Szolnok Megyei Néplap, 1979. március (30. évfolyam, 50-76. szám)

1979-03-16 / 63. szám

1979. március 16. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Alig egy éve alakult meg Jászberényben az Egyesült Jászsági Afész kamarakórusa. Több hazai közönségsiker után jelenleg országos minősítő versenyre készülnek W Úgy hallottam... Ha elindul a pletykaáradat A nagyáruház férfi konfek­ció osztályának csinos, fiatal eladónőjéit körülzsong­ták a vevők és a férfikolle­gák. Az eladón» kedves mo­sollyal nyugtázta az udvar­lásokat, soha nem volt kihí­vó vagy visszautasító, de a randevúkra nem ment el. Zá­rás után mindig ugyanaz a magas, vállas fiatalember várt rá, a férje, akivel fél éve élt zavartalan házasság­ban. Kolleganői természetes irigységgel vették tudomásul, hogy a vásárlók, ha csak te­hetik, hozzá fordulnak taná­csokért, véleményért. A for­galom ugrásszerűen megnőtt. Eleinte látszólag békésen tűrték a csinos eladónő nép­szerűségét, aztán megunták mellőzöttségüket, és egy bri­gádösszejövetelen megjegyez­ték, hogy a konfekcióosztály átjáróház lett, sok férfi nem is azért megy oda, hogy ve­gyen valamit, hanem hogy a kartársnőnek udvarolhasson. Az áruház igazgatója, aki meghívottként részt vett az összejövetelen, rántott egyet a vállán és kinevette az ágá- lókat. Ez olaj volt a tűzre. A fia­tal eladónőt szép csendben kirekesztették a beszélgeté­sekből, a háta mögött elein­te halkan, később egyre han­gosabban sértő megjegyzése­ket tették: a köpenyét túl­ságosan rövidnek, a moso­lyát kacérnak, „táncrahívó- nak” tartották. Az eladónő egy nap sírva borult a férje vállára: „Nem bírom tovább, itthagyom az egészet!” Ekkor bevallotta a férj, hogy névtelen levelet kapott, amelyben a felesége romlott erkölcseire figyel­mezteti „egy jóakaró”. Va­lamint arra, hogy az áruház igazgatója gyakran rendeli magához a fiatalasszonyt, és olyankor órákig kettesben vannak. Az eladónő másnap fel­mondott. az igazgató dühö­sen és persze eredménytele- rül nyomozott a levélíró után, a konfekcióosztály fje­dig megkönnyebbülten felsó­hajtott Most már minden rendben, igaz a forgalom visszaesett, de nyugalom van, mert valaki, aki látszólag más, több volt mint ők, ki­vált közülük. A fiatal tanácstitkárt diák­kora óta ismerem. Tudom róla, hogy nem szent, nem tévedhetetlen, de azt is, hogy szinte emberfeletti energiák feszülnek benne. Szótárából évekkel ezelőtt törölte az „én”-t, és ha nagyritkán ta­lálkozunk, két mondattal el­intézi a magánéletében tör­ténteket, aztán áttér a töb­bes szám első személyre. Lelkes közéleti ember. Volt. Most dől belőle a panasz. Nem sokkal a harmincadik születésnapja után reszkető kezű, gyűrött arcú. megvi­selt öregember lett. — Nem bírom tovább. Amikor eLvállattam ezt a be­osztást, azt hittem sikerül elfeleditetnem a faluval, hogy az ország más vidéké­ről kerültem ide, tehát „nem vagyok közülük való”. Tud­tam, hogy az elődöm magán­életében, emberi, vezetői ma­gatartásában sok kifogást ta­lálhattak. Bieitosrla vettem, ezen a téren nem lehet be­lém kötni. Az italt soha nem szerettem, kiegyensúlyozott családi életet éleik, a mun­kámban pontos és követke­zetes vagyok. Eltelt