Szolnok Megyei Néplap, 1979. február (30. évfolyam, 26-49. szám)

1979-02-09 / 33. szám

1979. február 9.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

5

A város „hallása”

Zenei nevelés Törökszentmiklóson

Megpróbáltuk kideríteni, hogy meddig nyúlnak visz- sza a múlt időkbe Törökszentmiklóson a zeneoktatás hagyományai, de hamar beláttuk, a lehetetlenre vállalkoztunk. Legfeljebb csak a szervezett zeneoktatás kronológiáját tudnánk közreadni, hiszen — tágabb értelemben — már az is zenetanítás volt, amikor — mondjuk 1720-ban — ez a város újratelepítésének éve — az akkori nagyapa citerázni tanította az unokáját.

Tény viszont, hogy a mai értelemben vett modern zenepedagógia 1961-ben kapott a városban először szervezett állami támogatást, majd önállósult a szolnoki „filiale”: 1970-ben a városi zeneiskola felvette Kodály Zoltán nevét.

Igen jó „hallásuk” lehet a törökszentmiklósiaknak, mert nagyon sokan megértették: miért kell a gyereket beíratni a zeneiskolába. Illetve nem kell, de így is évente általában százzal kevesebb tanulót tudnak felvenni, olyan nagy a túljelentkezés. Jelenleg kétszázötven kis- és nagyobbacska növendéke van a hangszeres zeneoktatás tizenkét különböző tanszakának. De — már második éve — működik egy előképző osztály is, zenélni tanulnak az óvodások.

Miért muzsikálnak?

De ne borítsunk rózsaszín fátylat a valóságra — szép és örvendetes ez anélkül is, a gondokkal együtt. Mert hiába szerények — enyhén szólva — az iskola tárgyi, dologi eszközei, a zenei nevelés — igaz, nagy erőfeszítések árán — eredményesnek ítélhető meg. Nemcsak azért, mert néhány tehetséges tanítvány zenei pályán tanul tovább, de azért is, mert a zeneértők igénylése a város közérzetének része. Ezt bizonyítja mindaz — de nemcsak ez —, amit a városi tanácsuk legutóbbi ülésén hallottunk.

Zeneoktatásról beszélünk, mert ez elválaszthatatlan a zenei neveléstől. Ámbár hisz- szük, hogy öt. tíz év múlva, vagy valaha kirobbanó zenei tehetség vallja majd magát hajdani törökszentmiklósi növendéknek — az iskola egyik lényeges vonását mégsem ebben érezzük. A zenét értő, aktívan muzsikáló, s természetesen hangversenylátogató közönség sokasága a döntő. A kérdést a maga összességében a „városatyák” fogalmazták meg számukra az előbb említett vezetőtestületi tanácskozáson. Mikor lehet a városnak önálló zenekara?

Oktat fagy nevel

Sűrűn vissza-visszatért ez az igényfelvetés. Nagyon rokonszenves volt az építő következetesség, ahogyan a vezetők a zenei nevelés távlatairól gondolkodnak. Ezernyi szállal kötődik a városhoz ez az iskola. A városé minden gondja, baja: kopnak, romlanak a hangszerek, újakat kell venni, renoválásra szorulnak a gyakorlótermek, stb ... S ezért éreztük jogosnak amikor a vb tagjai — a jelentésen túlmenően — az iskola tartalmi munkájáról is érdeklődtek. Ez már túlmegy hatáskörükön, ez szakmai kérdés, mondták. Így igaz. A zeneiskolát szakmailag magasan képzett zenepedagógusok irányítják, debreceni szakiskola látja el a munka tartalmi felügyeletét. De aligha tudnék meggyőzőbb példát hozni, hogy a város vezetőtestületének mennyire szívügye a zeneiskola, mint azt a tényt: nem elégedtek meg — az egyébként alapos — „hivatali” tájékozódással, sokkal többről vallottak: az összefüggések ismeretéről. S ezen a ponton vált az „iskolaügy” igen fontos közművelődési témává, a város kulturális arculatát irányító tényezővé.

üres katedrák

Tisztelet azoknak, akik a város zenekultúrájáért dolgoznak. Elég kedvezőtlen körülmények között. Az iskola tizennégy tanára közül ketten „gyesen” vannak, ketten katonák. A következmény: helyettesítés, túlórák... Idézet az iskola helyzetét feltáró jelentésből: „Pedagógus munkakörben két üres állás van, melynek betöltése a végző zenetanárok alacsony száma, a sok üres zenetanári állás, valamint a hivatásos zenei együttesek és a nagyon előnyös külföldi szerződéslehetőségek elszívó hatása miatt rendkívül nehéz.” így van, nem hisszük, hogy ebben a kérdésben gyors javulásra számíthatnak a török- szentmiklósiak. Ám még egy megállapítás a jelentésből, amely elgondolkodtatott bennünket: „Helyettesítést többnyire a társadalmi temetéseken állandóan részt vevő nevelők munkája igényel. Ezt óraátcsoportosítással, összevont helyettesítéssel tudjuk megoldani.”

