Szolnok Megyei Néplap, 1979. február (30. évfolyam, 26-49. szám)
1979-02-15 / 38. szám
1979. február 15. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 T öbb m!nt 3 milliói Ft-os költ' séggel új gyógyszertár épül Jászkiséren. A 210 négyzetméter alap- területű kétszintes épületben a földszinten a gyógyszer- tár, a raktárhelyiségek, az iroda és a szociális helyiségek kapnak helyet, az emeleten pedig a gyógyszerészlakás lesz Virágzó szeretet Szocialista brigád a mezőtúri szociális otthonban — Mit is mondhatnék? — szabódik elébb Szilágyi Sán- domé főnővér, a Semmelweis szocialista brigád vezetője. — Mi itt mindannyian hivatást és nem munkát választottunk. Csak az marad meg nálunk, akinek szétosztani való szeretete van. A brigád? Úgyis sok időt töltünk együtt, gondoltuk, még szorosabbra kötjük a szálakat. Tizenheten vagyunk, van három szem fiunk ás — mondja kis mosollyal. Az otthon vezetőjének szavad jutnak eszembe: „aranyat érnek. Bármit kérhetek tőlük, megoldják. A szociális otthonokban gyakran hallani a panaszt, hogy nem kapnak elég segítséget! Ez egyrészt túlzás, másrészt a mi szocialista brigádunk is bizonyítja: van belső tartalék is, csak kell, aki az elvetett magot öntözze. —■ Hamarosan öt éve lesz, hogy brigáddá alakultunk — lapoz bele a naplóba Szilágyi Sándomé. — Nem csinálunk nagy, egetverő dolgokat. Egyetlen célt tűztünk magunk elé: segíteni, szépíteni akarunk lakóink életén. A ml szociális otthonunkat segítik szocialista brigádok innen a városból, de még Szolnokról is. Mi azonban itt vagyunk minden nap, tudjuk „hol szorít a cipő”. Körbenéztek a házuk táján és találtak feladatot. Nagy a sár, nincs járda, szűk az ebédlő, kicsi a mosoda. És bár a nővérek három műszakban dolgoznak, ez nem okoz gondot. A brigádértekezleteken megbeszélik, mi a teendő, aztán kinek, mikor van ideje, akkor veszi kezébe a f estékes dobozt, a kerti kapát vagy feszül neki a betonozó talicskának. Néhány hétvégét felemésztett egy régi ház lebontása. Minden téglára gondosan ügyeltek, most szeretettel simogatja szemük az új ebédlőt, a mosodát, ahová beépítették őket. A betonjárdák, amelyek az épületeket összekötik, a ruharaktár, a vasalóhelyiség, a hűtőkamra az ő kezük munkája. — Ezek mérhető eredmények — mondja Székely Fe- rencné, a brigád tagja, az otthon élelmezésvezetője. — Mint ahogy mérhető, mégpedig forintban, az általunk épített sertésólak haszna is. Kétszáznál több malac röfög a kis telepen. A hús tehát önköltségi áron áll rendelkezésünkre, így változatosabbá tudjuk tenni az étkezést. Sokat járunk a mi kis gazdaságunkba is. Van tudniillik negyven hold földünk, ahol kukoricát, burgonyát, zöldségféléket termelünk. Akad néhány gyümölcsifánk Is. A konyhába persze nem léphet be akárki, de Fehér, Elek néhány percre otthagyja a gőzölgő üstöket. — Most épp lebbencsleves és székelykáposzta készül. Persze minden kevés fűszerrel, ahogy az idősebb gyomor megkívánja. Az étlapot a lakókkal közösen állítja össze az élelmezésvezető, én csak tanácsokat adok hozzá. Ügy ám! — szól közbe Székelyné. — Amikor valami nagyobb munkába fog a brigád. Elek mester főzi az ebédet! Messze földön híres a pacalpörkölt je! — A betonozáshoz erő kell — neveti el magát a mester. — Itt jön épp a fő betonkeverő — fordulnak a folyosón siető férfi felé. — Nlern úgy van az! — áll meg Szabó Gábor gépkocsivezető, a brgiád másik „fiúja”. — A munkából a lányok is derekasan kiveszik a részüket, abban hiba nincs. De nem csak a munka van a világon! Járunk mi moziba, színházba is. Aztán itt vannak az ünnepek! A brigád öt év alatt csaknem egymillió forint társadalmi munkát végzett. Ez a szám önmagáért beszél. — Kitűnő a kapcsolatunk a helybeli újvárosi iskolával — mondja a brigád vezetője. — A gyerekek bejárnak hozzánk, mi pedig egészség- ügyi előadásokat tartunk az iskolában. A saját gyerekeink a farsangra készülnek, ez a mulatság minden évben jól sikerül. A gyerekek lelkében ott marad emlékként, hogy énekük, versük nyomán az idős arcokon egy pillanatra kisimulnak a ráncok. — Az időis, magára maradt ember nagy szeretetet kíván. Csak ezzel pótolhatjuk azt a hiányt, amit a család, a régi otthon elvesztése jelent. Ha a zord bácsi szája sarkában csak a mosoly „árnyéka” is megjelenik, nekünk az az, igazi jutalmunk. De hadd idézzem az egyik lakó, a 82 éves Mariska néni szavait. Varrogatás közben lepjük meg: „igazán mondom, nagyon jó itt.” Székely Ferencné mérhető dolgokat említett. Később arról beszélgetünk, ami nem mérhető méterekkel, kilogrammokkal, forintokkal. Arról, hogy, békés, nyugodt körülményeket teremtettek Mezőtúron az öregeknek, hogy a lakók gyakran mosolyognak, hogy a brigád tagjai nem dolgoznak, hanem élnek munkahelyükön. o Lapozgatjuk a brigádnaplót, nézegetjük a múlt dokumentumait, és a jövőre fordítjuk a szót. Hamarosan bővítik az otthont egy újabb szárnnyal. A Semmelweis brigád tizenhét tagja már tanakodik: miként gyorsíthatnák majd a munkát, hol lesz rájuk a legnagyobb szükség. — hortobágyi — Gyermekek a környezetért „Bizonyára ti is tudjá- . tok a rádióból, a tévéből, hogy napjaink fon- ■ tos problémája a környezetvédelem.” Így kezdődik az a felhívás, amelyet a jászberényi Kossuth Lajos Általános Iskola környezetvédelmi őrse tett közzé, és amelyben összefogásra szólítják fel a város minden úttörőjét azon cél érdekében, hogy óvják, védjék környezetüket. „Nekünk sem lehet közömbös, hogy milyen tiszta ... a városunk” — írják a továbbiakban a gyerekek. Olvasom és közben arra gondolok, hogy vajon nekünk, felnőtteknek közömbös lehet-e? A víz- és levegő- szennyezésért bírságként kifizetett nehéz milliók jutnak eszembe, amit a vállalatok könnyedén tesznek az állam asztalára. Mintha ettől gazdagabbak lennénk. Mintha csupán pénzszerzés volna a büntetés célja! „... és példát is mutathatunk azoknak a felnőtteknek, akik kevésbé törődnek a környezetükkel” — szerepel néhány sorral lejjebb. Ez minden bizonnyal így is lesz, hiszen Jászberény úttörői mostantól kezdve még kerekebbre nyitott szemmel járják városuk utcáit. Igyekeznek mindent megláltni — kicsorbult járdát, meglazult cserepet, gazos parkot — ami nincs rendjén, ami fejlődő esztétikai érzéküket zavarja. Szóvá teszik, és ha kell, segítséget kérnek, de ha tudják, maguk javítják ki a hibát. Buzgalmukat csak fokozhatja, hogy egyfajta verseny is kialakul így az úttörőcsapatok között, melyet a város vezetői fognak értékelni. És ebben a versenyben nemcsak a részvétel, hanem az eredmény is fontos lesz, hiszen minden megóvott