másfél év, zökkenők nélkül. öt hónappal ezelőtt azon­ban a község párttitkára, akivel jó barátságban va­gyok, finoman figyelmezte­tett: jelzéseket kapott, hogy vezetőhöz méltatlanul nézek az emberekre. Egy régi ese­tet említett, amit én már el is felejtettem. A művelődési házban volt valami kulturá­lis rendezvény, amelyen a feleségem is részt vett. Meg­beszéltük, hogy megvárom. Az udvaron ácsorogtam, tisz­ta, kellemes idő volt, gon­doltam, nem árt az egészna­pi fáradtság után egy kis friss levegő. Az udvaron öt nő beszélgietett, és egyikük megkérdezte tőlem, miért nem megyek be. Mondtam, hogy azt a pár percet, míg véget ér a műsor, idekint is kibírom. Hogy milyen szemeikkel néztem közben rájuk, nem tudom. A párttdtkár bará­tom szerint azt mondják, hogy nagyképű voltam és le­néző. Olyan jelzéseket is ka­pott, hogy kiabálok az ügy­felekkel. A tanácsi appará­tusban dolgozókat, ha a kia­bálást sikerül rájuk bizonyí­tani, ezzel a váddal akár el is küldhetik. Kértem a párt­titkárt, mondjon neveket, akikkel kiabáltam. Nem mondott neveket, nem is tu­dott volna, mert a jelzések alaptalanok voltak. Nyugtat­gatott, hogy ne vegyem úgy a szívemre, ő jól ismer, tűz­be tenné értem a kezét. Csakhát nem árt, ha felké­szülök a szóbeszédek elleni védekezésre. A beszélgetés után úgy éreztem, ellenséges pillantá­sok kísérnek. Igyekeztem túltenni magam rajta hiszen a lelkiismeretem tiszta volt. A közelmúltban történtek azonban betették a kaput. Kötelező béremelést kapott néhány pedagógus. Az eme­lés összegét a párt- és szak- szervezeti vezetőieket közö­sen, névre szólóan határoz­tuk meg. Az egyik pedagó­gus, akinek a munkájával elégedetlen voltam, és ezt többször vele is közöltem, a döntés után kevesellte a fi­zetésemelés mértékét. Hogy, hogy nem, a szakszervezet illetékesét is sikerűit elle­nem hangolnia, és az vétót emelt a járásnál az előző­leg általa is elfogadott dön­tés ellen. Kínos tortúrát jár­tam végig, amíg sikerült be­bizonyítanom, hogy a vétó érthetetlen, engem semmifé­le személyi ellenszenv nem befolyásolt. Közben olyan vádak is terítékre kerültek, hogy négy-öt kedvencem van a faluban, akikkel kivétele­zek. A kedvencek persze fia­tal nők. A feleségem estén­ként sírva panaszkodik, mert ezt meg azt hallotta rólam. Jót sose. Az egészben az bánt legjobban, hogy az elmúlt másfél évben többet tettem a falu érdekében, mint az elődeim együttvéve, és ez nem nagyképűség, szemmel látható bizonyítékaim van­nak. De most már feladom. Ki­kezdték, és a faluban úgy tartják, nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél... Az időm és az energiám nagy része rámegy a megalapo­zatlan pletykák elleni véde- kezésreí Sajnos, vezetőtár­saim közül sem áll minden­ki mellettem. Azt hiszem, félnek a falu szájától... A falu szája, &z áruház szája ... Felőrfi az emberi kapcsolatokat, megtépázza az idegeket. Az eladónő rágalmazás cí­mén feljelenthette volna kol­legáit. De kit jelentsen fel a tanácstitkár? És egyáltalán: mi lenne, ha minden plety- kálkodó a bíróság elé kerül­ne? Az ország egyetlen nagy tárgyalóteremmé válna. Bevallom, pletykaügyben pesszimista vagyok. Valaki már feltalálhatná a