Szolnok Megyei Néplap, 1979. február (30. évfolyam, 26-49. szám)
1979-02-06 / 30. szám
1979. február 6. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 R APló hulk'mihosszán Gondolat A rádió irodalmi lapja legutóbb — egy sorozat negyedik részeként — a Kossuth klubból jelentkezett, ahonnan A magyar irodalom 1953—56 között címmel kerekasztal-beszélgetést hallhattunk. A felszabadulás utáni magyar irodalom egyik legérdekesebb, feszültségekkel teli periódusáról szólt Bélád! Miklós műsorvezető közreműködésével három jeles irodalomtörténészünk. Bodnár György. Domokos Mátyás és Király István. Az ötvenes évek első felének művészeti problémái — közgondolkodásunk egészével együtt — a legutóbbi időkig, kényszerűen vagy a történelmi távlat hiánya miatt, feldolgozatlan dolgaink közé tartoztak, s még ma sem dicsekedhetünk egy átfogó, a fő problémákat jól láttató összefoglaló munkával. Jobbára csak részletekről szóltak az eddigi publikált, elhangzott értékélések. E megállapítások különösen érvényesek a társadalmi mozgásokat legközvetlenebbül magába szívó irodalomra. A szerdán sugárzott beszélgetés résztvevői saját példáik és irodalmi tapasztalataik alapján — s ami a legfontosabb, a társadalmi összefüggések tükrében láttatták e jelentős változásokat hozó korszakot. Éreztették és tényekkel támasztották alá, hogy az egyes alkotói pályák törései, illetve újjáéledései, az egész irodalmunkra jellemző nyíltabbá válás, kritikusabb hang az egész társadalomra érvényes törvényszerűségek szükségszerű következményei velejárói voltak. Alapvetően ez a szemléletbeli tisztaság volt az. ami a műsor értékét adta, sikerét pedig a szakemberektől ritkán hallható egyszerű, közérthető fogalmazás biztosította. Együtt vagy kUlön Erdőss Pál szombat este sugárzott dokumentum játéka egy tragikus sorsú házaspár történetét dolgozta fel. Az elmúlt hét egyik legsikeresebb műsorának bizonyult, persze, nem az események hű elmondása miatt. Erdőss Pál — akinek munkáját Bo- renich Péter dramaturg segítette — igyekezett megkeresni azokat az okokat, amelyek a három gyerek halálát okozták, de még fontosabbnak tartotta, hogy a két vétkes szülő lehetséges jövőjét kutassa. Műsora nemcsak szociografikus hűségről tanúskodott, hanem emberséges például is szolgált bűnről1, bűnhődésről és az azt követő időről szólva. — sk — Péntek Lajos tiszaderzsi népi iparművész legújabb munkája egy kilenc darabból álló faragott garnitúra. Az együttes legszebb darabja az egyedi formájú falitéka Egy este Pusztabánrévén Jeges, ködös úton „csúszkálunk” az autóval Pusztabánréve felé. Mezőtúrtól tíz kilométert tészünk meg, mikor egy villogó fénysorompó jelzi, megérkeztünk. Az állami gazdasághoz tartozó települést — százhúsz-száznegy- ven ember — lakja. Háromszor is végigmegyünk a házsorok előtt, amikor a ködből elénk bukkan valaki. A mezőtúri művelődési autó filmvetítésére jöttünk, a „mozit” keressük. — Azzal bizony várniuk kell, mert még csak fél hat, és a vetítőtermet majd csak Sanyi bácsi — a mozigépész — fogja kinyitni, amikor megjön. Ügy egy óra múlva. Kihasználjuk az időt, s a pulik „vendégfogadtatásával” nem törődve bekopogunk egy világos ablakon. Simon La- josékhoz toppanunk be. A szülők itt dolgoznak az állami gazdaságban, állatgondozók, a nagylány bejár Mezőtúrra munkába. Az öccse kollégiumban lakik, szintén Mezőtúron. Említem a filmvetítést. — Nekünk van tévénk, de azért elmegyünk a moziba — mondja a házigazda. Néha könyvet is választunk. A vetítés előtt és utána is jó beszélgetni a szomszédokkal. Ilyenkor nemcsak a film kerül szóba, hanem a gazdaság problémái is. — Milyen filmeket vetítenek? — Általában két-három évnél régebbieket — veszi át a szót a feleség. — Én nagyon szeretem a jó magyar filmeket. Például a Talpalatnyi földet már négyszer láttam, de még most is megnézném. Annyira őszinte Művelődési autóval a gazdaságban hangú az a film, és olyan jól játszanak a színészek. A „nagylány” az ajtófélfának támaszkodva figyeli a