Beszédes számok

Nincs más megoldás? Nem a végtisztesség ünnepélyességének szükségességét akarjuk megkérdőjelezni, hanem a gyermekek nevelésének elsődlegességét kívánjuk hangsúlyozni.

Azzal kezdtük, hogy a múltban is volt zeneoktatás a városban. A két világháború között pedig igen neves zenepedagógusok is vállaltak törökszentmiklósi tanítványokat is. De mégis örvendeztet bennünket az arányok változása. Még ezelőtt tíz évvel sem tudtuk pontosan, hogy hány fizikai dolgozó gyermeke tanult hangszeres zenét a város zeneiskolájában. Az elmúlt tanévben viszont az iskola 256 tanulója közül 143 fizikai dolgozó gyermeke. Beszédes számok, különösen ha hozzátesszük: a legutóbbi általános szakmai vizsgálat az iskola nevelő-oktató munkájának színvonalát valameny- nyi tanszakon jónak, egyes tanszakokon kiemelkedőnek minősítette.

Tiszai Lajos

Ma este mutatják be a Szigligeti Színházban William Shakespeare Macbeth című tragédiáját, Szabó Lőrinc fordításában. Az előadást Csiszár Imre rendezte. Képeink a főpróbán készültek

Banquo és Macbeth Polgár Géza és Halmágyi Sándor) megtérnek a csatából

A boszorkányok megjövendölik Macbeth' nek, hogy király lesz

A király (Pákozdy János) még nem tudja, hogy Macbeth az életére tör

A gyilkosság után Lady Macbeth nyugtatja férje háborgó Ielkllsmeretét

A boszorkányok jóslata teljesül, Macbeth király lesz, de megnyugvást sosem lel. Az első gyilkosság után nincs megállás. Lady Macduff (Udvaros Dorottya) és gyermekeik, (Tassy Zsolt) is áldozatul esnek

Véget ér Macbeth véres uralma. A győztesek minden jóslatot beteljesítenek

F: Nagy Zsolt

EtSgey MÍStCf

MacAreck

FORDÍTOTTA: ■ IVl Ól

BÁBA MIHÁLY Ufclvlvl

15.

Az egyik délután, amikor a hölgyek magukra hagyták a férfiakat, valaki azt javasolta, hogy kártyázzanak. Nagyon ártatlanul kezdődött — dollárban játszottak. De egy félóra múlva már megjelentek az 50 és 100 dolláros bankjegyek is az asztalon. Mister Wheeler nyugodtan licitált, de csak biztosra ment. Dufay úr inkább csak szórakozott a kártyalapokkal, MacAreck úr szinte kőarccal ült, melyen semmiféle érzés nem tükröződött. A licitálás könyörtelen volt. Ellenfeleiből ki tudta kényszeríteni az utolsó kockázatos összeget is. Két fiatalember, James Brown és Carter Pierce egyre nagyobb összeggel hazardírozott. A játék egyre veszedelmesebbé fajult. Végül Wheeler és Dufay úr csak statisztált a három játszó mellett.

Mister MacAreck előtt' egyre nőtt a bankjegycsomó.

Amikor a bank nagy tét volt, csaknem minden esetben nyert. Ellenfelei egyre jobban idegeskedtek. Végül előkerült a Itall és a csekkfüzet is. A társaság legidősebb tagja, Wheeler úr, hiába javasolta néhányszor, hogy félbe kellene szakítani a játékot — hiszen a kirándulás nem ér véget ma. lesz még idő, hogy tovább játsz- szanak az urak. MacAreck hajlandónak mutatkozott a kártyázás abbahagyására. Biztosította ellenfeleit, hogy bármelyik pillanatban kész a revansra, de most ideje befejezni a játékot, a ka- jütbe menni, vacsorához átöltözni. De a fiatalemberek hallani sem akartak erről.

Végülis, amikor Wheeler úr rábeszélése sem hatott, MacAreck úr azt mondta:

— Csak négy kört játszom! Ha önök vissza akarják nyerni elveszített összegüket, akkor a végtelenségig licitáljanak.

— Ez őrültség! — állapította meg Dufay úr. — így

egy egész vagyont el lehet veszteni. Nem játszom tovább.

— Én sem őrültem meg — mondta Wheeler úr.

— Akkor hármasban játszunk — kiáltott fel Carter Pierce úr. — Ezer dollárral kezdek — és letette az asztalra az ezer dollárról szóló csekket.

— Ez az ezer, és még négy — válaszolt hűvösen MacAreck.

James Brown osztotta a lapokat. Mindhárman beszálltak a játékba. Az asztalon 15 ezer dollár hevert. MacAreck két lapot kért. Meg kell jegyezni, hogy európai módon játszottak,* mely lényegesen különbözik az Egyesült Államokban népszerű hazárdjátéktól. Brown egy lapot vett, Pierce viszont hármat. A licitálást Pierce kezdte ezer dollárral. Brown háromra emelte, MacAreck pedig nyugodtan túllépett rajta: „ez a három, és még hét”. Mindketten kiegészítették korábban betett összegüket. Felfedték a lapokat. Piercének három ásza volt, MacAreck nyert, hanyagul húzta maga elé a csekk-csomót és azt javasolta:

— Vakon háromezerrel nyitok.