szóbe­széd környezetszennyező ha­tása elleni védőszert! — bendó — Művelődő fiatalok Nem a pénzen múlik Az ifjúság körében folyó közművelődési tevékenység tapasztalatait tárgyalta leg­utóbbi ülésén — többek kö­zött — a megyei tanács köz- művelődési bizottsága. Vagy­is azt a helyzetet elemezte, reálisan, hogyan művelődik — művelődhet — hogyan tölti szabad «tejét — vagy (tölthetné — a tízen- és hu­szonévesek nemzedéke. Ügy is fogalmazhatjuk: a téma a jövő tervezés szerves része, hiszen a mai eredmények 30 —50 éven keresztül — ha ge­nerációkban gondolkodunk, még tovább — éreztetik jó­tékony hatásukat. Sajnos, ez az igazság néhány részterü­leten fordítva is igaz lehet: a mai mulasztások a holnap- utánjainkban is megbosszul­ják magukat. I számok bizonyítanak A megye lakosságának csaknem fele, az aktív kere­sők több mint agyharmada harminc éven aluli. Az álta­lános iskolákban negyvenki­lenc ezer, a 'középfokú okta­tási intézményekben tizenöt­ezer, a felsőfokú -tanintéze­tekben hatezer fiatal tanul. Az V. és VI. ötéves tervben várhatóan negyven—negy­venháromezer fiatal áll majd munkába. A kérdést fontosságánál fogva úgy is feltehetnénk: milyen lesz ez a munkaerő. De a munkához való viszony már a magatartásforma ve- tüléte — a magatartásforma egyik meghatározója viszont a műveltségi szint. Nos. en­nek emelése jövőformáló fel­adat. Mit mutatnak még a szá­mok? AZt, hogy a fiatalok — 15—30 évesek — egyharmada következetesen kihasználja a művelődési lehetőségeket, felé pedig alkalomszerűen. Egyötöd részük még ma is kimarad a közművelődés ha­tóköréből. A gondokat fo­kozza, hogy éppen a legrá­szorultabbak — például a faluról városba került fiata­lok — élnek a művelődés fe­hér foltjain. Bizonyított, hogy az ifjú­sági klubközösségiek a szo­cialista emberformálás hasz­nos műhelyei lehetnek. Nagy részük az is. A megye tele­püléseinek 90 százalékában ifjúsági klub működik — összesen 181. Vitatéma né­hol a klubok tartalmi mun­kája. Vannak, akik az elmé­lyültebb, magasabb színvo­nalú munkát hiányolják a klubokból. Igazuk van azok­nak, akik azt kifogásolják, hogy egyes klubok csupán a disco szerepkörét töltik be, de téves lenne, ha a fiatalok életkori sajátosságait nem vennék kellően figyelembe. Örvendetes, hogy a 'klu­bok többségének megfelelő hajléka van, a felszereltség pedig egyenesen jónak mondható. Mindezek elérésé­hez — az elmúlt öt évben — jelentősen hozzájárult a klu­boknak adott több mint 3 millió forintnyi állami támo­gatás. De az is sokatmondó és a fejlődés irányába mu­tat, hogy az üzemek, válla­latok, szövetkezetek félszáz- nyi klubot működtetnek, „pénzelnek”. A klubok -tartalmi mun­kája — általánosítva — igen sokat javult, bár érződik a központi irányítás hiánya. Nem uniformizálásra gondo­lunk, sokkal inkább a tar­talmi munka fokozott segí­tésére. Erre a Jászság terü­letén — a járási 'klubtanács jóvoltából — találunk szép példákat. Olvasó, éneklő ifjúság A klubok szerepe az olva­sás népszerűsítésében felbe­csülhetetlen értékű. Jogos el­várás ugyanis a klubtagok­tól, hogy rendszeresen olvas­sanak. A -közművelődési könyvtárak olvasóinak több mint egyharmada 15—20 év közötti