beszélgetést. — A fiataloknak is csak ez az egy szórakozási lehetőségük van — mondja. — Régen legalább rendeztek néha bált is, de mostmár az sincs. Any- nyi a kikapcsolódásunk, hogy hétvégén bemegyünk az udvarlómmal Mezőtúrra táncolni. A Simonék melletti házban Fullajtár Jánosék laknak. Náluk nincs tévé, moziba se járnak. „Aki nyolc gyereket tart el, nem jut annak ideje, energiája szórakozni” — mondja a háziasszony. Visszamegyünk a művelődési házhoz. Az ajtó még mindig zárva. A közelben világos ablak. Keresztes Imre, a KÖTIVlZIG mezőtúri telepegysége szivattyúkezelőjének portája. — Van olyan nap, amikor 15—20 kilométert is kell gyalogolnom az egyik szivattyútól a másikig, — mondja a házigazda. — ötvenéves elmúltam, s bizony eléggé fárasztó már ez a munka. Amikor hazajövök, örülök, ha minél előbb ágyba bújhatok, mert másnap korán talpon kell lenni. Nem kívánkozom én sehova, nézem a tévét, ha jó műsor van. Kereszteséktől kifelé jövet találkozunk a művelődési autóval. A vetítőteremnél ‘ már várják a mikrobuszt. Előkerül a könyvesláda, a vetítőgép, a vászon. A főleg fiatalokból álló közönség a könyveket böngészi, beszélgetnek. — Milyen az érdeklődés a könyvkölcsönzés, a filmek iránt? — kérdezzük Papp Sándortól, aki 1969 óta jár a művelődési autóval. . — Tíz évvel ezelőtt nyolctíz helyen vetítettem a város környékén, ma már ez a szám kettőre csökkent — mondja. — Ez elsősorban a televízió „rovására” írható. Az elmúlt esztendőben a könyvet kölcsönzők száma háromszázötvenhat, és 1200 kötetet vettek ki az olvasók. A filmvetítéseknek két és fél ezer látogatója volt. Általában 20— 30 ember jön el egy-egy előadásra. Papp Sándor a gépésztechnikusi oklevél mellett alapfokú könyvtárosi vizsgával is rendelkezik. Pusztabánrévén tisztelik, szeretik az embereket. Nem csupán a „milyen könyvet ajánl Sanyi bácsi?” kérdéssel fordulnak hozzá. — A bizalom, a szeretet kölcsönös — mondja Papp Sándor. — Tíz év alatt jól megismertük egymást. Sokszor még a magánéletükbe is beavatnak a gazdasági emberek. Szeretem őket, mert egyszerűek, őszinték. A könyvkplcsönző láda becsukódik. A közönség elfoglalja a helyét a hosszú, támla nélküli padokon, és megkezdődik a vetítés. Az előadás után az állami gazdaság keskeny útjain mindenki elindul hazafelé. A két- háromfős csoportok a film izgalmas pillanatait idézik fel. Távolodva az ő hangjukat is elnyeli a sötétség. V. Fekete Sándor A cselekvő művelődésért m * Üssük együtt a vasat! A szövetkezet ifjúsági parlamentjén majd egy órás vita keveredett arról, hogy legyen-e ifjúsági klub vagy sem. Nem a pénz, nem a vállalkozó szellem hiányzott. Termet is lehetett volna keríteni, ám a szövetkezet vezetői aggályoskodtak, mondván: egy helyi ünnepségre is nehéz elcsábítani a fiatalokat, kultúrműsort is számtalanszor ígértek már, még sem lett belőle semmi, miért pont az ifjúsági klub váltaná meg őket a nagy tunyaságból? Valahányszor a dolgozó fiatalok művelődése, szórakozása, általában kulturálódása kerül szóba, a leggyakoribb vád: lusták, érdektelenek, legfeljebb ha az „ugrabugrá- lás”, vagyis a diszkó hozza lázba őket. S máris kész a következtetés: kár a fáradságért, úgyse lehet őket megmozdítani. Nemrégiben az egyik nagy- vállalat kultúrházának vezetője mesélte, hogy újabban a ház népművelői rendszeresen ellátogatnak a brigádok gyűléseire, néha egy-egy termelési értekezletre is. hogy figyeljék a hangulatot és megkíséreljék a kultúrház létezését elültetni a fejekben. Tudták, hogy ez sem hoz azonnal sikert, mégis meglepődtek, hogy gyakran a legnagyobb akadályt éppen a gazdasági vezetők jelentik, ők a legkevésbé mozdíthatóak. holott tőlük várták a példamutatást vagyis a legtöbb segítséget. A gazdasági, termelési feltételek, — a jelen időszakban különösen —ijiehéz helyzetbe hozzák a vezetőket. A jó eredményekért sokkal több időt, energiát kell bevetni, a műszaki fejlődéssel való lépéstartás, a naprakész ismeret. a korszerű gazdaságirányítás követelményei átrendezik a