facsemete, életre . locsolt bokor, vagy frissen ültetett virág egy szippantásnyi tiszta levegőt jelent. Reméljük azonban, hogy a jászberényi gye- . rekek felhívása eljut a megye más úttörőcsapataihoz is. Tennivaló bőven akad mindenütt! Mi felnőttek pedig figyeljük a gyerekeket. Aztán vegyük át a módszereiket. — h — A „bocsánatos bűn” birodalma A TÖRÖKSZENTMIKLÓSI városi főorvos jelentést készített az alkoholizmus elleni küzdelemről. Nincs szándékomban részletesen ismertetni, néhány elgondolkoztató adata azonban tollhegyre kívánkozik. így például az, hogy a város és a városkörnyéki községek harmincezer lakosából öt év alatt minden százhuszonötödiket feljelentették alkoholizmus miatt. Mint cseppben a tenger, a törökszentmiklósi példában is tükröződik az országos helyzet. Ezért késztet gondolkodásra néhány tény. Így például az, hogy a városban minden háromszázharminc- hetedik lakosra jut egy szeszt árusító hely, A főorvos megjegyzi: gyógyszertár viszont csak minden 8333 lakosra. Könnyű tehát italhoz jutni Törökszentmiklóson, még akkor is, ha az utóbbi években legalább harminc helyen — hús-, kenyér- és zöldségboltokban — szűnt meg & szeszárusítás. Az üzletek jó részében azonban kocsmapótló pultok tömege roskadozik most is az italok súlya alatt. Három év alatt több mint 42 százalékkal nőtt a helyi boltok italforgalma. A vendéglátó egységek forgalma is megemelkedik. Az 1970. évi 45 • millióról 1977-ben 79 millióra nőtt. Persze, nem lehet mindent a miklósiak nyakába varrni, hiszen sok az átutazó, forgalmas út szeli át a várost. Igaz viszont az is, hogy a „bögrecsárdák” forgalmáról még csak megközelítő adatok sincsenek. Az „eredmény” mindenesetre nem maradt el. Az utóbbi egy év alatt harminchét alkoholistát részesítettek zárt intézeti kezelésben. Többen vallják, hogy a hosz- szabb ideig tartó nagyfai kezelés hatásos lenne, de Nagyfa ellenáll a rohamnak. Az alkoholisták felderítése, nyilvántartásba vétele Törökszentmiklóson is megoldatlan. Nem minden ember alkoholista ugyanis, akit botrányos részegségért feljelentenek, és lehet alkoholista az, akiről .nem szól a fáma. Ilyen alapon meglehet, hogy elsősorban nem azokat gondozzák, akik legjobban rászorulnának, hanem azokat, akiket feljelentenek. Különben is kérdéses, hogy kényszer-elvonókúra milyen eredménnyel jár. Az eddigi tapasztalatok alapján hatásosabbnak tűnik, ha valaki a vele való foglalkozás, beszélgetés eredményeként önként jelentkezik kezelésre. Az ilyen ösztönzés azonban meglehetősen ritka. Az emberek többsége bocsánatos bűnnek tartja, ha valaki részeg. Főleg akkor, ha a részegeskedő anyagi helyzete jó, nem szűkölködik a családja. így aztán a társadalmi hatás nem érvényesül kellően. A munkatársak többnyire közömbösek, a pincérek egy része azt tartja, hogy a részeg könnyebben fizet, a barátok meg „gondoskodnak” a részegről, kikérik helyette az italt. Ezek után érthető, hogy a gyógykezelés kezdetét jelentő feljelentés döntő •többsége a rendőrségről érkezik. PERSZE, nem az adminisztratív intézkedéseken van a hangsúly — sokkal inkább a propagandán és nevelő tevékenységen, melyet az iskoláktól a munkahelyekig szélesebb körben kellene kifejteni, és elérni, hogy a mértéktelen italozást senki se tekintse magánügynek. S. B. MARTFŰ Hogy még lakarosabb legyen Martfűért — a hangulatos, szép természeti adottságokban gazdag nagyközségért — eddig is sokat tettek lakosai, főként a Tisza Cipőgyár szocialista brigádjai. A közösségért végzett munka értéke tavaly például meghaladta a 7 millió forintot. A nagyközségi tanács vezetői és a cipőgyár munka- verseny-szervezői számba vették az idei évre felajánlott, a község szépítésére tett vállalásokat, és kidolgoztak egy társadalmi munkaprogramot, amely összhangban van a tanács célkitűzéseivel, a lakossági igényekkel. A tervezetben első helyen áll a pihenőpark további építése, az általános iskola sportudvarának befejezése, a Cipőipari Szakközépiskola pályáinak elkészítése, a Munkáasy és a Nefelejcs utcai lakótelep parkosítása, a Bajcsy-Zsilinszky úti játszótér létrehozása. Az előzetes számítások szerint a társadalmi munka értéke az idén meghaladja a tavalyit. Edigey Mister MacAreck FORDÍTOTTA; ■ BÁBA MIHÁLY U&IC ICI 20. — Meg kell mondanom, hogy ez a bandita nagyon naivan járt el —- jegyeztem meg. — Le kellett buknia, mert nem rejtőzött el arra az időre, amíg a nyomozás nagy erővel folyt. — Kezdetben így gondolta ezt a rendőrtiszt is, aki embereivel megérkezett a bankba. De hamar észbekapott, hogy hibát követett el. Lehordta a bank alkalmazottait, hogy hamisan riasztották, majd nagyon udvariasan elnézést kért az eszméletre tért férfitól és gyorsan távozott. — Nem tartóztatta le a banditát? Lehetetlenség! — Nem bandita volt. — De hiszen — magyaráztam — ez az ember Oregon állami rendszámos fehér Fordon jelent meg a bank előtt, szőke volt, kopott, barna bőrtáska volt a kezében és abban százhúszezer dollár. — Ez az! — kiáltott fel Henio hamiskásan kacsintva. — Minden egyezett. Ilyen szerencsétlen véletlen. Egyben azonban lényegesen különbözött ' a bank ügyfele a banditától. Az ügyfél táskájában valóban százhúszezer dollár volt, de száz dolláso- sokban. Szerencséje volt, mert a pénztárostól elrabolt hasonló összeg ötvenes és még kisebb címletekben volt. Erről a jelentéktelen részletről vagy nem tudtak a támadásról írt újságírók, vagy szándékosan nem írtak. A kanadai rendőrség tisztjének éppen ezért is volt könnyű magyarázni a nevetséges félreértést. — És mi történt azután? — Mi történt volna? A bank nagyon kellemetlen helyzetbe került. Munkatársai erőszakkal lefogtak egy ártatlan embert. Erővel bevonszolták az igazgató szobájába, ott elvették a táskáját a pénzével és személyi motozásnak vetették alá. Ehhez nincs joguk a bank dolgozóinak, sem egyetlen kanadai állampolgárnak, természetesen a rendőrséget kivéve. Ami még ennél is rosz- szabb, annak az embernek, amikor szívrohamot kapott nem siették a segítségére. Ellenkezőleg, hagyták, hogy ájultan heverjen a heverőn. A súlyos betegnek nem nyújtott segítségért büntetés jár. Ezenkívül az ügy kiteregetése a kanadai sajtóban nagyon megingathatná az ügyfelek bizalmát a Keletkanadai Bank iránt. A tettesek rögtön rádöbbentek, hogy kellemetlen helyzetbe kerültek. — És mit tettek? — Fizetniük kellett. Fizetni az ártatlan embernek okozott kellemetlenségért és a halgatásáért. — Nagy összeget? — Az a szegény ember, amikor érezte a szívroham közeledtét, húszezer dollárt ígért, ha békén hagyják. Teljesen érthető és természetes volt, hogy a bank kénytelen volt kétszer annyit fizetni neki. Valamit sejteni kezdtem már. Megkérdeztem: — Különös módon nagyon hasonlítasz arra a szegény emberre, akit az a kellemetlenség ért a bankban. Heino vállat vont: — Mit tegyek, ha éppen nekem volt olyan pechem. — És mi let a negyvenezer dollárral? — Az az összeg, igaz nem nagy, mégis lehetővé tette, hogy a szerencsétlen mosoda vételével elveszett összeget viszaszerezzem. — Nem tudtam, hogy gyönge a szíved. — Biztosan túl sok orvosságot vettem be egyszere, amit akkor felírt * nekem az egyik orvos, és az okozta az átmeneti rosszullétet. — És a pénz. — Az enyém volt. Ügy alakult, hogy akkor néhány hétig Seattle-ben voltam, ahol (természetesen bankszámlát nyitottam. A pénzt néhány órával a támadás után vettem ki a folyószámlámról. — És a fehér Ford? — Az Egyesült Államok minden városában sok autó- kölcsönző vállalat működik. Olyan kocsit adnak, amilyet kérsz. Különben is a fehér kocsik Amerikában népszerűek. — Oregon álambeli rendszámmal is? Mert Seattle Washington államban van. Henio elmosolyodott. — Ismét csak úgy alakult, hogy a kocsimnak Oregon állambeli rendszáma volt. Annak a cégnek, amelyiktől kocsit béreltem, mindkét államban van autókölcsönzője. És a kölcsönvett kocsit annál a fiókvállalatnál adhatja le a kölcsönző, amelyik neki kényelmesebb. Nem akartam faggatni Heniót, mert tudtam, hogy nem kapom rajta semmiféle pontatlanságon, és az egész bankügyét a legapróbb részletekig kidolgozta. New Yorkban, a „Rockefeller—Center” felhőkarcoló hetvenedik emeletén a számos lakosztályt elfoglaló kereskedelmi irodák egyik ajtaján ez a tábla volt kifüggesztve: „Albert Stern, Harry Brackner, James Kané — kereskedelmi képviselete”. A tekintélyes cég képviselete két helyiséget foglalt el. A dolgozószobában éppen harci tanácskozás folyt. James Kané kért szót: — Valamit tenni kell végre az aranybányával. Minden hónap tízezer dollárunkba kerül. E régi romhalmaz üzembentartási költségének még harmada sem ítérül- meg. Az akciót olyan magasra tornásztuk fel, amilyenre cak lehet. Meddig fogunk még ráfizetni erre az Üzletre? Jó hírem van — szólalt meg Harry Bracken úr. — Van egy amatőröm erre a bányára. Egy naív ember Alabamából, egy pénzeszsák. Nemrégen érkezett New Yorkba, hogy jó üzletet csináljon. Egy keveset játszott a tőzsdén. Küldtem neki néhány „biztos” ügyfelet, úgyhogy keresett a pók és most teljesen bizalommal van irántam. Elmondtam neki, hogy cégünk felkérést kapott, hogy a tőzsdén egy nagyobb mennyiségű aranybányarészvényt helyezzen el. Megemlítettem azt is, hogy a társaim ezt az akciót maguknak akarják fenntartani. Elmondtam, hogy a bányában vizsgálatokat folytattak, és megállapították, hogy egy rész teljesen kimerült, de a mélyebb rétegekben gazdag lelőhelyek vannak. Az én alabamai emberem bekapta a horgot. Állandóan a vételről untat. A részvények többségét akarja, és maga akar a bányavezetéssel foglalkozni. Nagy kedve kerekedett, hogy egy ipari vállalat igazi igazgatója legyen. Ez számára valami jobb, mint kukoricát ültetni a farmján. Alabamában. — Akkor nincs mit töprengeni — döntött a harmadik társ. Albert Stem úr. — Ide azzal a farmerrel és tegye le a dollárt az asztalra. (Folytatjuk)