fiatal. Jelentősen nö­vekedett a 20—29 év közötti olvasók aránya is. Ezen be­lül örvendetes a dolgozó fia­talok olvasási kedvének erő­södése. Népszerűek a fiatalok kö­rében a könyvtárak zenei részlegei. A látogatók csak­nem háromnegyed része fia­tal — közülük sokan éppen a klubfoglalkozások révén váltak zenerajongóvá. Az olvasó ifjúság fogal­mának teljességétől ugyan még távol vagyunk, de az irodalom, a zene egyre szé­lesebb ifjúsági rétegeket kap­csol a különböző művelődé­si intézményekhez. Bizomyít- ía ezt magas fokú ifjúsági kóruskuitúránk, a sikeres amatőr képzőművészeti pá­lyázatok sara, és a folklór iránti érdeklődés. Sajnálatos, hogy néhány, a fiatalok kö­rében népszerűvé válható amatőr művészeti ág — szín­játszás, művészi tóim, filme­zés — elmarad a lehetőségek mögött. Ifjú nézősereg A Szigligeti Színház bér­lőinek fele fiatal, s ők nem­csak „bérlettulajdonosok”, hanem rendszeres színházba járók. A Moziüzemi Vállalat is egyre javuló közművelődési tevékenységgel járul hozzá az ifjúság kulturális nevelé­séhez. Az ifjúsági mozielő­adások száma és látogatott­sága az elmúlt években kö­zel 30 százalékkal növeke­dett. S ami talán meghök­kentő is: az összes mozi be­járók csaknem háromnegyed része harminc éven aluli. Hasonló a feinőtf és ifjúsági hangverseny-látogatók ará­nya is. A zenei nevelés ér­dekében igen eredményesen működik a Szolnoki Szimfo­nikus Zenekar. A megyei közművelődési bizottság elemzése alapján is megállapítható, hogy az ifjúság művelődésének útjá­ban nincsenek számottevő anyagi akadályok. Nem a pénzen múlik az eredményes­ség, hanem tartalmi, formai és módszertani kérdéseken. Mindezzel persze nem von­juk kétségbe a fiatalok kul­turális nevelésével összefüg­gő beruházások szükségessé­gét. Jobb adottságok köze­pette természetesen még ha­tékonyabbá válhat a nevelés, ám ismételten hangsúlyozzuk jelenlegi lehetőségeink foko­zottabb kihasználását. Tiszai Lajos Kiállítás a Tanácsköztársaságról Ma délután 4 órakor a szol­noki Komarov teremben ki­állítás nyílik, amelyben kora­beli dokumentumok, fotókó­piák segítségével a Tanács- köztársaság eseményeivel is­merkedhetnek meg a látoga­tók. A kiállítás március 25-ig tart nyitva. Csoportos látoga­tók számára Tanácsköztársa­ságról szóló dokumentumfil­meket vetítenek. Újabb sorozatok a tévében Kedd esténként ugyan még az Onedin-család történeté­vel ismerkedhetnek a nézők — júliusig — de a tévé film­főosztályán máris gondoskod­tak az utánpótlásról. Előbb a híres Shaw-regény adaptáció­ja Az orvos dilemmája kerül képernyőre a tervek szerint három részben. Ezzel párhu­zamosan bemutatják a Cous­teau-sorozat legújabb négy folytatását is. Augusztustól már ismét hosszabb lélegzetű program vár a tévénézőkre: Darowska: Éjjelek és nappa­lok című családregényének epizódjait követhetik 12 hé­ten át nyomon az érdeklődők. A kosztümös, romantikus cselekményű lengyel sorozat. Lengyelország cári korszakát mutatja be. A z SZTK-ban dolgozott. Na­ponta látta, hogy a betegek pénzt csúsztatnak kolléganői zsebébe. ök gyakorlot­tan, félrenézve fogadták a hálás betegek „tized­ként” lerótt adományait. Megrémült attól, hogy egyszer az ő zsebébe is