vezetők életét. Idealizmus lenne azt követelni, hogy ők reklámozzák a színházat, a mozit, a- könyvtárat és programjait, naponta buzdítsák az ifjúsági klub vezetőségét az igényes időtöltés megszervezésére. De az. hogy számos napi teendőjük mellett önmaguk számára teremtsenek alkalmat a művelődésre, élmények gyűjtésére, munkahelyi kapcsolataikban igényeljék az effajta élmények cseréjét, talán nem egészen teljesíthetetlen követelmény. Miért is fontos mind ez a fiatalok szempontjából? Köztudott, hogy a nevelés egyik legfontosabb eleme a példa- mutatás. Az okos szó. a logikus érvelés, vagyis a meggyőzés szerepét éppúgy kell ismerni és hasznosítani, mint a termelés szervezésének korszerű módszereit. Hogy gyakran maguk a vezetők is irányításra, tájékoztatásra. ha úgy tetszik példára szorulnak, ez szinte természetes. Talán ez is egyik oka, hogy a közművelődési törvény nyomán kulturális bizottságok létrehozását szorgalmazzák a munkahelyeken, olyan fórumokét, amelyek a példamutatás, az informálás, az igények és lehetőségek ösz- szehangolásának hivatott testületéi. Sokfelé megalakultak, jól-rosszul működnek is ezek a bizottságok, jó szándékuk kétségtelen. De hogy a kívánt hatást nehezen érik el. annak sajátos oka van. Valahogy úgy néz ki: ma még gyakran mindenki a maga vasát üti. A tűz, amelyben ezeket a vasakat az ifjúsági szervezet, az üzem kulturális életének gazdái, a népművelők hevítik, már közös, csak amikor a formát, a kovácsolás módiát kell eldönteni, vonulnak másolás üllőhöz. Az eredmény? Letört igényű fiatalok, látszatcselekvésre készülő brigádok, irodáikba zárkózó vezetők, a kelleténél több kudarccal tűzdelt közművelés, érdektelenné váló emberek. C selekvő, aktív műveltség teremtésére van szükségünk, s erre igazán a munkahely szervezetén belül kínálkozik a legtöbb lehetőség. Sem automatizálás, sem új szervezési rendszer, sein magasabb minőségi igény, nem terjedhet beszűkült gondolkodás, keskeny látómező, csekély érdeklődés mellett. S mert e célok megvalósításában a fiataloké ’ a legnagyobb szerep, növekszik felelősségük is. mellettük. értük szól az a megjegyzés, amit nemrég egy fiatal népművelő mondott egy vitaklubban: ma még talán lehet élni és butának lenni, de holnap, amikor évezredek bölcsessége alapján sem lesz könnyű eligazodni a világban, már az okosság is kevés. Ezért kell együtt ütnünk a vasat. — RS — EdUiey Mister MacAreck FORDÍTOTTA: | mIaAm BABA MIHÁLY UaICICI 12. Mivel még korán volt, és az idő nagyszerű, elhatároztam, hogy meglátogatom Miedzyzdrojéba utazó barátomat. Könnyen megtaláltam a kocsiját, aztán őt magát is. Kislány ismerőse valóban csinos volt, és kellemes társalgó. Pompásan töltöttük a délutánt. Este a barátommal viszatértünk Sczedribe. Aztán vacsora után megkértem a hajdani osztálytársamat, hogy folytassa nem mindennapi élményeit. Igaz, kezdetben nem volt hajlandó másról, csak a Képzőművészeti Főiskola szépséges növendékéről beszélgetni, de később, amikor én is kifejeztem elragadtatásomat, élete törtténetének színes fonalába kapaszkodott: — Amikor megérkeznem az Egyesült Államokba — fonta tovább —, több mint tízezer dollár volt a zsebemben. Nem sok, de annyi mégis, hogy kezdjek valamihez. Nem volt ismerősöm. New Yorkban állapodtam meg, kivettem egy kicsi, de jó helyen levő szobát Zárójelben jegyzem meg hogy rettenetesen drága volt. egy új felhőkarcolóban. Lengyelországban nektek fogalmatok sincs arról, hogy Nyugaton menynyit kell fizetni egy tisztességes lakásért. Gyakran a kereset felét. — Miért nem szállodában laktál? — Még a legelegánsabb szálloda sem ébreszt az emberben bizalmat. Ismeretségre akartam szert tenni, ezért rendszeresen eljártam a tőzsdére. Persze óvatos voltam, és csak a legbiztosabb értékpapírokat vásároltam. Semmiféle közös üzletbe nem szálltam be, mert emlékeztem a londoni mosodai tapasztalatomra. Nagyon hamar megismertem a tőzsde és a játék mechanizmusát. Még Lengyelországban is sikerült keresnem. Talán az volt a