Szolnok Megyei Néplap, 1979. február (30. évfolyam, 26-49. szám)

1979-02-13 / 36. szám

1979. február 13. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Hosszabb szünet után a közelmúltban kezdődött el ismét a zongoraoktatás a martfűi mű­velődési házban. A kezdők Ökrös István pedagógus segítségével ismerkednek a hangszerrel Addig is készülök Martfűi versmondó a Radnóti verseny országos döntőjében Életmód, művelődés, változás laagHBgHagsga i RADIO hullámhosszán Család Szokatlan hangvételű rá­diójátékkal jelentkezett az Ifjúsági Rádiószínpad csü­törtökön. Szalai Attila Csa­lád című, a rádió és a KISZ KB közös hangjátékpályá- zatának első díjával jutal­mazott művét mutatta be. Egy kétszobás lakásban élő család egy estéjére sűrítette az író azokat a feszültségek­kel teli eseményeket, ame­lyek az együttélő három ge­neráció mindennapjait jel­lemzik. Furcsa módon éppen az ábrázolás realista eszkö­zei adják a hangjáték sajá­tosságát, hiszen az utóbbi időben alig hallhattunk a hétköznapok nyelvén szóló rádiójátékot. Mindez persz.e még nem különösebben érdem. A mű — és az előadás — értékét az adja meg, hogy a közép­pontba állított konfliktus, a disszonáns események sora, láncolata szoros egységet al­kot és a hangjáték szociog­rafikus hűséggel idézi föl egy család estéjét. A mű együtt­érzően fogalmazza bírálatát, de nem válik szentimentális siratóvá. Kerek egész élethelyzetet ábrázol, s ha néha terhesnek is érezzük, hogy az esemé­nyek egyetlen este zajlanak, sikerült mindezeket az író­nak — és a rendező Pós Sán­dornak — a mű jelentős ré­szében hangulatilag egységbe fognia. Törést jelentett vi­szont az utolsó jelenet. Késő éjszaka derül ki, hogy ha csak passzivitásukkal is, az apa és a vő életveszélyes szi­tuációt teremtettek egymás­nak. [Lelepleződésük után pe­dig, addigi magatartásul^: hi­telességét megkérdőjelezve, baráti jobbot nyújtanak egy­másnak, közösen javítják ki az életveszélyes mosógépet — s az író az ifjú pár elköltö­zésében láttatja a megoldást. Ez a következetlen cselek­ménybonyolítás gyöngíti a rádiójáték kritikus hangját, a mű veszít hiteléből. E kifo­gás ellenére is feltétlenül a dicséret hangján kell szól­nunk, Szalai Attila tehetsé­ges író, ért a rádió nyelvén — a fentiek mellett külön ki kell emelnünk jól pergő, élethű párbeszédeit és jól megformált figuráit, akik kö­zül legemlékezetesebb az apa. Táj, váltásé fényben A Balatonról szóló művelt­ségi vetélkedő negyedik elő­döntőjét hallhattuk az elmúlt héten, amelyben Balatonal­mádi és Keszthely csapatai küzdöttek. Nem volt ez a játék sem jobb, sem rosszabbá mint bármely más rádiós ve­télkedő. Talán fölösleges is lenne az összehasonlítás, hi­szen mindegyiket alapvetően a tárgya határozza meg, et­től függ, milyen formában, milyen feladatok alapján vá­logatódnak ki a legjobbak, az abban a pillanatbn a leg­jobbak. De minthogy a nagy- közönség előtt zajlanak, és is­meretterjesztő, közművelődé­si funkciójuk tagadhatatlan,' feltétlenül szólnunk kell ró­luk- — ez esetben a szerdán hallottakról, és ez esetben feltétledül dicsérő szavakkal. Rapcsányi László játékvezető