Szolnok Megyei Néplap, 1979. február (30. évfolyam, 26-49. szám)
1979-02-11 / 35. szám
1979. február 11. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP d Sárándi József: * • Oreganyám a gyilkosra gondol öreganyám a tévé előtt ül s az álomgyár műsorain szórakozgat Csak azt látja a világból amit mások eléje vetítenek Háza pusztuló rezervátum de már fejében is kalapálnak az idő fekete bontómesterei Sírkő várja a temetőben s nagymamaszagú szoba falán gongos óra zenél Amikor bezörgetek hozzá összerezzen a Kék fény-körözte gyilkosra gondol s lelke varjú-képében szökni készül Szőnyi István: Reggel-| BÓLYA PÉTER: A hordó atonaidőmet a mátraaljai D.-ben töltöttem (pontosabban mellette, hiszen az őrszázad egy csertölgyes dombon „feküdt”, úgy öt kilométerre a falutól). Jó dolgom volt; tartalékos tiszt voltam, az elöljáróim „dokinak” szólítottak, és inkább haverként kezeltek, mint beosztottként. Esténként állandó kimenőt kaptam, bátran leereszkedhettem a faluba, ott is Lénárt Mártonhoz, a leghíresebb d.-i borosgazdához, aki már a század eleién is metszegette a szőlőt, őszhajú, nagydarab ember, az arca piros, mint a kadarka, csendes, de humoros beszédű, még ma is napi három liter bort iszik meg (csakis a saját termésből, bolti bort még soha nem kóstolt}"; , a pincéjében hat hordó áll, a legöregebbikben tartja az aranyérmes hárslevelűt. a borok borát. A fészerbe is becsalt egyszer, nohát. majd’ hanyatt estem, amikor megláttam azt az óriási hordót. amelyet még borkereskedő korában csináltatott: bizony, kényelmesen ellakhatott volna benne egy háromtagú család. (Ma már csak emléknek szolgál az üres góliát-hordó; egyszer meg akarta vásárolni a szakszövetkezet, de Márton gazda nem adta. — „Kell az még nekem, hátha megfiad- zik” — mondta.) « Három hold kültelki szőleje volt az öregnek, azt mű- velgette, napszámosok segítségével. hiszen egymaga már nem bírta volna, se felesége, se családja, magányos volt. akár a fészerbeli hordó. De a szőlő életben tartotta, hiszen „olyan az. mint az asz- szonynép. mindig törődni kell vele” ... Tavasszal kitakarni, időben megmetszeni, sűrűn permetezni, kapálni, csonkolni, felkötözni, aztán jön a szüret a maga örömteli gondjaival, forog a prés, kéngyertya bűzlik a hordókban, gyűlik a cefre (pálinka lesz belőle), telik a pince, kíváncsian kacsingat a lopó a falról: milyen lesz az újbor? Esténként kettesben üldögéltünk a konyhában: Márton gazda meg én. Előttünk a bor, a poharak. Beszédétünk. Szőlőről, emberekről, katonadolgokról. — Aztán hova megy. ha leveti a mundért? — kérdezte egyszer a gazda. — Világgá — feleltem. Hamarosan leszereltem, fejest ugrottam a civil életbe (lám, mégse mentem világgá!), fővárosi emberként pergettem napjaimat, s hosszú évekbe telt, mire ismét D.- be vetődtem (Eger felé utaztam, kocsival: félúton gondoltam egyet, s letértem a D.-be vivő bekötőútra. Talán még megismer az öreg Lénárt. és megkínál a féltve őrzött hárslevelűből.) ... A ház üres volt. halott. Bedőlt a kerítés, burjánzott a gaz az udvaron, az ablakok betörve, a kony- haajtó kitárva ... Beléptem a házba. A „tisztaszobá”-ban csak egy rothadó szalmazsákot találtam, a konyhában kukoricacsutkák hervertek szerte a padlón, a kamrában senkinek sem kellő lim-lo- mok: bicikligumi. néhány lapátnyi brikett, rozsdás dróttekercs, lyukas lavór, és egy halom szőlőkaró a sarokban. A fészerbe is benyitottam. A góliát-hordó elülső falát kiverték; mintha egy kerek, végtelen folyosó bejárata előtt álltam volna, amelyen Lénárt Márton is elindult, botjával kopogva, mérgesen dörmögve, mert épp abban az esztendőben kell meghalnia. amikor