Szolnok Megyei Néplap, 1979. január (30. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-07 / 5. szám
1979. január 7. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Hallama Erzsébet: Mindenféle utazások ésve indult a reggeli gép, még jó, hogy elértem a vonatot. Nincs fárasztóbb egy rövid külföldi útnál. Az embert szinte agyolapít- ják az élmények meg a túláradó vendégszeretet. Ha becsukom a szemem, még most is sovány, fájdalmas szemű szentek néznek rám kopott aranyglóriák alól, arcukon á lepattogott festék nyoma, akár egy sebhely. El- barikádozom magam egy újsággal. Mellettem sovány kis ember fészkelődik, enyhén színjátszó lila nyakkendője meg-megvillan. Szemben öreg pár ül, és amerikai mogyorót eszik. Nincs kedvem beszélgetni. Félkézzel előkotorom a cigarettámat, de mielőtt a gyufát meggyújtanám, hatalmas arany gázöngyújtó im- bolyog előttem, egekig érő lánggal. A kis emberé. — Szintén külföldről? — bök fel a bőrönd fülén fityegő poggyászcédulára. — Hon- nét? S már mondja is: egy arab országban dolgozott két évig. a sivatagban fúrtak, olajat kerestek, alig három hete jött haza, ő is a repülővel. Azóta egyfolytában ügyintéz, vám, elszámolások, mifene. Nem mondja, megérte a dolog. A fizetést ugye dollárban kapták, mármost ha nem is számítjuk, amit olcsón megvett és vámmentesen hazahozott, még akkor is ... Szóval,, ha most a sógornak azzal az ismerősével meg tudnak egyezni az árban, akkor mindjárt meg is veszi a házat, ötszáz négyszögöl van hozzá, disznót is lehet tartani, de ugyanakkor mégis városban lakik az ember, egyszóval... Azok ketten, ott szemben, csendesen rágcsálnak, szemük a kis emberen. A mogyoró hártyás héja ráhullik az öregember vásott öltönyére, az öregasszony barna pa- tentharisnyájára. — Hogyan éltek ott? — most már elteszem az újságot. — Hol laktak például? — Hát ott, a sivatagban, barakkokban. Szentséges meleg volt. Rohadt dolog, nekem elhiheti. Három műszakban dolgoztunk, de mikor az ember letette a munkát, csak döglött, aludt, unatkozott. — Nem lehetett bemenni a városba? — Lehetett. De minek? Moziba, ugye, minek menjen az ember, úgyse érti a beszédet, meleg is van, büdös is. Másért meg minek? — Hát... körülnézni. — Körülnézni? — csóválja a fejét a lilanyakksndős. — Maga úgy beszél, mint a Hosszú. Volt ott egy bolondosforma legény is velünk, tudja. A Hosszú. Mindig az öreget nyagatta, arabul akart tőle tanulni. Ez elég sokat mászkált a városba. A többiek meg cukkolták, hogy van ott valami nője. Ez egyszer engem is bevitt. — És? Milyen a város? — Dögmeleg. — Szépek a templomok, nem? — próbálkozom. Odaát a két eszegető egérke most énrám néz. Aztán visszafordulnak a lilanyak- kendős felé. Szóval, már nemcsak a magam kíváncsiságáról van szó. Ez itt egy útibeszámoló, a kérdésekről nekem kell gondoskodnom. — Ja. Amúgy szépek. — Belülről is? — Általában nem engednek be senkit — magyaráz jóindulatúan a kis ember. — Mikor a Hosszúval bementünk, az valamit susmusolt egy arabbal és beengedték. — És magát nem? — A Hosszú hívott, de mondtam, inkább megvárom kint. Szemben abbamarad a fogak őrlése, a szemek rámsze- geződnek. aztán csalódottan a mogyoróra fordulnak. A nénike átveszi az öreg tenyeréből a héjakat és újabb adag rágnivalót ad neki helyette. — Hát az arab nők? — Ilyenek is, olyanok is — kuncog a kis ember. — Fátyolban járnak? — Ja. — És az arab ételek? — Nem tudom, nekünk saját konyhánk volt. Egyszer megint bementünk a városba. és nagyon éhesek lettünk, és bementünk egy étterembe, de aztán ott volt rendes marhahús is. azt ettünk. Jól be is söröztünk, mert sör. az tudja ritkán volt. De nagyon drága volt, aztán többet nem mentünk. — És az arabok, akikkel dolgoztak? — Hát... nem tudtunk beszélni velük. Külön is laktak. Jöttek, meg mentek. Lusták, az aztán biztos. Az öreg is mondta, akit mondtam, az tudott egy kicsit magyarul. Az öreg mondta, hogy amelyiknek köll a pénz, dolgozik, ha aztán nem köll, elmegy. Nem bírják ezek a munkát. — Amennyire én tudom, talán mert sivatagi pásztorok voltak, csak az állatokhoz értettek, nem? — Lehet — mondja a kis ember érdeklődés nélkül. Rá akarok gyújtani, de előhúz egy csomag amerikai cigarettát. — Vegyen ám nyugodtan — mondja. — Hoztam egy- pár kartonnal. Aztán meg mit gondol, hány aranygyűrűt hoztam? A fülembe súgja. A két öreg nagyranyílt szemmel bámult. — Az asszonynak két fülbevalót, köveset. Meg bundát. Nem szólhat semmit. Hosszú fejtegetésbe kezd az árfolyamokról, a bankbetétről, az emberek irigységéről, jó, nem fizetett rá a dologra, de kérdi ő, ha valakinek ez nem tetszik, miért nem megy el az is. Abba a rohadt melegbe, na, szeretné látni... A vonat lassít, a lilanyak- kendős kinéz az ablakon, nem, még nem vagyunk ott, de ha ott is lassítunk, ő lelép. Megtakarít majdnem egy órát, ha el tudja csípni a csatlakozást. — Tudja, honnan jövök most? A központból. Leadtam a papírokat. Tudja, mit kérdeztek? Nem vállalnék-e még két évet. Nem ott, egy másik helyen! Hát most vagyok a gondban. — El akarja vállalni? — kérdezem elhűlve. — Nagyon hajlok rá. — Hiszen mindene megvan, ház, telek, kocsi, ékszerek, bunda, itthon is jó fizetés ... — A ház még nincs meg — helyesbít a kis ember —, ámbár meglesz, nem vitás. Na de. Hol van az a székéi', amelyikre nem fér még egy lapáttal? — kacsint. — Csak az asszony, az fog morogni. Dehát nagyon meg akarja látogatni a rokonait Németországban. az meg sokba kerül. Majd azt mondom neki... vonat tényleg lassít, emberünk kapja a táskáját, köszön, lelép. Sokáig csönd van. A nénike kidobja az üres zsacskót. letakarítja előbb az öregember ruháját, aztán a magáét. Egy kicsit ül, ölhetett kézzel, de láthatóan nyugtalanul, aztán elszánja magát és megszólít. Honnan megy a busz ebbe meg ebbe a faluba? Mikor indul? Hogyan lehet az állomástól odajutni? Mikor megígérem, hogy odaviszem őket, nagyon megkönnyebbülnek. Az öregember szikár arca is kiderül, megszólal. — Nem jártunk itt több mint tíz éve. Az Alföldön lakunk. — Csak az uram bátyja, az nagyon beteg. Haldoklik, ezt írják. Azért megyünk — bólogat a nénike. — Az uram juhász a téeszben, tudja. Jöttek hozzá, hogy Józsi bácsi, nagy bajba vagyunk, ha maga nem vállalja ...---------z úgy volt — helyesA b ít az öreg —, hogy vett a téesz ötszáz birkát. Vagyis előbb-------- háromszázat. Én már a kkor a disznóknál voltam kilencedik éve, de sose szerettem a disznókat. Én megmondtam akkor, hogy ne adják el a birkákat, de eladták. Pedig nálunk mindig tartottak birkát. Az öregapám idejében, de még annak az öregapjának az idejében is. Aztán csak eladták. Pedig másra nem jó az a sovány föld. Akkor a birka nem volt üzlet, azt mondták. No. aztán most megint van birka. Az új elnöknek több esze van, mint a régieknek együttvéve volt. — A legkisebb fiunk, az juhász lett szintén — mondja lágyan az öregasszony. — A legöregebb elment a városba, a középsőnek meg. tudja, mindene a gépek, ott van a faluban, traktoros. De a legkisebb az szereti az állatot nagyon. A Sanyink. — A külföldi országok minden pénzt megadnának a birkáért — folytatja az öreg. — Rájönnek lassan e,.népek, hogy ami régi, nem mind eldobni való. — Viszek nekik ételt, tisztaruhát — sorolja az öregasszony gyönyörűszép éneklő tájszólásban. — Most már, hogy a fiam is segít, elbírjuk a munkát könnyen. Este tüzet gyújtunk. Még újra faragni is kezdtem, pedig már ... — Nagyon tudja ám csinálni — néz rá szeretettel az öregasszony. — A birka, tudja, annak olyan a természete ... Látom is már az öreget a hunyorgó parázs mellett heverni. fönn a csillagok, körös-körül „az a jó nagy levegő”, ami nélkül ő megfulladna. fgy meg tán száz évig is elél, ha az isten is úgy akarja. — Mink ezt az életet szoktuk — mondja töprengve a kis öregasszony. — Más ember meg. lássa, olyan mesz- szire elmegy... — Hát mit is akarnál? — szól rá megrovóan az öregember, aztán megint felém fordul. — Mit gondol, menynyi gyapjú jön le az én birkáimról? — Nagy a világ — suttogja maga elé az öregasszony, összefonja eres, görbe ujjait, mintha imádkozna, s úgy hallgatja tovább az emberét. Serfőző Simon: Érzékeny gyökerek E föld fölszisszen időváltozáskor, megérzi a hideget. A gyökerek érzékeny, meg-megránduló idegek. A viszkető kövek gyógyuló sebek a tájon. Ahová nézek: a, megzöldült domb durva rúgásnyom. Baksán Mária: Országos keréknyomok határt nem húzok csókolom ki arcát odatartja mellkasomon patanyom-kokárda Az országot érték itt ütések! A fájás mintha már szűnne. Körben az ég alja még most is megkékülve. Ahol embert vert a múlt, a fa is meg mindig érzi. De már szalad a gally, nem lehet, csak a magasban utolérni. Raffai Sarolta: Hozzád érkezem Hol mészfehér szigorú hallgatásunk, hol téli zöld, hol hályogos lila. A papír lázad. Elborzadva réved a rárótt kínok vad soraira. Hogy néhanap általa menekülnék, ösvénye egy — de mindig ugyanaz. Fél ív a lap. Hogy terhét sokszoroztam, fémet hasít szét, földet megszakaszt. Hínárujjak, a rejtett-kapcsosak kegyetlenebbek, mint az értelem, önmagámtól, vagy tőled távolodva se bánts. Hisz úgyis hozzád érkezem. bekötött szemem ragyogó Varga Ilona rajza szabtak a legényre Szűcs Sándor: Törvényt A kunsági városok molyette írásait végigböngészve láttam, hogy hajdanában milyen szigorú rendeleteket hoztak a hatóságok a legényi virtuskodás regulázására. Csak ekkor értettem meg igazában azt a régi furcsa nótát, amelyet öreg kunoktól hallottam ezelőtt: Törvényt szabtak a legényre: Sipkáját ne csapja félre, Haját se pillangózza ki, Bajuszát se pödörje ki. A csárdába ritkán járjék, Olyankor is kicsit igyék, Ezután már — az áldóját! — Szeretőt is a törvény ád. Valamikor az 1700-as évek derekán azzal kezdte a karcagi tanács, hogy „az tséltsap ifjúság, még inkább az szolgáló suhantzok az negédség- ben, bujaságban, kevélységben, parázna dobzódásaik- ban, tartalék nélkül való éktelen káromlásaikban és egyéb fertelmes tulajdonaikban mindenképpen megzabo- láztassanak”. A csepegésig zsírozott hajról, annak sodorgatása és tarka szíjba való fonása ellen szintén írtak paragrafust. De a rátarti legények talán még annál is inkább pomá- dézták üstökűket. Hosszú hajat viseltek, kétoldált piros bőrből vágott, kicsipkézett szélű „pillangókat” húztak a hajfonó szíjba. Nem a tanácstól kérdezték ők, mi a szép! Karcag város jegyzőkönyvéből olvastam, hogy 1780- ban Pántos Lőrinc meg a jó komája elkapván a város egyik emberét „a lócára nyújtóztatva, mondotta neki: te vetted ki a hajamból a szíjat, jut-e még eszedbe?” Mondanom se kell, hogy akár jutott, akár se, nem maradt kapatlan. „Ehol-e, adok én a tiedbe!” — kiáltott rá Lőrinc legény. „Csak megpuhítom elébb!” Hát a botok meg a csákányok, fokosok! Azok miatt még több baj volt. Ki tudná, hányszor adtak ki ilyen rendeletet: „Senki a kocsmába fokossal, bunkósbottal vagy más efféle ártalmas eszközökkel ne menjen, mert különben az illyetén ártalmas eszköz az olyantúl elvétetik, büntetésül pedig 12 pálcát azon felül elszenvedni tartozik”. A régi kun legényekről keveset tud az, aki azt hiszi, hogy e rendeletnek volt valamelyes foganatja! A kapun se léptek ki ilyen „ártalmas eszköz” nélkül. Ha pedig már a kezük ügyében volt, használták is. Erre lépten- nyomon adódott alkalom, tekintve, hogy akkortájt őszintébbek voltak egymáshoz az emberek. A kocsmákban, csapszékekben virágzott ki a legényi virtus, de annak melegágyai az ólak voltak. „Tudva vagyon, hogy a tüzelös ólakban úgy a gazdaifjak, valamint a kocsisok télen át tétlenül henyélnek, éjfélig tobzódnak, rossz hírű személyekkel gyanús társaságban élnek, és tolvaj- lásra is vetemednek, nemcsak, hanem tüzet is okoznak, miért is figyelemmel ki- sérendők, és a közéjük elegyült bujtogatók kicsapassanak” — olvasom egy sárgult levelű írásból. V aló igaz, hogy így volt! Kunkapitány uraimék és a nemzetes tanácsbéliek azonban helyesebben cselekedtek volna, ha rendeletek kiagyalása és botok osztogatása helyett az „oskolára” fordítottak volna gondot, oda szorítván be a. „csélcsap” ifjúságot, hogy „hadd szelídülne, emberséget tanulván”. Részletek a szerző tavaly megjelent Régi magyar vízivilág című kötetéből. Ariner Margit illusztrációja Örsi Imre: Baromfiudvar
