Szolnok Megyei Néplap, 1979. február (30. évfolyam, 26-49. szám)
1979-02-25 / 47. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. február 25. Magyar írók a forradalomban Babits Mihály: hol tán míg írom ezt, Magyarország nagy betegágyán vér és kínok közt megszületett a Jövő. Május huszonhárom Rákospalotán Pest utcái között rohanó nép, puskalövések. rendőr, tört üvegek, népszava, forradalom. Én egyedül tehetetlenül itt számlálom a percet nincs hír, nincs újság, villanyosom megakadt. Néma falun lakom én, hol még az ebek sem ugatnak, nem bőgnek tehenek, még a malac se visít. Nádas eresznek alatta topázszemű tengericső csügg. Hószínű fal, kék árny. Csend, csak a fecske csicserg. Csak ha a villanyos átrohan itt (és mint a tehén bőg) sejteni a város szörnyeteges közeiét. Ám most alszik a táj: egy döglött villanyos állong. Ó bús villanyosom! bús ez a néma világ! Bús e méla falun az üres sínekre merengeni. Ó jövevény sínek, visztek-e még ma tovább? Visztek-e még ma odáig, ahol most csörren az ablak, hol most csorran a vér, {orrán a forradalom? hol zajgó tömegen most úr a néma Petőfi s sarkra az Eszme kiáll isteni rima gyanánt; Ú te Jövő, aki jössz és senkise sejti, hogy itt vagy; jössz és senkise lát; jössz sűrű fátyol alatt. mit hoztál, idegen? mit, mit viszel el? van-e célod vagy boros emberként ingatod útaidat? Ah, boros is vagy már ezer őrült eszme borától, Álmodsz s kóros vágy szennyezi álmod ízét Álom vagy magad: a múlt álma, ki halni szeretne, s sír, hogy mindene fáj, s nem lehet így betegen. Jöjjön az elhazugult életre halálos igazság, lesben az utcákon álljon a kósza halál: minden mindegy már! zúgjon fel a tengerek alja! hányódjon fel a geny! jöjjön a forradalom! Jöjjön a barbárság! Jöjjön legalább az igazság, annyi hazugság és elmulatások után! Jöjjön a lázálom, mely minden bűnt kibeszél majd: egynek mondja: „Jogok gyáva barátja, remegj!” Másnak: „Ajkaidon kopott szó lett a szabadság! s szíved zsarnok volt, öklöd rossz > kalapács”. Másnak: „Álnokul és önzőn fogtál kezet: íme véres lett a kezed: moshatod a kezedet!” Mindnek: „Félre vakult csökevény, s ti koholt ideálok! Nem játék a világ! Látni, teremteni kell!” „...Sarkra az eszme kiáll” EZT A VERSET, amely 1912 június elsején jelent meg a Nyugatban, és mindjárt másnap a Népszavában is, meglepetéssel olvashatták a Nyugat olvasói. (Nem voltak sokan, főképp a fiatal művészek, tudósok, és a polgári értelmiség elitje Budapesten, a nagyobb vidéki városokban, továbbá annak a magyar reakciónak a vezető írói. politikusai, az élükön Tisza Istvánnal és Rákosi Jenővel, akik az irodalmi megújulást hirdető, a Nyugat és Ady körül tömörülő új írói nemzedékben okkal sejtették az úri osztályuralom Magyarországának veszedelmét.) A verset Babits Mihály, egy harmincon inneni fiatal tanár írta. nevét mindössze pár esztendeje ismerhették az irodalmi élet figyelői. Csak az előző esztendőben került a messzi Fogarasról az újpesti gimnáziumba. Rákospalotán bérelt szobát — és ennek a rákospalotai szobának a versben reális és jelképes jelentősége van. Akik akkor olvasták ezt a verset, egy hétel a hatalmas munkástüntetés után, és emlékeztek Babits addig közölt verseire, meglephette őket a költő változott hangja, a versben parázsló keserűség és elszá- nás, mondjuk úgy: társadalmi indulat. Eddigi verseiben a szépség ifjú papjaként mutatkozott be, akit csak a költészet Örök ragyogása vonz; álmok, ábrándok zenéje szólt verseiben, és a klasszikus művészet nagy alkotásainak bűvöletében élt. Nem is kímélték a kritikusok: Ignotus szerint csak „kultúr-szerelmei” vannak, Bresz- tovszky Ernő „filozopter lirizmusnak” mondta verseit. A magyar irodalomban pedig ezek a vádak legalább kétszer olyan mélyre szúrnak, mint máshol. Most pedig mintha puskaropogást lehetne kihallani a vers klasszikus metrumaiból, rohanó ritmusából. Arról a napról, amely a vers címében áll, ezt lehet olvasni a történelmi kronológiában: „Vérvörös csütörtök. A korszak legnagyobb munkástüntetése.” A százezres munkástömeg egyébként nem egy, hanem két napig tüntetett Pest utcáin. Ä tüntetés a parlamentben már januárban megindult küzdelmet segítette az általános, titkos választójogért. Lukács László volt a miniszterelnök, akiről hamar kiderült, hogy Tisza István feudális gondolkodásának, antidemokratikus politikájának engedelmes eszköze, és az általános, titkos választójog követelése úri osztályuralmukat fenyegette. A szemtanúk be is számolhattak arról, hogy a tüntetés jelszavai között ott volt a feudális osztályuralom elleni tiltakozás és a forradalom igenlése is. A tüntető munkástömegben a szellem vezető emberei, a Huszadik Század szociológusai. a Galilei-kör fiataljai a demokratikus Magyarországért harcoló sereget látták, amelynek hat hősi halottja is volt ezen a két napon. Ady Endre másnap „Rengj csak, Föld” címmel írt Tisza Istvánnak ajánlott verset; nem sokkal Babits verse után pedig megjelent „Rohanunk a forradalomba” című verse, az érlelődő magyar forradalom nagyszerű lírai látomása. Babits verséről hadd mondjam meg először is: a Május huszonhárom Rákospalotán egy nagy fordulat dokumentuma, többféle módon is. Fordulat Babits költői pályáján: először azonosul a magyar progresszióval, először szól Vörösmarty-izzású szenvedéllyel a hazájában elhazugult élet ellen, a vér és kínok közt megszülető jövőért. Mintha a kétrészes vers felépítése is szuggerálná, mi történt a költő pályáján, a körötte változásért kiáltó világhoz való viszonyában. A NYUGATBAN, bár elvontan polemizálva, mégis a vallomás forróságával ír - erről Babits. Az ország érzelmeit akarta kifejezni, „ahol ma már nincs ember, aki ne érezné, hogy rettenetesen összebonyolódott hazugságaiban megmaradni lehetetlen, ezért közeledünk az őszinteséghez, aminek neve felülről államcsíny, alulról forradalom”. Mai fülünket zavarja ez a két oldalról néző és azonosító szemlélet, de a folytatás egyértelmű akkor is, ha nem érthetünk egyet az utolsó kijelentésével: „Én hű katonája akarok lenni a jövendő Magyarországnak, melynek az igazságtalanságok, előítéletek és hazugságok helyett őszinteség, szeretet és szabadság lesz az alapja. Gyáva nem vagyok, ha új állapotot kívánni forradalom: forradalmár va-' gyök.” Nagy fordulat dokumentuma ez a Magyarország nagy betegágyán született vers. A forradalomba rohanó munkássereg magával ragadja az egészen másfelé elindult fiatal költőt is, ahogy az akkori magyar értelmiség javát. Sarkra az eszme kiáll, és szava tettre szólít, mert nem játék a világ. 1912 májusában még győzött a reakció és Babits költői pályájának később voltak ismét olyan szakaszai, amikor befelé fordult, költészetében elhalványult a látni, teremteni kell szenvedélye. Május huszonharmadika azonban a magyar progreszJ szió megszerveződésének, felkészülésének történelmi jelentőségű ténye marad, a haladás különböző világnézetű és politikai szándékú erőinek első közös akciója. Babits Mihály költészete pedig ezzel a verssel indul el azon az úton, hogy századunk Vö- rösmartyjaként — nem Petőfijeként, ez Ady volt! — éljen emlékezetünkben. Pók Lajos Alvaro Cunhal börtönrajzai elé A fasizmus nehéz éveiben élő portugál dolgozók harca és a jobb jövőbe vetett rendíthetetlen hite ihlette Alvaro Cunhal rajzait, mélyek a lisszaboni és a penichei börtönben születtek a Portugál Kommunista Párt főtitkárának tizenegyéves rabosko- dása idején. Ezek a rajzok azt bizonyítják, hogy a világszerte ismert és tisztelt politikus a képzőművészetben is jelentősei alkotott. Huszonöt rajzból álló albumát Börtönrajzok címmel nemrég jelentette meg közösen a Corvina Kiadó és a lisszaboni Editorial Avante. Irodalmi oldalunk illusztrációit ebből az albumból válogattuk. ézte, érezte, gondolta a hajnalt, és emlékezett ugyanilyen hajnalokra, szinte számolta az emelkedő fényt, ahogy lassan megvilágosodott a tető síkjával egymagasságban úszó hegy- koszorú. Már látszottak Őrmező fényei, a budafoki, a budaörsi dombok, már megkezdődött a nagy balatoni országút lüktetése, autók színe siklott át az olvadó hóként elvesző szürkeségen, az utcákon megjelentek a férfiak és a nők, még emlékezett az álmára, de tudta, hogy nemsokára elfelejti. Vizet mert a víztárolóból, és megmosdott. . Negyedik napja tartózkodott a tetőn, a televízióantennák, a szellőző- kürtökj a kémények között. Tegnap feljött a felesége, és sírva kérte, hogy jöjjön le a tetőről. Aztán a felesége lement. A lakók már mind tudták, hogy a monstrum bérház lapos tetején egy férfi tartózkodik, és nem akar lejönni. Mezítláb járt, hogy lépéseivel ne zavarja a legfelső emelet lakóit. A házmester feje jelent meg a vaslétra aknanyílásában: — Nem lakhat fenn a tetőn! Kubinyi úr... tessék lejönni. — Jöjjön fel maga is Diós bácsi, meglátja... A házmester feje eltűnt az aknanyílásból. Egy órával később a házmester lánya felhozta a felesége levelét. Mária megírta, hogy elválik tőle. De a levelet azzal fejezte be, hogy jöjjön le, meg fog neki bocsátani. Mosolygott azon, hogy miért. Miért fog neki megbocsátani ? Azért, mert négy nap óta a tetőn tartózkodik, és jól érzi magát? A házmester lánya, Vali, egyszerű kanárisárga műselyem pongyolát viselt, és a keblei csaknem kiestek a lazán összefogott köntösből. Aztán a lány elment, Kubinyi nem üzent semmit a feleségének. Eljött a reggel. A város minden irányban megindult, a terek, az utak összekapcsolódtak, és a tető magasából egyetlen összefüggő mozgásnak látszott a lent szaggatott és elkülönült valóság, a sok részlet és az egy egész. Elszédült a messzelá- tótól. összefolytak a részletek, a nagyítólencsék fókuszában csak egy folytonos és az ő körbeforgása által változó távlatú ősképet látott, tele égő színekkel, a messze- látó okozta szellemképpel és kiterjedésbeli torzulással és tele első pillantásra megállapíthatatlan eredetű mozgással. A mozgással teli teret figyelte, az anonim teret, a hatalmas városbolygót. A délelőtt folyamán néhány kíváncsi lakó merészkedett fel a vaslétra aknanyílásába. Megnézték Kubi- nyit, ahogy áll a tetőn, lassan körbefordul maga körül, és messzelátóval figyeli a várost, a hegyeket vagy a közeli utcákat, a szomszédos tetőket. Tizenegy óra tájban ismét feljött a felesége, és kérte, hogy jöjjön le, mi lesz a munkahelyén, ha megtudják Dobai Péter: TETŐ ezt az egész őrületet. Kubinyi azt mondta, hogy szabadságon van, a vállalatának mindegy, hogy hol tölti a szabadságát. A felesége azt mondta, hogy el fog utazni, nem akar szégyenkezni a lakók előtt. — De hiszen egyet sem ismersz közülük, én sem, ők se minket — mondta Kubinyi halkan, miközben szeméről nem vette le a messzelá- tót. Sőt a feleségét is, aki négy-öt méterre állt tőié, nyilván a tériszony miatt nem mert közelebb menni a férfihoz, a messzelátón keresztül nézte. A felesége lement. Kubinyi szeme kimerült, egy időre kénytelen volt letenni a messzelátót. Sétált a tetőn, a tizedik emeleten. A házat, amelynek a tetején állt, sok ehhez hasonló házzal együtt, ő tervezte. Tudta, hogy mi van alatta, tízemeletnyi mélységben, ismerte a laikásterek belső elosztását, a falak vastagságát, tudta, hogy körülbelül meddig állhat ez a ház, és hogy ő sem állhat itt fent a tetején örökké. De egy ideig igen. Egyszerűen nem volt képes lemenni. Éjszaka kátránypapírral takarózott, amit göngyölegben talált a tetőn. Táplálékra eddig nem volt szüksége, következésképp a szükségét sem kellett elvégeznie. Éjszaka mélyen aludt, és hajnaltól alkonyig a várost nézte, nagyokat sétált, új Duna-hidakat, pályaudvarokat, útpályarendszereket tervezett,, anélkül hogy rögzítette volna az elképzeléseit. Megalkotta képzeletben az új egyetemi várost, valamint egy szuper kultúrcentrumot, egv várost a városban. Az utópiák nagyszerű hagyományaiból éppúgy merített, mint a modem építészet anyagitechnikai lehetőségeiből. Aztán sokáig elnézte az új épület- és útrendszerek ma még bérházakkal és szűk utcákkal, árnyékolt terekkel zsúfolt helyét, képzeletben robbantott, noha i tudta, hogy az idő emberi beavatkozás nélkül is helyet csinál majd mindennek, ami igaz és időszerű. Az aknanyílásból halk beszélgetés hallatszott fel: — Mikor ment fel a tetőre a férje, asszonyom? — kérdezte egy férfi. — Négy napja. — Azóta nem jött le? — Nem. — Értem. Délután még egyszer megnézte a tetőről látható városrészeket. Éhes és álmos volt, elfogyott az ereje. Feljött a házmester és a tömbbizalmi. Mondták, hogy jöjjön le. Nem válaszolt. Nézte az alkonyt. Azok ketten lementek. Este kihívták a tűzoltókat és a rendőrséget. Megcsillant a bilincs látta a kényszerzubbonyt, észrevette az anyját az aknanyílásban, nehezen kapaszkodott fel a vaslétrán, amikor felért, leverte a ruhájáról a rozsdát, és kérdően a fiára nézett, aztán a menyére, aztán a tanúkra, a lakókra, a hatóság képviselőire. Kubinyi egy másodpercig eltűnődött anyja arcán. Valamit akart neki mondani. Anyja ünnepélyesen viselkedett. A laktanya alakuló teréről dobpergés hallatszott. Anyja tétován elindult feléje. Nyakláncán — Krisztus a kereszten — megcsillant a napfény. A felesége, egy lépéssel anyja mögött, szintén közeledett. Nyakláncán — Krisztus a kereszten — megcsillant a lebukó Nap fénye. Lehajtotta a fejét. Anyja és a felesége odaértek elé, megfogták a kezét. Aztán anyja levette a nyakából a messzelátót. Kubinyi néhány lépést hátrált. A fenntartózkodó személyek lassan, félkörben, megindultak felé. A tetőn senki sem tudta, hogy mi történik, hogy miért gyűltek össze, önkéntelenül is körülnéztek, nézték a várost, az országutat, a hegyeket, az estét. Az, aki közvetlenül előttük állt, kiesett a látóterükből. zédítő tér és tízemeletnyi magasság vette körül őket, nem tudtak mit kezdeni magukkal, nem tudtán mii mondani, voltak, akik megfogták egymás kezét. Főleg a házban lakó fiatal és idősebb házaspárok. Kubinyi határozott, nagy léptekkel elindult végig a tetőn, azon a szárnyon, amely az országút felé nézett. Egyesek el akarták vágni az útját. De mintha féltek volna tőle, mégis engedték. — Leugrott! — mondta a házmester, amikor Kubinyi belelépett a tér fogalmába, az eszmébe, amelyben mindannyian éltek. Levetette magát a virágágyakba. Egy férfi levette fejéről a kalapját. Lenézni nem merészelt senki. Egy láthatatlan kapuban álltak, amelynek a küszöbén az előbb még valaki állt, aztán átlépte. N