soha-nem látott gazdag szüret ígérkezik. Disznóvágás Z ombori, aki élete delén lett „paraszttá”, disznót is tartott a tanyáján. Párját nyolcszázért vásárolta, egyik malaca megdöglött, hat süldőt leadott, a hetediket megtartatta, hizlalta és nevet is adott neki: Manci. Az volt a terve vele, hogy egyszer majd bebúgatja, s a Manci akkor annyi malacot ellik, hogy Zombori lesz 3 leggazdagabb ember a tanyavilágban. (Zomboriról tudni kell, hogy eredeti foglalkozása : városi semmittevő. Magyarán: simlis. (Negyvenéves korában megszállta a bűnbánó lélek, megnősült. Fiatal lányt vett el (aki talán csak azért ment Zomborihoz. mert nem kapott se jobbat, se fiatalabbat), ám a házasság lakást nem hozott, s csavarogni, csövezni csak a férfimagány állapotában lehet, nősen aligha. Kapóra jött Zomborinak a találkozás: Mester, a festő, lelkesen szavalta el Zomborinak, hogy tanyát vett Kecskemét közelében, ott festi látomásait... így történt, hogy Zombori tanyát ’vett, fillérekért; leköltözott Izsák mellé, kalapot tett a fejére, és földművessé változott. De a környékbeliek inkább úgy mondták, hogy: „paraszti- zál”. Azokat nem lehetett becsapni, mint Zombori haverjait, akik ámulva és bizonyos tisztelettel szemlélték Zomborit, amikor néhanapján megjelent a fővárosban (kölcsönkérni a soron- következő tanyasi beruházásit). Én magam is Zombori vendége voltam egy téli napon. A konyhában ültünk, hármasban; kezemben a piros lőre, amit Zombori gyártott a hordó aljából, cukor és víz segítségével (hiszen a bora javát már Mikulásra elfogyasztotta). Pattogott a fa a sparhertben; odakint a kemény kiskunsági tél. havas fenyők, betakart dűlőutak. s a lassan közelítő új esztendő. Friss hangokat hallottam a kerítés felől. Két tanyasi férfi jelent meg az udvaron, csizmás fekete alakjuk ropogva közeledett a hóban. Nagyot köszöntek, s nyomban a tárgyra tértek: „Kellene a disznó”. Zombori. miután pénz került a közelébe, azonnal lemondott Mancival kapcsolatos terveiről — egye fene, néhány évvel később állítja ki azt a hatalmas disznókon- dát! — s rövid, belvárosias alku után meg is egyeztek: Soós Laciéké a disznó, másnap hajnalban leszúrják, még ott a Zombori-tanyán, aztán átfuvarozzák Soós ékhoz, náluk szedik szét, dolgozzák fel. Laciék lenyelték a borukat, elmentek. Zombori komoran ült a konyhai prics- csen: sajnálta a Mancit. Meghát: egyelőre le kellett mondani arról a tervéről, hogy hatlábú disznókat tenyészt ki, s benépesíti velük a Kiskunságot. Másnap hajnalban meg is érkeztek Laciék, fogaton. Hátul a tál a vérnek, mega táska, benne a szükséges kések. — Halál a Mancira! — fújtatott Karcsi, Laci sógora : a böllér. Elkaptuk a Mancit, oldalára döntöttük, Karcsi fürgén tor- konszúrta. — A tálat, Feri! — ordította Laci. de Zombori nem mozdult, mereven állt az ólajtóban, Manci si- vítását hallgatta túlvilágian riadt tekintettel. A viharlámpa úgy lógott a kezében, mintha rögtön el akarná ejteni. Felkaptam a „vejdlin- got”, Manci torkához állítottam, Karcsi kihúzta a kést, fröcskölve zúdult elő a disznó vére, töltve a tálat színig. Kell a hurkába. Zombori futva indult a ház felé. — Hej. de nagy marha ez a Feri! — sóhajtott felegyenesedvén Karcsi. És Manci hamarosan útra kelt Soósék tanyája felé; feketén kocsikázott a hajnali fagyban. Visszamentem a konyhába. Zombori sírt. zokogott. A felesége némán állt felette, riadtan nézett rám. — Sír — mondta. Nem vártam meg Laciék disznótorát. Ahogy kivilágosodott. elbúcsúztam Zombo- riéktól, az állomás felé indultam. A tanya feketén, fagyosan állt az akácok között. Többé már nem fordultam vissza. 15!""* '"“«52 ház építészeti szempontból V « '! uralkodik a környék apróbb f } cserepes házai között. Nem í & i éppen nyugalmat sugároz, in0 % ,j kább elgondolkodtat, kíván__csiságot ébreszt, milyen lehet belül, kik azok, akik itt élnek, milyen emberek. Elhatároztam, mindenképp megtudom, milyen belül. A taxiszámlát kifizettem. A cirádás-vas- sal keretezett, falba épített kapu olyan biztonsággal távoltartja a bemenni kívánkozó embert, mint hajdani várkapuk a betolakodót. Becsöngettem. Hallatszott, hogy távolról tér vissza a csilingelős. Láttam, a hatalmas kulcs ahogy belebúvik a zárba, és nagy nyelvét a zár lassan kihúzza a fészekből. Az ajtó szárnya hátrahúzódott: — Tessék! — szólt egy idős ember. — Újvári Lajossal szeretnék beszélni. — Jöjjön! A folyosó mellett, a garázsban két márkás kocsi pihent. A lépcsők rézgombjai úgy csillogtak, hogy a fényesség visszatartott attól, hogy hozzáérjek. Kísérőm úgy ment előttem, nyugodt, kimért tempóval, mint, a pápa két oldalán szoktak menni a kellékhordozók. Amikor felértem a karzatszerű, szobától szobáig nyúló sétálóra, kísérőm elébem lépett, kabátom, ernyőm, kalapom, nagysiet- ve átadtam neki, kicsit megbillentette finom lejtéssel a fejét és eltávozott. Tágas terembe érkeztünk, ahol gondosan elhelyezett képek oldották fel a szobrok merevségét. Szent ég, micsoda értékek! Egy ajtó előtt kísérőm ismét rámintett a maga fejlejtő modorával, ami annyit jelentett: itt vagyunk ... A kétszárnyas ajtót széttárta, egyik szárnyát elengedte, és rámszólt: — Uram! Tessék! Beléptem. — Asszonyom! — Ön pontos ember, öö ... ön Kunsági István? Ä Kunsági! A férjem néhány perc múlva tud jönni. Addig a társaságommal kell beérnie. — Részemről a szerencse! — Foglaljon helyet! Dohányzik? — kérdezi tőlem. Egv eredeti kina' szelencének felnyitotta fedelét és a márványasztalon kicsit felémcsúsztatta. A hatalmas méretű Huh István: ülőalkalmatosságból alig látszottam ki, elnyelt mint áldozatát az ingovány, amíg meggyújtottam cigarettám. Körülnéztem kicsit. Kényelem vett körül. Egy kerek valamin egy bulldog ült. Úgy nézett rám, hogy beleborzongtam. Valahonnan zongora kínzó dallama vergődik szobáról-szobára. — Maga újságíró. Kunsági? — Megyei lapnál, asszonyom. — Na... nem baj. Miről akar írni? — Önökről asszonyom, életükről, társadalmi helyzetükről. — Á ... társadalmi helyzet, ha-ha-ha ez a fogalom manapság nagyon divatos, pe- dig-pedig a helyzetek és a társadalmi fogalom eltér; a helyzet nem függ a társadalmi tendenciától, a tányér, a váza nem azért készül, hogy ne legyen használati eszköz. De mindig tányér marad attól függetlenül, milyen táplálék kerül bele. Nem a tányér ad rangot a levesnek, hanem a leves ad rangot a tányérnak. Egy teát Kunsági úr? — Köszönöm, köszönöm. Az asztalon egy finoman faragott nyélre erősített báránycsengő megszólal a méltó- ságos asszony kezében, és mintha Jancsi Juliskáját látnám megjelenni az ajtóban ... meghajol és megszólal: — Tessék! — öőő, Jula hozzon teát! — Igenis. Szent ég, huszadik század, mi van veled! Agyrázkódást kaptam? Minden javakkal körülbugyolált emberek, úgy élnek a puha kényelemben, mint krokodilus a mocsárban. Három-négyszáz méterrel odébb tombol az élet, az emberek rohannak, lökdösődnek, minden percet élni akarnak, az utak. a gyárak úgy nyelik el az embertömegeket, mint hajó az árut, fülsiketítő motorzajok az ember agyában vibrálnak. A tülekedés, a helycsere, a rohanás... A meghalni se érek rá ... élet... a szputnyi- kok, a szajuzok oda-vissza száguldása. És itt társadalmon kívüli élet. A gyöngykagyló szenvedéséről mitsem tudva ... gyöngysorok fityegnek a ráncosodó