jóvoltából ugyanis a hallga­tók szinte elfeledték, hogy vetélkedőt sugároz a rádió. Sokkal inkább hihették azt, hogy egy, a Balaton múlt­járól és jelenéről szóló be­szélgetés részesei, amelyben a játékosok tájékoztatót ad­nak, a zsűri pedig kiegészíti ezeket az információkat, a játékvezető pedig összefogja, csapatmunkává alakítja mindezt, amelyhez a kerete­ket Kulcsár Katalin szer­kesztő és Pós Sándor rende­ző biztosította. — sk — Tágas szoba, a kis aszta­lon a „Felsőoktatási intéz­mények 1979” című kiad­vány, a lemezjátszón Cseh Tamás újabb lemeze, a köny­vespolc dugig, sok a verses­könyv. Az íróasztalon a fél­behagyott matematikafeladat — egy 'gúla térfogatát kell kiszámítani. Martfűn, az Ady Endre út egyik házában. Tolnai Zsu­zsánál vagyunk. A szoba la­kója néhány perccel előt­tünk érkezett meg Szolnok­ról, ahol á Verseghy gimná­zium IV. osztályos tanulója. Mit tesz a véletlen: éppen ma 18 éves. Nincs különö­sebb ünneplés. Mint mond­ja: minden perc drága. Ké­szül az érettségire és készül a Radnóti vers- és próza­mondó verseny országos döntőjére, ahova Szolnok megyéből egyedül jutott el. Megjegyzésre méltó: az utóbbi esztendőkben ehhez hasonló eredményekkel nem igen kényeztetettek el ben­nünket a megye amatőr versmondói1. Tolnai Zsuzsa a tavaly de­cember elején megrendezett megyei döntőn „utcahosszal” bizonyult a legjobbnak. Ki­vételesen szépen, árnyaltan beszélt, s a műveket értve, saját személyisége színeit be­leszőve „interpretálja”. Ahogy a megyei döntő zsűri­jének egyik tagja megfogal­mazta: tizennyolc éve min­den érzékenységével látja a verseket. Pedig a megyei döntőn va­ló részvétele az utolsó per­18. Amikor Henio befejezte az elbeszélést, szívből nevetett. — Csak azt nem értem, honnan vetted a zöld. brili­ánst? Hogyan értékelte olyan magasra az ékszerész a ha­jón? — A briliáns valódi volt. New Yorkban egy ékszerész­nél pillantottam meg. A gyű­rű valóban indiai volt. Vala­melyik indiai nabob fia könnyelműen szórakozott Floridában. Eladta a gyűrűt, vagy egyszerűen elajándé­kozta valamelyik „pin up girl”-nek, úgy hogy végül is az üzletbe került. Amikor megpillantottam, eszembe jutott az elmesélt ötlet. Egy­szerűen kölcsön, vettem, per­sze elég magas összegért, és megkértem, hogy csinálja­nak egy hasonlót, persze briliáns helyett üvegből. A'k­cekig kétséges volt. Néhány nappal előtte fejezte be dol­gozatát az országos tanul­mányi versenyre. A nyelv­művelő Illyés Gyuláról írt dolgozatot — minden idejét ez foglalta le. Végül — szin­te a nézőtérről — mégiscsak dobogóra lépett. Mintegy karácsonyi ajándékként tud­ta meg, hogy továbbjutott. — Ez az eddigi legnagyobb eredményem, pedig régóta mondok verset is, prózát is. Indultam a Verseghy diák­napokon, szerepelek az is­kola színjátszó csoportjában. — Hogyan készül az or- s zágos döntőre ? — Az országos döntő idő­pontját még nem tudom, azt viszont igen, hogy három fős „csapatok” közös szereplésé­re van lehetőség. Hajdú-Bi- har megyéből ketten jutottak tovább — én velük alkotok majd egy csapatot. Még nem kor már komoly ismeretsé­geim voltak New Yorkban; egy bizonyos gazdag lengyel vállalt értem kezességet, hogy a zöld gyémántot a meghatározott időben visz-, szaadom. A többi már csak egy kis rendezés és egy kis kézügyesség volt. — Zárójelben megjegyez­ve .