A játékosok köré gyülekeztek a fcibicelők — akik közül bárki könnyedén kiállíthatott egy százezer dollárról szóló csekket — csodálkoztak a nagy tétben játszókon. Az USA-ban a nagy játék a tőzsdén, lóversenyen folyik, kártyán nem hazardíroznak, mint ennél az asztalnál.

A következő osztáskor a játék. még jobban elfajult, MacAreck néhányszor elveszített párezer dollárt, de sokkal gyakrabban és többet nyert. Végül ledobta a lapokat és felállt:

— Uraim, elnézést — mondta — de bejelentettem, hogy négy köméi többet nem játszom.

Nyugodtan megszámolta a bankjegyeket és két részre osztotta a csekkeket. Kiderült, hogy Pierce úr majdnem negyvenezer dollárt veszített. Brown úr viszont 43 ezret. A kártyázás után mindkettőjüknek kifejezéstelen lett az arca.

— Van az urak közül valakinek tüze? — kérdezte MacAreck úr, elővéve cigarettatárcáját.

Slade úr, aki csak szemlélője volt a zöld asztal mellett folyó őrültségnek, szolgálatkészen vette elő arany gyújtóját és tüzet adott az írnek. MacAreck azonban nem gyújtott cigarettára, csak hozzáértette a tüzet Brown és Pierce urak kék és rózsaszínű csekklapjaihoz.

— Mit csinál, uram? — kiáltott fel csodálkozva az egyik kibic, látva, hogy a láng martaléka lesz a csekkhalom.

MacAreck úr az égő csekk- lapot a halom papírra dobta, ahol hamarosan hamuvá változott.

— Egyszerűen elégetem azt, amit nyertem — válaszolt hűvösen Mr. Henry. — Nem lenne becsületes részemről, ha kihasználnám a fiatalos vakságot és kifosztanám ezt a két tapasztalatlan, fiatal gentlemant. Hiszen velem szemben nem volt semmiféle esélyük. Kénytelen voltam nyerni.

— Hogyhogy? — kérdezte Pierce úr. Arcán már megkönnyebbülés, de ugyanakkor szégyenkezés is látszott, örült, hogy a könnyelműen aláírt csekkek soha nem jutnak el a bankba, mégis ostobán érezte magát, hogy ebben a társaságban úgy kezelték, mint egy taknyost. Elég volt Mister Brownra tekinteni, hogy megállapítsák: ő is hasonló érzéseket él át.

— Egyszerű ez — válaszolt MacAreck úr —. úgy játszottam, hogy ujjamon volt a talizmán. Vesztesen nem állhattam fel az asztaltól.

— Bocsánatot kérek uram, és köszönöm a leckét — Mister Pierce felállt és a győztes felé nyújtotta kezét. — Nem hiszek az ön talizmánjában, de meg kell állapítanom, hogy ön igazi genltleman.

Brown úr követte példáját.

— Kérem uram, semmiség. Nincs miről beszélni. Idősebb vagyok, tehát semmi csodálatos nincs abban, hogy jobban uralkodom idegeimen. Minden rendben. Meghívom önöket a bárba. Vacsora előtt megiszunk egy pohár igazi polish vodkát. Ki kell használni az alkalmat, amíg van a bárban.

Másnap, amikor MacAreck úr találkozott a fedélzeten sétáló Dufay úrral, Dufay beszélgetésre hívta.

— Tudja, uram — mondta, amikor mindketten leültek az egyik fülkében — nem vagyok babonás, de valóban nem tudom, mit gondoljak az ön talizmánjáról. Ha nem lennék a dolog tanúja, amelyet nehéz elhinni, még ha a legjobb barátom mesélné is, az Egyesült Államok legnagyobb hazudó- jának vélném.

— Igaza van, uram — egyezett bele Mister MacAreck. — Sokszor én magam sem értem, de már oly sokszor kipróbáltam ezt a talizmánt — és sohasem csalódtam benne, — hogy ma már hiszek a zöld üvegben rejtőző bűvös erőben.

— Tulajdonképpen erről van szó. Egy nagy kéréssel fordulok önhöz. Nagyon fontos ügy megoldása előtt állok. A döntésemtől függ, hogy keresek-e, vagy nagyon komoly összeget veszítek. Tudom, hogy ostobaság, de nem tudná nekem kölcsönözni a gyűrűt néhány órára? Ügy szeretnék állást foglalni, amikor kezemen a talizmán.

— Szíves örömest szolgálatára állok. Akár holnap is önnél lehet. Ma nincs szándékomban pókerezni. És nem adok semmiféle diszpozíciót az ügynökömnek. így hát e néhány óráig nyugodtan élhetek a talizmánom nélkül is. Nagyon örülnék, ha a gyűrű ereje segítene önnek a helyes döntésben.

Levette a gyűrűt ujjáról és átnyújtotta Dufay úrnak, aki azonnal ujjára húzta és megköszönte a baráti szolgálatot.

(Folytatjuk)