nyakban. — Asszonyom, szabad lenne egy kérdést? A hölgy rámnéz és ... — Ha kérdezik, az embernek nem éppen kedvező gondolat jut eszébe; egy kérdés egy pohárba zsúfolt hatás. Gyengíti a megkérdezett egyéniségét, nem tudom az újságírók gondolnak-e erre, mielőtt 'kérdeznének? ... No, nem kell a szívére venni, hiszen ez a munkája és szerintem nagyszerű. Katedrája minden társadalomnak. Na, végre valami változás ... Jön a művészjelölt. Tizenöt-tizenhat éves lehet. Belibeg a társalgóba, trillázva, ugrándozva egy puszi kíséretével. — A kislányom! — mondja, majd engem mutat be: — Kunsági úr! Újságíró. — örvendek, Flóra vagyok, maga író, ez érdekes. Apa barátja? — Ugyan kislányom, hogy gondolsz ilyet. Apa elfoglalt ember, ő nem jár olyan helyre, ahol újságíró barátot szerezne, mit nem... mielőtt kimondasz valamit, légy tudatában annak ... — Igenis mama... Akkor miért van itt, ha nem barátunk ... dolgozik, ír, írni akar, kérdéseket vesz fel, és a válaszért kapja a fizetéseit. Én is válaszolok. Az én válaszomért mennyit fizetnek? — Attól függ, kisasszony. — Anya, te már válaszoltál? Válaszolj! — A zongoratanár bizonyára vár? — Igen mama! — és visszatrillázott a zongoraterembe a kislány. — Á... — szólal meg valaki a hátam mögött. — Megjött a mi kis újságírónk. Remélem jól érezte magát, a feleségem nagyszerű társalgó. Végre felállhattam ebből a püffetegből. Ha csak a bemutatkozás erejéig is. Most már én is belekapcsolódom. Hol tartottál édes? — Nos, Kunságikám, ön nagyszerű ember. Tudja honnan lehet remek információkat várni. Munkásságom érdekli, tevékenységem, külügyi, belügyi viszonyom. Arannyal körítve Ami jön úgy magától kérdezések nélkül, a kérdésért úgyse fizetnek, csak a válaszért. Roppant leleményes! Akkor beszélgessünk, ami jön. — ön inkább a tartalmat, mintsem a formát kedveli. — Tudja Kunságikám a forma keretezi a tartalmat, a tartalom adja meg a határokat a formának, a tartalmatlanság szűk kereteket igényel. Tehát a tartalom nem eshet ki a formából és a forma gazdagsága nem ad értéket a szegényes tartalomnak. Nemde? Kunságikám! Csak ez a dög ne lesne, mert ez ha rámnéz, olyan érzésem támad, hogy korog a hasam. Jé, két mellső lábára állt, és ugatni készül. Ráadásul ez a savanyú tea is csak szaporította bennem a nemes vizet. — Újságírásból él Kunsági Űr? Ez bizonyára észrevette arcomon a gyötrődést! Igen a pénz ... az újság pénz ... igen az ... úgy élek... úgy érzem mintha bezabáltam volna aranyból, kínai vázákból, az az érzésem, ropogtattam a márvány- asztal sarkát. Az ikonoknak megnőttek a szemei. A kutyának sörénye nőtt. a fogai megnyúltak. Mit kapok én a szerkesztőmtől, ebből nem lesz riport, itt nincs mit írni az ólomkristályok csilingelnek, a csengő haranggá duzzad, mintha én magam lennék a nyelve. Tömör hazugság a megért- hetőségen kívüliség az ezüst, az arany karmai, mirftha lávából merítenék szomjúságom ellen. Fi ........■''Híj it is mondott ez a matróna? M i "I Ja, igen! Az író írni akar, I kérdéseket tesz fel, és a vá- j laszért kapja a fizetést. Mi- * -ti ne^ is jöttem ebbe az arany_.tíit fészekbe, csömört kapni a f estményszagtól. Ki innen, ebből az aranybazárból, mielőtt még váza lennék! Ugatok, nyöszörgők, csóválódom csak egyszer felállhassak ebből a galócaszagú valamiből. Esküszöm! Egy egész napig fogok megterhelt zsebekkel ülni egy falócán. — Kunsági úr! ön kissé sápadtnak tűnik. Talán nem jól érzi magát? — Nem! De igen. — Talán halasszuk el a beszélgetést egy más időre? A telefonszámot tudja, majd szóljon, ha újra jön. Csengess! Jula majd kivezeti, lekíséri Kunsági urat!__________ ö sszeállította: Rékassy Ildikó