belenyúl valaki. Elhatá­rozta, hogy nővérköpe­nyéről lefejti mind a két zsebet. Szándékát nem titkolta el. Sőt! Dicseke­dett ötletével. A kollé­ganők összesúgtak: — A kis buta! Lassan már mindent elhallgattak előtte, még a napi „kis szenzációkat” is ... A betegek virágot hoztak neki, csokoládét, giccses térítőkét. Ezeket a kedves figyelmessége­ket úgy fogadta, olyan szívesen, enyhe zavarral, ahogy átadták. Egyik nap sovány kis öregasszonyt hoztak. A: orvosnő megállapította: súlyos szervi szívbaja van. Kórházba kell vin­ni. A kisnővér hívta a mentőket, akik negyed­órával később már az SZTK kapuja előtt áll­tak. A néni sírt. A kisnő­vér vigasztalta: Kis buta — Két hét. Csak két hét. Utána egészségesen hazamegy a kórházból. — Nem mehetek én kórházba! Egyedül va­gyok! Nincs senkim, aki a papagájomat ellássa. Ki ad neki enni? — Szólok a szomszéd­nak. Nem lesz semrhi baj! — Ugyan ki vállalná el? De magában bízom, kislány. Elvinné magá­hoz? Megtenné? Akkor nyugodt lennék! A lány kapott két kul­csot. A nagyobb a kaput nyitotta. A kisebb a tég- lányi szobát. A parányi ablak kilin­csén lógott a kalitka. Az ijedt papagájjal fél óra alatt hazaért. Gyalog ment. Attól félt, hogy a villamoson kinevetik. Útközben találkozott egy kolléganőjével, és másnap már tele volt ve­le a rendelőintézet: a kis buta egy beteg papa­gáját ápolja. Otthon sem örültek a váratlan vendégnek, de lassan megbarátkoztak vele. Éjszakára a kony­hába tették, letakarták, hogy aludni tudjon. Más­nap reggel már az egész család a madarat ké­nyeztette, etette, szólásra biztatta. A lány aznap megláto­gatta a nénit a kórház­ban. A kis öregasszony boldogan újságolta szo­batársainak: — Itt a kisnővérke! Ugye megmondtam, hogy meglátogat! Ha már ott volt, telje­sítette az idős betegek apróbb kívánságait; friss vizet hozott a virágok­nak. Hálálkodva búcsúzott tőle a néni és egy kicsit a kórterem is. Másnap reggel a ma­dár kihűlt testtel feküdt a kalitka aljában. Mi lesz most? Elhatározta, hogy nem mondja meg a néninek. Nehezen indult aznap a kórházba. Az ágy szé­lére ült és elsírta magát. A néni megsimogatta a kezét. — Ugye az éjjel meg­halt a Pityuka? Tudtam én. Megéreztem. Ne sír­jon. A néni látszólag nem vette a szívére. Mesélt magáról, hogy senkije sincs, a tanácstól kapott segélyből él. Amikor munkatársai már hangosan nevettek rajta, dacból odavágta: a néni rám akarja hagy­ni a lakását! Mindezt csak azért mondta, mert szerette volna, ha befo­gadják, és nem nézik bo­londnak. Hadd higgyék azt. hogy ezért látogatta a nénit. De még ettől is megfosztották. — Te kis buta! — ne­vettek a többiek. — Hát még azt sem tudod, hogy nem hagyhatja rád a la­kását, mert az a taná­csé! — De azért szép tőle, hogy ő is adni akar va­lamit — vélte az egyik védőnő. Amikor hazavitték a nénit, elment megláto­gatni. Segített neki. Szí­véhez nőtt a kis öreg­asszony. A néni a viaszosvá­szonnal borított konyha- asztalnál ült, amit a va­sárnap tiszteletére térítő­vel takart le. Eltette a cukrot, amit a láúy ho­zott és sokáig szótlanul szorongatta barázdált ke­zével a lány kezét... Bódi Ágnes

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom