Szolnok Megyei Néplap, 1979. február (30. évfolyam, 26-49. szám)

1979-02-18 / 41. szám

1979. február 18.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

9

L. P. Hartley:

HALÁLUGRÁS

cirkuszigazgató gondterhelt volt. A látogatottság csökkent, és akik egyáltalán eljöttek — jobbára gyerekek —, figyelmetlenül üldögéltek, édességet majszoltak, vagy fagylaltot nyalogattak, időnként beszélgettek, anélkül, hogy akár egy pillantást is vetettek volna a mutatványra. Csak a pónikra kíváncsi fiatalok és a kisgyermekek árultak el némi érdeklődést. A bohóctréfák laposan sültek el, hiszen ezek a viccek utoljára 1939 előtt nevetették meg az embereket. Ez a kritikus időpont sok mindennel együtt mintha még az emberek humorérzékét is megváltoztatta volna. „Elcsépelt”, legyintettek mindenre, s a direktor bizony nem szívesen hallotta ezt a szót. De hát mit is akartak a nézők? Valamit, ami az igazgató szemében ostobábbnak, ízetlenebbnek tűnt a régi vicceknél. Nem kellett ezekben fején találni a szöget, elég volt mellécélozni. Olyan vicceket találtak ki, melyeknek nem volt csattanója, nevetségesek is voltak meg mulatságosak is: felületes tréfák, melyek a tréfamester ellen irányultak. A bohócok elég ügyesen halandzsáztak, de az új közönség ezt se vette be, mert' a zagyvaságok még mindig túl értelmesek voltak, mondanivalójuk túl világos volt. Jobb lenne talán ha csak locsognának. Meg kell változtatni a stílusukat, meg kell találni azt, ami az embereket igazán megnevetteti, amennyiben egyáltalán meg lehet őket nevettetni. De az igazgató már túl volt az ötvenen, és ami azt illeti, a régimódi tréfák idején sem volt humora. Mi is volt az a szó, amit most egyszerre mindenki használt: „fásultság”? A közönség mindenbe belefásult, még a gyerekek is, mintha már mindent láttak és hallottak volna; még azok is, akik túl fiatalok voltak ahhoz, hogy láthattak vagy hallhattak volna bármit is.

— Mit tegyünk? — kérdezte a feleségét.

A frissen felhúzott cirkuszi sátor alatt álltak, s azon tűnődtek, hány hely marad üresen az első előadáson.

— Ki kellene találni valamit, különben pórul járunk.

— A humoros számokkal nem tudom, mit tehetnénk — mondta az asszony. — Talán magától is megoldódik a probléma. Változnak az idők, sok régi dolog újra divatba jön, mint például a régi táncok is. De valamit azért megpróbálhatunk.

— Mit?

— Egy veszélyes, de csakugyan veszélyes számmal kell kijönni. Azt sosem unja a közönség. Tudom, hogy nem szereted, én se rajongok érte, de mikor az a „HalálfalT számunk volt...

— Tudod, mi történt akkor!

— Igen, de nem a mi hibánkból. Mi tisztáztuk magunkat.

A férfi a fejét rázta.

— Az ilyesmi mindenkit felzaklat. Emlékszem, hogy dőlt utána a közönség; falkában jöttek, hogy lássák azt a helyet, ahol az a szerencsétlen ember meghalt. De a mieink kikészültek, és nem is tudom, milyen sokáig nem voltak képesek jó produkcióra. Ha megint egy Halálfalat akarsz, én nem vállalom — egyébként is hol találnál valakit, aki megcsinálná? Főleg egy oroszlánnal a biciklijén, az egész számban az a fő attrakció.

— De olyan szám is van, ami nemcsak veszélyesnek látszik, hanem valóban veszélyes is. S az a lényeg, hogy az is legyen.

— Talán van valami ötleted?

Mielőtt az asszony válaszolhatott volna, egy ember lépett hozzájuk.

— Elnézést a zavarásért, de valaki beszélni szeretne magukkal — mondta.

— Mit akar?

— Azt hiszem, munkát keres.

— Hozza be — szólt az igazgató.

A férfi megjelent kísérőjével, aki aztán magára hagyta. A jövevény magas volt, és hirtelenszőke, szeme sárgásbarna, mint az oroszláné, bajusza ritkás. A korát nehéz lett volna meghatározni, úgy harmincöt körül lehetett. Levette viseltes, ' barna kordsapkáját, és várt.

— Hallom, nálunk szeretne dolgozni — szólt az igazgató, miközben a felesége alaposan szemügyre vette a váratlan jelentkezőt. — Hát tudja, éppen elegen vagyunk. Idegeneket meg különben sem szokásunk alkalmazni. Van valami ajánlólevele?

— Nincs, uram.

— Félek, hogy akkor nem .segíthetünk magán. Mégis,

legalább a forma kedvéért, mondja meg, mit tud?

Mintha csak a sátor magasságát méregetné, a férfi fölnézett a tetőre, oda, ahol a ponyvát tartó rudak a vászonnal összeértek.

— Húsz méter magasból beleugrom egy három méter hosszú, másfél méter széles és másfél méter mély víztartályba.

Az igazgató rámeredt:

— Megtenné? — kérdezte.

— Ha igen, akkor épp maga az, akire szükségünk van. Bemutatná akár most is?

— Igen — mondta a férfi.

— S megtenné vízen égő benzinnel is?

— Igen.

— De hát van ilyen tartályunk? — kérdezte az igaz- gátóné.

— Ott van a régi Hableány

tartály. Az éppen mfegfelel. Hozasd be. /

Míg a tartályt behozták, az idegen körülnézett.

— Talán meggondolta magát? — kérdezte az igazgató.

— Nem uram. Csak gondolom, kéne valami fürdőnad- rágféle.

— Mindjárt megkapja. Megmutatom, hol öltözhet át.

Kivezette az idegent, és aztán, mikor-visszajött, odalépett a feleségéhez.

— Mit gondolsz, hagyhatjuk, hogy megpróbálja? — kérdezte az asszony.

— Az ő nyakáról van szó. Veszélyes produkciót akartunk, hát most megkaptuk.

— Igen, tudom, de. . . — A többit elnyelte a hosszúkás, szarkofágszerű tartályt vontató targonca csikorgása. Ólmozott oldalain domborított sellők játszadoztak. Az emberek egymás közt morogva, dohogva helyére illesztették, nem messze a sátorrúdtól. Aztán hosszú öntözőcsövet erősítettek a csaphoz, s nemsokára sustorogva, bugyborékolva ömlött a víz a tartályba.

— Sokáig készülődik — szólt az igazgatóné.

— Talán el akarja dugni valahová a pénzét — nevetett a férje, majd hozzátette:

— Azt hiszem, a benzint el is hagyhatjuk:

Végre a férfi előbukkant az egyik függöny mögül, s lassan közeledett feléjük. Magas volt, szikár, és izmos. Testén úgy elállt a szőr, mintha felfésülték volna. Csípőre tett kézzel állt előttük talpig libabőrösen. Egyszerre ásítá- si roham fogta el.

— Hogy jutok fel? — kérdezte.

Az igazgató meglepődve mutatott a létrára.

— Hacsak nem mászik szívesebben a rúdon, vagy nem húzatja fel magát! A tető alatt talál egy trapézt, azon megvetheti a lábát!

Az ember már indult is fölfelé a krómozott lépcsőkön, mikor az igazgatóné utánaszólt:

— Nem gondolta meg magát?

— Nem, asszonyom.

Túl magas volt ahhoz, hogy a trapézon kiegyepesedjék, a ponyva a fejét súrolta. Meggörnyedve egyensúlyozott tizenkét méterrel a fejük fölött, majd széttárta a karját, mintha a levegő ellenállását próbálgatná. Aztán fejest ugrott a mélybe, de az igazgatóné ezt már nem nézte. Félrefordult, míg a csob- banást meg nem hallotta, s meg nem pillantotta a csillogva felcsapódó vékony vízsugarat.

A férfi mellmagasságban állt a tartályban. Aztán átvetette magát a pereméi«, s a porondon át feléjük közeledett. Testéről csöpögött a víz, nedves lábára fűrészpor tapadt, sárgásbarna szemei kissé véresek voltak.

— Ragyogó — mondta az igazgató, és megragadta a férfi fénylő kezét. — Elsőrangú produkció, dőlni fog a pénz a kasszába! Mennyit akar? Heti tizenöt font megfelel?

A férfi a fejét rázta.

— Akkor legyen húsz.

A férfi még mindig a fejét rázta.

— Legyen hát huszonöt. Ennél többet senkinek sem adunk.

A férfi mintha nem is hallotta volna, csak ingatta a fejét jobbra-balra. Az igazgató és a felesége gyors pillantást váltott.

— Nézze, figyelembe véve, hogy milyen sikere lehet a produkciónak, teszek önnek egy különleges ajánlatot: heti harminc font. Rendben?

— Hát akkor attól tartok, hogy ebből nem lesz üzlet. Most már csak az érdekesség kedvéért árulja el, miért utasította vissza ezt a nagyszerű ajánlatot?

férfi mély lélegzetet vett, s hosszú hallgatását megtörve így

szólt:

— Most csináltam először, s elment tőle a kedvem.

Ezzel sarkonfordult, s hosz- szú lábain az öltöző felé tántorgott.

— Az igazgató és a felesége egymásra meredt.

— Életében először csinálta! — mormogta maga elé az asszony. — Először! — Nem tudták, mit. mondjanak neki, dicsérjék vagy korholják, szidják vagy szánják; várták, hogy visszatér, de nem jött.

— Megyek, megnézem, hogy nincs-e valami baja — mondta az igazgató. De már két perc múlva újra ott volt. — Nincs sehol — mondta. — Biztosan kisurrant a másik ajtón, az az ütődött!

Dezsényi Katalin fordítása

gát bekerítette a várost, mintha egy óriáskígyó ölelte volna magához az apró házakat. A gát túloldalán, a sás levelei között szél zörgött, a nádas fel- morajlott, a nádszálak egymáshoz bújva hajlottak meg a sötétben. A zsilipkamra fabódéja mellett vékony, hosz- szú póznán gyönge fényű villanykörte világított. Az égő fénye felszívódott a sötétben, úgy tűnt, egyetlen dolga, hogy pislogó célpontot nyújtson a lepkék és szúnyogok meg-megújuló rohamának. A hunyorgó fényben, a bódé falának dőlve egy asz- szony állt.

A felhők lassan, ráérősen úsztak el a gát fölött. Az asz- szony felnézett rájuk, jnajd kendőjével a lámpa alatt köröző bogarak felé csapott, és futásnak eredt. Néhány bizonytalan lépés után megtorpant, és visszafordult. Leereszkedett a gát túloldalán elfutó vékony ösvényen, amely a csatorna partján vezetett a Veszely-hídig. Ezen az ösvényen kellett volna megjönni a fiainak a poste- leki kastélyromoktól. A zavaros, barna víz lustán csobbant egyet, újra csend lett.

— András! — összerezzent, amikor a saját hangját meghallotta. A kiáltás erőtlen volt, aligha jutott messzire. — András! — kiáltotta újra az asszony, valamivel bátrabban. Távoli kutyaugatás jött válaszul a csatorna túlpartjáról, majd a kutya is elhallgatott, és az asszony hallani vélte a felhők halk, súrlódó neszét.

— Fiaim! — tört ki belőle a sikoly, amely felrázta az aludni készülő tájat. A sikoly nyomán erőre kapott a szél. és megeredt az eső. Az asz- szony magára terítette a kendőjét, tehetetlenül topogott, képtelen volt újra kiáltani. Messze a gáton imbolygó fényecske közeledett.

Amikor megpillantotta a fényt, összeszedte magát, felszaladt a gátra, a fabódé mellé. A fénypont közeledett, az apró, nyikorgó zörejek el- biciklis görbe háttal kereke- árulták: biciklis érkezik. A zett, fél kézzel elengedte a

Horváth Péter:

Sosemvolt

aranykorunk

Sikoly

kormányt, és a sapkáját mélyen a szemébe húzta.

— Segítsen, segítsen — kérem.

A biciklis fékezett, bal lábával kitámasztotta a sáros úton.

— Mi baj?

— A fiaim — mondta az asszony. — Két kisfiú. Ebédre vártam haza őket.

— Majd megjönnek. — A biciklis indulni készült. Az asszony kiszaladt a lámpa fényköréből az útra. és belekapaszkodott a bicikli kormányába.

— Két szőke gyerek.

— Maga az, művésznő? — húzta el a szót a biciklis ember. — Ütni kellett volna azokat a kölyköket, akkor...

— Mit?

A biciklis kihasználta a pillanatot, kirántotta az asz- szony kezéből a kormányt, és elhajtott. Az asszony dideregve húzódott vissza a zsilipkamra eresze alá, belebámult a villanykörte sápadt fényébe. A körtét ostromló bogársereg eltűnt, csak egy barna lepke táncolt a lámpa tányérsapkája alatt. Neki- nekicsapódott a forró égőnek, megszédült, elvétette az irányt, kiröppent az esőbe, és lezuhant.

— András! Jóska! •— sikított fel újra az asszony, és lerohant a gátról. Meg-meg- csúszott, ágak verődtek az arcába, vállát csapdosta az átázott, bordó kendő. „Nem, nem, nem! — hajtogatta magában az asszony. — Nem verhet meg így az isten, nincs is isten semmi nincs ezen a rohadt világon, csak éjszakák, napfényes, soha nem múló reggelt ígérő éjszakák, bocsánatot, bocsánatot kérek mindenért ettől az átkozott feketeségétől, mindent elvehet, ahogy el is vesz, csak őket nem, a fiaimat nem adom, nem, nem, nem! Rossz anya voltam, de jó szerelő, nem, nem!”

Elvágódott. A kimosott gyökerek lekötözték a tagjait, ágak hajoltak az arca fölé, a szél elvitte a hangját, elnyargalt vele a felhők fölé, bogarak másztak a testére, hogy kiszívják édes vérét, esőcseppek verték az arcát, úgy érezte, hogy a kíméletlen, hideg vízcseppek a csontjain koppannak, a haja kibomlott, szétterült, és gyökeret vert a felázott földben, jól szerető, dús öle kitárult, hogy magába fogadja az éjszakát, amely csalóka, illékony fényekkel ingerkedett vele egész életében, a fények ellobbantak, maradt a sötétség, az eső és a föld, amely most álnokul süllyedezett a teste alatt, hogy betemesse.

— Nem! — sikított az asz- szony, és kitépte magát a föld és az éjszaka öleléséből, futott, rohant a sebző ágú bokrok között, elvágódott, talpra állt, zihálva, köpköd- vef ütött az esőben, az éjszakában a Veszely-híd felé.

A híd alatt kuporgó két gyerek összerezzent.

— Te — mondta a kisebb.

— Mintha anya hangja volna.

— Frászt! — felelte a nagyobbik. — Mit keresne itt?

Az asszony kiáltozva, dülöngélve rohant az éjszakában. felkapaszkodott a hídra.

— Te — mondta a kisebb.

— Nézzük meg.

— Hülye vagy? — morgott a nagyobbik. — Meg akarsz ázni? Különben is, anya nem ilyen.

— Igaz — bólintott a kisebb vacogva. — Ott van még?

A nagyobb kidugta a fejét az esőbe.

— Ott.

Az asszony hallgatott. Mozdulatlanul áll a hídon, hangok és gondolatok nélkül. Ázott. Az eső lemosott róla mindent, amit az évek az arcára írtak, a sikeres, csábító mosolyok nyomát, az átmulatott éjszakák reggelre kiülő alattomos ráncait, a száj furcsa, erotikus fintorát, az elharapott szavak kesernyés ízét, a lampionos káprázatok álmait, mindent, amiről az öltözőtükörbe pillantva úgy vélte: ez ő; arc nélkül állt az esőszaggatta éjszakában a hídon. lehunyt szemhéja alatt felderengett két fiának alakja, de az arcukat nem tudta maga elé idézni, hiába igyekezett.

— Nem, nem lehet így! — kiáltott furcsán, rekedten.

— Anya, hát mégis te vagy? — szólalt meg a kisebb, és megérintette az asz- szony ápolt, lakkozott körmű kezét, amely hideg volt, mintha kiszaladt volna belőle az élet.

— Menjünk. Gyertek.

egindultak az Őrjöngő esőben. Az asszony előredőlve haladt, kézenfogva vezetve a két fiút. A nagyobbik morgott, hogy mi a fenének, igazán meg lehetett volna várni, amíg eláll az eső; húzatta magát, el-elhajolt az útját álló gallyak elől. A kisebbik két kézzel szorongatta a hideg, csontos ujjakat, bukdácsolva, elszántan követte az asszonyt az agyagos, ragaccsá ázott úton, a fénytelen, vak éjszakában.

összeállította: Rékassy Ildikó

.,•> ii

Mrv

Révész Napsugár rajza

BENCZE LÁSZLÓ: HÁROM FA