meg lehet halni. A Társaság el tudja „hitetni” a hatóságokkal, hogy baleset történt — csak ne legyen sok halott.” „Egy kettő lehet! De a háború mechanizmusát nem lehet kiszámítani. S ha őrült kezébe kerül a fegyver? Ennek is tanúi lehetnek a film nézői. Az első roham és Sorensen halála után már nem a fikció játékszabályai hatnak, hanem a háborúé. Az erőszak erőszakot szül, elmosódnak a különbségek. A „játék” nekivadult szereplői gyilkossággal büntetik a gyilkost. A szembenállók felületi ellentétei eltűnnek. Csak éppen ki-ki más úton jut el a végkövetkeztetésig. A zsoldos pénzért vállalja, hogy ha kell öl is. Kizárja annak lehetőségét, hogy őt is megölhetik. Az „ellenség” a háborúra „befizetett” gazdag túristák — azért költik pénzüket erre a költséges játékra, hogy történjék velük valami: megölhessenek valakit, vagy éppen megerőszakolják őket. Felháborodnak, amikor őket éri a golyó, amikor ütik őket. Nem erre fizettünk be, tiltakoznak. Pedig a Hernádi teremtette logika kínosan igaz: ők igazi háborúra fizettek be! Megkapták ... A film más rétege azt boncolgatja, hogy mennyire manipulálhatók az emberek, akik kártékony, bűnös dolgokat cselekszenek, s teszik ezt az önkéntes vállalás büszkeségével, pedig — kiderül — tetteiket nem is ők maguk határozzák el, hanem mások, ők csak játékszerek, sőt, akik velük játszanak, azok is csak bábuk, figurák, még nagyobb erők kezében. A Társaság játékmester igazgatónője kezéből is ki-kicsúszik a hatalom — egyébként Tanai Bella kitűnő alakítása — ő is mások bábja. Más kérdés — ezt is felveti a film — ki az aljasabb, aki azért öl — ha kell, — mert fizetik, avagy aki azért fizet, hogy — esetleg — ölhessen ... !? Kinek értelmetlenebb az élete, a zsoldosé, aki csak a háborúból tud megélni vagy a „túristáé”, aki annyira nem tud már mit kezdeni önmagával, hogy a háborút látja — ha csak 48 órára is — kivezető útnak, netán katarzisnak. A film alkotóinak nagy érdeme, hogy pezsgő cselek- ményű közönségfilmet alkottak, ugyanakkor semmi sem sikkadt el az alapmű gondolatgazdagságából. Szinetár Miklós érthetően exponálta a bonyolult játék gondolati csomópontjait, lehetőséget ad a nézőnek kellő asszociációk megteremtésére, a látottak és következtetéseik végiggondolására. Néhol azonban üresjáratot teremt ez a dramaturgiai feloldás. A népes szereplőgárdából Rajhona Ádám alakítását kell kiemelnünk. Színészi teljesítménye dicséretes, ám a figura felépítése nem mentes a sematikus túlzásoktól. Kevesebb több lett volna. Gondunk van Tarján Györgyi teremtette alakkal is: vajon hihető-e, hogy ennyire primitív szellemi szintűén gondolkodó milliomoslány eljusson a háború intellektuális igényéig? Ám a film egésze szempontjából ezek kevéske, rosszul felrakott apró mozaikok. A lényeg: nagy közönségsikerre számító művészfilm született. Ha van egyáltalán az ilyen megkülönböztetésnek értelme. Talán azoknak van igazuk, akik sarkosan fogalmaznak: csak jó film van, s rossz. Az erőd feltétlenül az előzőek közé tartozik. Tisza Lajos J ó hatvanas parasztbácsi nyit be a tiszafüredi szerkesztőségbe. Komótosan helyet foglal, szavai szerint nyomós indok hozta ide. Nehezen kezdi, de aztán belelendül. — Már megbocsásson, de maga itt az újságíró? — Én. Ki is van írva a táblán, hogy kihelyezett szerkesztőség. — Az lehet, hogy ki van írva, de azt bárki mondhatja, hogy újságíró. Bejön és leül arra a székre, ahol maga van. Dokumentum van? Csodálkozom, itt még senki sem kérte ezt az iratot. De ha muszáj, hát muszáj. Átnyújtom a fekete kis könyvecskét. Kinyitja az első oldalon, nézi a képet. — Ez maga? Olyan füsDokumentum és kockázat tös. Ni, itt a nemzeti szín! Hát ez mi? — Oroszul írták. — Oroszul? — Igen, meg németül, angolul és franciául is. — Ügy is? — Ügy is. Megforgatja, közelről, messzebbről vizsgálja, becsukja, viszaadja. — Köszönöm a kedvességét, de valamit bevallók. Én nem ismerem a betűket. — Nem? Akkor miért kérte el? — Mert fiam, messziről jött ember azt mond, amit akar. Én pedig már harmadéve jártam itt. de akkor más ült ott a maga helyén. Meg akartam bizonyosodni az igazságról. Ugyanis nekem komoly ügyem van, lehet, bele is tetetem a lapba. — Mi az, ha szabad érdeklődnöm? Lehajtja a fejét, szégyenlősen elmosolyodik. — öt éve elhagyott az asszony. Beletörődtem, nem baj, aztán rájöttem, nem élet ez így. Maga újságíró, dokumentje is van. Sokfelé jár. sok embert ismer. Tudna-e ko- mendálni egy jóravaló 45 —50 éves magányos asz- szonyt? Ha nem. mondja meg őszintén. Akkor meghirdetem, de sokat ne számoljon érte, mert ez mindig kockázattal jár... D. Szabó Miklós Hiú remények Az egyik szakközépiskolás kollégium diákjai ©határozták. hogy a KISZ-,pénztár javára eljárnak társadalmi munkában dolgozni délutánonként a közeli üzmibe. Az eső munkanap után néhány negyedikes diák kije- leptette, hogy nem megy oda többet, mert hajtják őket, embertelen tempót diktálnak. — Fél év múlva kikerültök az iskolából — érveltem —, hogyan fogjátok megállni a helyeteket, ha ilyen hamar megriadtok? Kórusban bizonygatták, hogy nekik már megvan a jó állásuk, ahol a nyáron is dolgoztak, ahol nem kell a kezüket, lábukat tömi a jó fizetésért. Ezekről a fiúkról mondta egyik társuk, hogy a nyári termelési gyakorlaton inkább eltűrték, hogy állandóan szidják őket, minthogy igazából nekifeküdtek volna a munkának. Hihetetlen 18 éves gyerekeknél ez a. konformista életszemléletig vitt lustaság. Vajon hogyan alakult ez ki náluk? Pedagógus ésszel hajlik rá az ember, hogy a szülőket okolja. Persze, elkényeztették, nem nevelték a munkára őket. Ám itt megbicsaklik az érvelés, mert ezek többségükben falusi gyerekek, és biztosan tudom, az állatok gondozásából, a háztáji műveléséből zsenge koruktól kivették a részüket. Nem a munkára nevelés hiányából fakad ez a szemlélet, inkább a szakmaszeretet, a kötelességtudat nem alakult ki bennük kellőképpen. Ezek a gyerekek „hiányszakmát” tanulnak. Sóik helyről kinnail-keservvel toborozták össze az osztályokat. Eleinte hagyták hullani a gyengéket. Ám mikor már a lecsökkent létszám miatt az osztálybontás veszélye fenyegette őket, csak úgy tudták megtartani a gyerekeket hogy akkor is megélnek, továbbjutnak a felsőbb osztályba. ha szinte egyáltalán nem tanulnak. A kötelesség- tudat megsemmisülése a munkamorált is felbontotta bennük. Az említett kollégiumban felmérést végeztünk, s ebben ez a 'kérdés is szerepelt: magasabb bérért hajlandó vagy-e a tanult szakmát otthagyni ? A tanulók hetven százaléka elutasította ezt a lehetőséget. Ám ez a pozitívum menten a visszájára fordult, amikor kiderült, hogy kezdő fizetésüket 3000 —3500 forint körüli összegben képzelik el. Miből táplálkozik ez a megalapozatlan remény? Hisz ezek a fiatalok nem a valóban magas fizetéssel kecsegtető öntő szakmát tanulták. Akik ilyen vérmes, megalapozatlan reményekkel indulnak a munkáséletnek, azokat feltétlenül csalódás várja. Hisz mi lesz belőlük? Szakmunkás, aki kevésbé tudja választott szakmáját, mint a szakmunkásképzőben tanult társa. S milyen messze van még a vágyott techni- kusság! Két év gyakorlat, tanfolyam, vizsgák... legalább három esztendő. Vajon milyen csoda folytán maradhattak meg ezek a gyerekek a valóság nem ismerésének ebben az idilli állapotában? Bizonyára ismerik szüleik jövedelmét. A nyári gyakorlaton kérdezgették az idős szakikat, menynyit keresnek. Persze, előfordulhat, hogy ott sem az igazat hallották — vagy ami még valószínűbb — ők iskolai végzettségük folytán többnek érzik magukat az öreg szakmunkásnál s ezért gondolják, hogy jövedelmük is több lesz. Akárhogyan is áll a dolog, feltétlenül figyelmet kell fordítani erre a mozzanatra az iskoláknak, a szülőknek és az üzemeknek is. A munkába lépő fiatal ismerje jól anyagi lehetőségeit is. Ne lépjen ki az életbe megalapozatlan reményekkel, hisz az anyagi csalódás gyakran elfordítja őt eredeti elképzeléseitől, szakmájától. Kedvét szegik az első csalódások, s „átnyergel” a jobban fizető munkakörbe. Így a négyesztendei képzés füstbe megy azért, mert hiú reményekkel bocsátottuk az életbe a fiatalt. Átányi László Galériát nyitnak Tnkajban Képzőművészeti galériát alakítanak ki Tokajban az egykori görögkeleti templom épületében. A munkákat megkezdték. A tizennyolcadik században épült, kitűnő akusztikájú műemléképületben a képzőművészeti kiállításokon kívül kamarahangversenyeket is rendeznek majd. A tervek szerint az idén — elsősorban a nyári hónapokban, amikor sok hazai és külföldi vendég keresi fel Tokajt — több mint tíz kiállítás és öt hangverseny színhelye lesz a galéria. 200 kőszobor Újra faragják az Országház mintegy kétszáz kőszobrát, a Kőfaragó- és Épületszobrászati Vállalat dolgozói, fii történelmi alakokat süttői mészkőből formálják meg. A képen: Er- dödi Tamás horvát bán szobrát készíti Búzái Károly Voltál színházban? • bélen este a és a kaposvári színház művészei voltak a vendégeink; egy-egy előadásukat hozták magukkal, a fővárosiak Szabó Magda Régimódi történetét, a somogyiak a Szeget szeggel-t. Shakespeare drámáját. Szolnoki vendégjáték — így nyugtázza majd idővel a színházi krónika. És aligha beszél e rokonszenves vállalkozás nem mindennapi hangulatáról. hatásáról. Pedig régen és ritkán tapasztalt érdeklődés övezte ezt a mostani vendégszereplést, már az esemény puszta hallatára megmozdultak a szolnoki nézők, és aligha állt még ki oly hatalmas rohamokat a Szigligeti pénztára (valóságos ostromállapot alakult ki), mint ezekben a kérdéses napokban, és aligha okozott annyi keserűséget a pénztárra kirakott Minden jegy elkelt! feliratú táblácska, mint ezúttal. Egyszerűen: színházláz tört ki Szolnokon. Bizonyára többféle oka lehet ennek a váratlanul jelentkező „szomjúságnak”, de e jegyzet feladata most nem az okok nyomozása, csupán a történtek jóleső nyugtázása. Divat lett. sikk ezekben a napokban utcán, baráti társaságban vagy épp munkahelyen egymástól megkérdezni: voltál színházban? S ha a válasz igen volt, akkor következtek a részletek, az élmények. Még a levegő is megtelt a színházzal, s az efféle rajongásnak, úgv gondolom, csak örülni lehet. Mintha egyszeriben ama régi szép idők tértek volna visz- sza a Régimódi történettel együtt, amikor eseménynek számított egy-egy színházi este. Színházhoz kapcsolódó, talán egy kissé már elfelejtett magatartásunk született Hétfőn és kedd este mar- már áhitatos hangulat s a kellemes ámulat és a termékeny izgalom teremtett közös nevezőt a nézőtéren. Ügy át meg át volt itatódva a várakozással teli izgalmaktól a publikum, hogy az embernek már az az érzése támadhatott. hogy Sulyok Máriának. Schütz Ilának és a többieknek elegendő lenne csupán megjelenniük a színen, a felcsigázott nézők már akkor is tapsviharban törnének ki. Ilyen eufóriás lelki- állapotban aztán nem egykönnyű elválasztani, hogy a sikerben mennyi a része annak a varázsnak, hogy ezúttal nem azokat látta a néző. akiket már megszokott, s kiket szinte családtagjaként tart számon, hanem azokkal került „testi közelségbe” akiket csak filmről, képernyőről vagy rádióból ismert, tehát az „ismeretlenség” bizserge- tő varázsának, s mennyi a művészet nemes meglepetésének. Bizony, nehéz lett volna eldönteni, hogy kié volt a hétfő és keddi tapsviharos este: Szabó Magdáé vaev a társulaté. Gyanítom. többnyire a színészeké. Hisz maga a rendezői elképzelés, nem volt különös: összeházasítása hagyományosnak és némi új leleménynek. Pontosan kidolgozott helyzetek, de a nagyvonalúság igézete nélkül. Egy széthulló család képe sok-sok apró jelenetben, érdekesen, de nem érdekfeszítően, inkább csak élvezetes „színpadi olvasmány”. (Legyünk őszinték: láthattunk már ennél megrendí- tően szebb produkciót itt Szolnokon, akár a mieinktől is.) Néhány színészi pillanat azonban mégis kivételes élménnyé tudta avatni e találkozást. Sajnos, a kaposváriak Shakespeare-jéről — szerdán és csütörtökön —• már ez kevésbé mondható el, mérsékeltebb sikert arattak, láthatóan még nem heverve ki azt a súlyos érvágást, amely- lyel az elmúlt évben legjobbjaikat veszítették el, de őket látva másfajta öröm keríthetett bennünket birtokába; annak a tudata, hogy lám, a mi színházunk korántsem sínylette meg úgy a csoportos elvándorlást, mint az övék. Vendégjátékuk tanulsága önnön értékeink megbecsülésére is szolgálhat. II két színház vendégjátéka, kétségtelen, felvillanyozta a nézőket, a megye színházi életére is kihatással lehet majd, én azonban azért szurkolok, hogy a színház körül ily módon támadt jótékony mozgás továbbra, a mieink játékára is prolongálhassák. S ahogy ezekben a napokban, úgy a Szigligeti egy-egy bemutatója alkalmából is hangozzék majd fel a „sikkes” kérdés: voltál színházban? V. M.