legnagyobb tranzakcióm. — Nem értem. — Az Egyesült Államok először akart Lengyelországnak hitelt adni. Ha emlékszel rá, 125 millió dollárról volt szó. Ennek fele áruhitel lett volna, elsősorban gyári berendezésekre, gépekre, a másik része gabonahitel. Az amerikai sajtó nem sokat írt erről a tranzakcióról, és inkább csak a politikai jelentőségét hangsúlyozta ki. Válóban az USA gazdasági köreinek szempontjából nem volt túl nagy jelentősége. Ellenben a lengyel sajtó, elsősorban a gazdasági kérdésekkel foglalkozók, részletesen megírták, hogy milyen árukat és gépeket vásárolnak érte. Egész idő alatt kapcsolatban voltam a New York-i kereskedelmi külképviselettel. Nem volt titok, mit és hol vásárolnak és milyen hajótársaság szállítja. A feltétel csak az volt, hogy az árut amerikai hajó szállíthatja. — Így hát — folytatta a barátom — annyi részvényt vettem, amennyit csak tudtam annak a társaságnak a részvényéből, amelyiknek meg kellett kapnia a szállítást. És nem csalódtam. Néhány hét alatt az értékpapírok értéke felszökött, akkor eladtam és néhány ezer dollárt kerestem rajta. Általában kedveltem a tőzsde játékot, de nem akartam ennek révén meggazdagodni, ám feltétlenül be kellett jutnom néhány klubba, abba a társaságba, ahová idegen nehezen jut be. Szerencsém volt. A pénzem és a nevem révén ezt is elértem. így egy esztendő alatt készen álltam az első nagy ugrásra. Ez pedig így örtént: A nagy amerikai hajótársaság, a President’s Line, már régen hirdetett minden sajtóban. „Milliomosok kirándulása. 45 gondtalan nap a legnagyobb luxusban. Látogatás a Hawaii, Filippi- szigeteken és Japánban. A legelőkelőbb társaság, a legjobb konyha, nagyszerű kiszolgálás. Minden nap saját kiadású tőzsdelap. Mindez a 27 000 tonnás „President Roosewélt” hajón háromezer dollárért. Használja ki az alkalmat.” Hosszú sor elegáns autó érkezett a San Franciscó- kikötőbe. Csodálatosan öltözött nők és elegáns urak szálltak ki belőlük. A hajóinasok ügyesen szedték el a sofőröktől a kitömött bőröndöket. A vendégek felmentek az óceánjáróra. A bejáratnál a másodtiszt üdvözölte őket. Udvarias (mozdulattal mutatta a nagy szalonba vezető utat, ahol az üdvözlő coc- tail volt. Itt a kirándulás résztvevőit maga a kapitány várta. A pincérek ügyesen hordták a p>ezsgősp>oharakat és a különböző színű koktélokkal megrakott tálcákat. Senki semmi miatt nem aggódott. Mindenki tudta, hogy amikor a hajó elindul hosz- szú útjára, minden az utasok kabinjában lesz, kicsomagolva, kivasalva. Végre megszólalt az indulást jelző sziréna. Két vontató kihúzta a hajót a kikötői medencéből. A zenekar vidám melódiát játszott. Az egész társaság a fedélzet sétahídján gyűlt ősze, hogy megcsodálja a nagyszerű város, San Francisco kikötőjének szép panorámáját. Az előkelő társaság ézt követően elfoglalta helyét az ebédlőben. Az első ebéd rendkívül ünnepélyes volt. Ebéd után az urak bementek az egyik bárba egy italra, a hölgyek p>edig visszahúzódtak kabinjaikba, hogy pihenjenek agy keveset, hogy megigazítsák frizurájukat a szépség-szalonban és felfrissüljenek az egész éjszakára meghirdetett kapitányi bál előtt. Az utasok közül kitűnt egy rendkívül csinos, elegáns férfi. A hajó-szolgák az utasok kérdezősködésére __ elmondták, hogy az az úr egy bizonyos mister Henryk MacAreck, egy dúsgazdag ültetvényes fia. ö maga, tették hozzá bizalmas hangon a szolgák, legutóbb nagy sikerrel játszott a New York-1 tőzsdén. Ez a felvilágosítás teljesen elegendő volt. Hiszen a hajó utasai közül elég sokan mindennapos vendégek voltak a New York-i tőzsdén. Minden nehézség nélkül felismerték a jellegzetes arcvonása férfit, akit gyakran láttak a tőzsde halijában. Biztosan gazdag, és szerencsésen játszott, ha itt van a hajón, ahol maga a jegy háromezer dollár, hiszen a jegy ára még a fele sem a teljes költségeknek. Különben a neve: „MacAreck” határozottan arról tanúskodik, hogy az ismeretlen nem azok közül való, akik most özönlenek Európából Amerikába. (Folytatjuk)