— folytatta a barátom —, elég drága mulatság volt ez. Magas a kereskedelmi ár. A két fiatal gentleman, aki­ket kifosztottam a kártyajá­tékkal. természetesen az én asszisztenseim voltak. Ha Dufay úr nem kapta volna be azonnal a horgot, akkor a két fiatalembernek köte­lessége lett volna új fickót felhajtani nekem. De hát megúsztuk enélkül. A hajó ékszerésze helyesen értékel­te az ékszert. A vén cápa elhatározta tehát, hogy be­csapja a kis naiv embert és szép összeget keres az üzle­ten. Teljesen biztos voltam próbáltunk közösen, de min­dennap végzek beszédgya­korlatokat, verset elemzek, olvasok, mondok. Szóval na­gyon készülök. Február 24. és 28. között Tatáin lesz eg>; előkészítő tábor — attól is sokat várok. Minden perce be van oszt­va, „súlyosbítva” a bejáró diákok minden nehézségével. Korán reggel megy el hazul­ról, késő este ér háza. He­tente néhány estét a Szigli­geti Színházban tölt, statisz­tál az egyik darabban, s a próbák, előadások szüneté­ben verset elemez, próbál a színészek segítségével. „Re­pertoárja” gazdag: Ady. Jó­zsef Attila, Szilágyi Domo­kos, Kányádi Sándor, Ne­mes Nagy Agnes. Radnóti, La Fontaine művek alkotják. — József Attila kötetét forgatom a leggyakrabban — mondja. — Csodálatosan tiszta verseket írt. Azt hi­szem, elég érzékeny vagyok irántuk. Terveiről beszél. Arról is, hogy a színművészeti főisko­lára jelentkezett. — Szeretnék, nagyon sze­retnék bejutni. De ha nem sikerül, sem esem kétség­be, a debreceni egyetem népművelés—magyar szakára is beadtam a felvételi kérel­memet. Meglátjuk ... Addig is készülök, élek a szenve­délyemnek. benne, hogy soha senkinek egy szót sem szól erről a históriáról. Nem volt kedvem lefeküd­ni, még nagyon korán volt. Kellemes, hűvös este ígér­kezett. Megkértem a bará­tomat: — Henio, mesélj még ne­kem egy történetet a cápa­vadászataidból. Sohasem gondoltál bosszúra? Henry MacAreck különös arcot vágott. — Bosszúra? — Azokkal az agyafúrtak­kal szemben, akik eladták a csődbe jutott mosodát, s így megfosztottak az angol kor­mánytól kapott leszerelési végkielégítéstől. — Nemcsak a végkielégí­téstől. A megtakarított pén­zemtől is megfosztottak. Tu­dod, a háború alatt Máltán szolgáltam és nem volt lehe­tőségem elkölteni a magas zsoldot. — Ez az! ;— mondtam. — Amikor már erősen álltái a lábadon, eljött az idő. hogy megbosszuld a rajtad esett sérelmet? — Még eszembe sem ju­tott '— jegyezte meg. — Miért? Én a te helyed­ben elszámoltam volna azok­kal a csibészekkel. — Hát mi rosszat tettek? Egyszerűen egy ökörre akad­tak, tehát alaposan lenyúz­ták a bőrét. — Helyes. Dé gazemberség volt — ismételtem vélemé­nyemet. — Egyedül az én hibám volt, hogy hagytam, hogy így hang­zik: meg- elégedhe- tünk-e a kultúraiterjesztéssel, avagy a közművelődésnek nevelő tennivalója van? A közönségként fejünkre hul­ló kultúra „áldás esője” megtermékenyíti-e emberi énünket, ha a magunk bel­ső szomjúságával nem szív­juk be, illetve nem haszno­sítjuk? Mindkét esetben évek óta adott a felelet. A kérdést tu­lajdonképpen a művelődési gyakorlat viszonylagos kon- zervatizmusa élteti. Az. hogy lassan kap erőre a nevelési szándék érvényesítése a köz- művelődésben. Művelődés- szociológusok vizsgálják a kérdést, érzékeltetik az új törekvéseket az egyes terü­leteken. s jutnak el a végkö­vetkeztetéshez. miszerint makacsul tartja magát a kultúraterjesztés régi szokása — az aktív, tevékeny műve­lődéssel szemben. Évekkel ezelőtt örvendete­sen megnőtt a különböző klubok száma (nem ifjúsági klubokra gondolunk.) Ám gyakran ezek a klubok — a művelődés trójai falovaiként — az előadássorozatok ha­gyományos népművelését lopták a közművelődés újon­nan rakott falai közé. Tu­lajdonképpen az úgynevezett alkotói klubok (amatőrfilm. csillagász, képzőművészeti meg más amatőr klubok) va­lósították meg legjobban azt az elképzelést, hogy a kul­túra befogadója cselekvőén vegyen részt a művelődés­ben. Fordított alapállás is van az öntevékeny művészeti csoportok életében. Az. ami­kor tulajdonképpen. csak „cselekszik” (éneklik, tán­colják, muzsikálják stb.) a maguk választotta művésze­tet, ám a műfaj elméleti, esztétikai kérdéseiben alig járatosak. Például az amatőr színjátszók és rendezők el­vétve jelenitek meg az Ama­tőr Színház nevet viselő ko­rábbi fórumokon, bár az or­szág legkdválóbbjaitól láthat­ták az előadást, a legjobb rendezőktől hallhatták volna munkájuk és eredményük műhelytitkait. Ha netán összejött előadás után a vi­tára kész gyülekezet, a vita rendszerint iskolássá sikere­dett (kérdés-feleletből állt). A szocialista brigádok mű­velődésében hasonló a gond, A szakmai képzést kivéve a művészeti, tudományos, ál­talános emberi kérdésekben az esetek többségében a kul­rászedjenek. Ahelyett, hogy meghallgattam volna az idő­sebbek tanácsát, étvágyam támadt a magas haszonra. Úgy ugrottam ebbe az üzlet­be, mint az úszni nem tudó ember a mély vízbe. Nincs tehát abban semmi csodála­tos, hogy hamar megkaptam a leckét. Hogy d,rágán meg­fizettem érte? Az is az én bűnöm. — Hallatlan amit mon­dasz. — Nem. Ilyen a pénzvilág uralkodó joga. Ott örök há­ború folyik. Milyen szépen mondta a jogi professzor: „bellum omnes contra omni­um”. Aki nem tud győzni, le­győződnek kell lennie. De az idő távlatából nézve a dol­gokat, hálásnak kellene len­nem annak a két csibésznek. — Miért? — Mindenekelőtt a lecké­ért. Másodszor, ha ők való­ban becsületes emberek let­tek volna, a mai napig csak az a. London melletti kis mo­sodám lenne. Sokat dolgoz­nék, s ki tuja, hogy megen­gedhetném-e magamnak, hogy hazámba utazzak és megvendégelhetném-e Szcze­cinben a lengyel újságíró csillagot? De az biztos, hogy nem lenne Mercedesem. — De ... — elkezdtem, de nem fejeztem be gondolato­mat. MacAreck azonban megértette, mit • akartam mondani. — Még egyszer ismétlem, soha nem voltam büntetve, és úgy vélem, soha nem ál­lok mint vádlott, bíróság előtt. Nektek itt vízözön előt­tú raite rjesztésnél ragadt meg a munkásművelődés. Nem kizárólagosan, ám zömmel. Elgondolkoztató Maróti An­dor kandidátusnak az Aka­démia felnőttnevelési bizott­ságán hangoztatott érvelése: Közművelődésünk .........ma is a népművelésből örökölt szerkezeti modellt erőlteti, az értelmiséget agitálja, hogy ismerje fel küldetését a kul­túra terjesztésében, a mun­kásokat; parasztokat, alkal­mazottakat pedig arra igyek­szik rávenni, hogy legyenek ennek a jellegzetesen értel­miségi kultúrának a fogyasz­tói, látogassák a szellemi kultúrát adó rendezvényeket. Közben nem is gondol arra ez a gyakorlat, hogy a napi munkában termelő ember számára visszás a művelő­désben csupán fogyasztóként viselkedni. A puszta jelenlét az igényeiktől, érdeklődé­süktől távoleső programokon elfecsérelt időtöltésnek, lu­xusnak látszik. Ezt még ak­kor sem szívesen teszi meg, ha szocialista brigádtagként pontokkal jutalmazzák áldo­zatvállalását, s azzal biztat­ják, hogy majd művelt em­ber lesz. Nem osoda tehát, ha eb­ben a szerkezeti felépítésben a nevelés sorra csődöt mond. A közművelődésben ez ugyanis csak akkor érvénye­sülhet, ha a nevelés, műve­lődés mozgalommá, vagyis társadalmi üggyé válik; ha 'tehát a művelődés nem kö­tődik kizárólag a rendezvé­nyekhez, nem azok látogatása lesz a cél, hanem az embe­rek élete válik céllá, a prog­ram csak alárendelt eszköz­zé. Minthogy a programok­nak ezt az adekváltságát csak azok teremthetik meg. akik ismerik az emberek problémáit, szükségleteit, te­hát maguk a nevelendő em­berek, ezért kézenfekvő, hogy a nevelőfolyamatok ter­vezésének, szervezésének si­kere is azon múlik, meny­nyire tudjuk ezt a munkát kollektív üggyé tenni.” (Kul­túra és közösség 78/3.) Hosszasan idéztünk, mert e megállapításban sűrűsödik közművelődésünk lényege. u . .. , a teendőt: NOS, tlltíjllk Nevelő fo­lyamattá tenni a közművelődést. Alá­rendelni az életmódban gyö­kerező emberi szükségletek­nek, hogy általa a változó ember képes legyen a ma­ga életét is változtatni szo­cialista létünk adottságai és követelményei szerint. B. Ö. ti fogalmatok van sokmin­denről. Nem volt kedvem vitat­kozni a barátommal, hiszen úgysem értettünk volna szót egymással, így hát beszélge­tésünket más témára terel­tem. — Valid be, Henio, hogy mennyit fizettél rá arra a mosodára. — Egy fillért sem. — Hogyhogy? Hiszen az előbb hangsúlyoztad, hogy az affér elvitte a végkielégítési összegedet és a megtakarí­tott pénzedet. — Igaz. De később ezek az urak voltak olyan udvaria­sak, hogy nem csak a teljes összeget térítették meg, ha­nem még meg is tetézték. — Jó szívből? — Nos nem teljesen — mosolygott a barátom. — Okosabbak voltak, mint én Londonban. Akkor még az utolsó fontomért is kész vol­tam ellenük harcolni, ök már más körülmények között, gyorsan kifizettek engem, hogy ne vigyem bíróság elé sérelmedet! — Tehát megbosszultad a az ügyet. — Nem. Nem gondoltam bosszúra, hanem csak elve­szett pénzem visszaszerzé­sére. — Londonban? — Nem. Vancouverben. — Beszélj érthetően. ' — Mert mindig félbesza­kítasz — mondta Henryk és tele töltötte a poharakat az arany színű itallal. (FOLYTATJUK) Sz. J. Edfeíey Mister MacAreck . FORDÍTOTTA: ■ Mp| A| BÁBA MIHÁLY Wfclvlvl I kérdés

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom