Szolnok Megyei Néplap, 1979. január (30. évfolyam, 1-25. szám)

1979-01-14 / 11. szám

1979. január 14. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 A makett az átépített Marx teret mutatja a tér felett haladó felüljáróval és a Skála II. Áru­házát. A kétszer egysávos felüljáró a Bajcsy-Zsilinszky utat köti össze a Váci úttal. A tér­rendezés előreláthatólag 1980 végére, az áruház a 80-as évek elejére készül el. (Tervező: Kővári György, MÁV Tervező Intézet) ...és újra a hétköznapok utáni reg­gel, 7 óra. Budapest, Nyugati pályaudvar, külső vágány. A szürke, ködös idő­ben még szürkébbnek, még vigasztalanabbnak tűnik a személyvonat fülkéje. Előbb egy idős asszony érkezik, ir- habundás, elegáns férfi kí­séri. „Jó lesz itt, az ablak mellett, mama?” — kérdi, míg a kis fekete táskát fel­rakja a csomagtartóba. A né­ni leteszi a kabátját, és mint­ha csak véletlenül tenné, megsimogatja a férfi karját: „Aztán írjatok!”. A férfi bó­lint: „Jó, de anyám is írjon, ne kelljen várni a levélre.. Az asszony folytatja, látszik, kikívánkozik belőle az óhaj­tás: „Aztán ha tudtok, gyer­tek haza ..„Tudja jól ma­ma, ha lesz időnk, me­gyünk .. A következő utas is idő­sebb nő, öregedő férfi kísére­tében. Beszélgetésük utolsó foszlánya már a fülkében enyész el. A nő mondja: „La­cikám, vigyázz magadra, és ha van kedvetek, látogassatok meg. Tudod, mennyire örü­lök, ha jöttök ...”. A férfi ki­csit türelmetlen: „Jó, jó, majd meglátjuk. De tedd le már azt a sok kacatot magadról húgom, itt elég meleg Van ...”. Lassan tele lesz a fülke. Mintha, a nyugdíjasok vona­tán utaznék. Többnyire idős emberek tartanak e vonaton hazafelé. Szülő és testvér Szolnokra, Kisújszállásra, Debrecenbe, a Nyírségbe, ömlik belőlük a szó ... Kará­csony este a gyerekek így, az unokák úgy. Egész évben alig találkozunk, de ilyenkor, ha csak egy mód van rá, együtt a család... Igen, igen, ma nagyon elfoglaltak az embe­rek, a sok munka, rohanás. Meg lehet érteni őket, ha alig van idejük .. A gyerekek már kipróbál­ták az új szánkót, szét is szedhették az ajándékba ka­pott kisautót, villanyvonatot, babát, szétdobálhatták az összerakós játékot. A felnőt­tek is kicserélhették már a kicsire sikerült inget, puló­vert, elolvashatták az új könyveket. Most újra a hét­köznapok következnek. Gyakorta eszembe jut az a karácsony utáni, reggeli uta­zás, meg az idősebbek véle­ménye rólunk, az életfor­mánkról, hogy manapság na­gyon elfoglaltak az emberek, sok a munka, nagy a roha­nás ... Gyakran mondjuk, ha rég látott rokonnal, baráttal ta­lálkozunk: „Ne haragudj, amiért nem kerestelek, de tu­dod, rengeteg az elfoglaltsá­gom ...” — olyan gyakran mondjuk, hogy már magunk is elhisszük. Hogy nincs időnk meglátogatni a szülő­ket, a rokonokat, a jóbará­tokat, hogy szűkre szabott napjainkból jó, ha egy levél vagy egy képeslap megírásá­ra telik. És szinte észre sem vesszük, hogy lazulnak a csa­ládi kötelékeink, halványul bennünk az együvé tartozás érzése. Valóban ilyen sok az elfog­laltságunk? Valóban ennyi feladat vár ránk munkahe­lyen és a családban? Vagy közrejátszik egyeseknél az anyagiak hajszolása — mert csak akkor lesz hamarabb ko­csi, nyaraló, garázs, drága külföldi út —, másoknál pe­dig a kényelemszeretet? Valamikor sokszor mond­tuk: használjuk ki a három­szor nyolcat. A nyolc órai munkaidőt, a nyolc órát a pi­henésre, a nyolc órát a mű­velődésre, a tanulásra. Többet kell ma dolgoznunk, mint régen? Inkább jobban, nagyobb szakértelemmel, tu­dásunk, tehetségünk, hozzá­értésünk legjavát adva. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy mindenütt végigdolgoz­zák az első nyolcat. És a má­sik kétszer nyolcban? Gyara­podtak volna otthoni tenni­valóink? Igaz, ma már a nők közül nagyon sokan nemcsak otthonukban dolgoznak. Munkát vállaltak üzemben, hivatalban, orvosi rendelő­ben, áruházban. De vajon nem hoz-e könnyebbséget is számukra — elsősorban a vá­rosokban, a nagyobb telepü­lésen — a szolgáltatások fej­lődése, a háztartási gépek használata. A családi munka- megosztás is egyre több nő helyzetét könnyíti, egyenes arányban a kulturáltság ál­talános növekedésével. Napjainkban elég sok olyan vélemény hangzik el, hogy a család — mely történeti je­lenség, és nem változatlan, egyik formájában sem „örök” — válságban van. Ezt bizo­nyítják a válások kétségkívül nagy számával, a családi kö­telékek bomlásával. A „vál­ság” azonban inkább csak látszat, a család változás­ban, átalakulóban van, a tár­sadalom változásával párhu­zamosan, s a kedvezőtlen je­lenségek ennek az átmenet­nek a következményei. Hazánkban az 1973-ban született párt- és kormány- határozat a család intézmé­nyében jelölte meg a mai szo­cialista társadalom igényei­nek legmegfelelőbb együtt­élési, gyermeknevelési for­mát. Az azóta napvilágot lá­tott népesedéspolitikai, szoci­álpolitikai intézkedések is a család érdekeit szolgálják. Mert a családtól várjuk az utánpótlást, hogy a gyerme­keket hazájukat szerető, ha­ladó hagyományainkat tiszte­lő, becsületes munkásokká neveljék. És várunk mást is: érzelmi hátteret, amely min­dig újabb útravalóval lát el bennünket, hogy megfelel­jünk elhivatottságunknak, még akkor is, ha már kinőt­tünk a gyermekkorból, ha már mi neveljük az utánunk következő nemzedéket. Olyan érzelmi töltést ad számunk­ra a család, a szülőkkel, a testvérekkel, a rokonokkal való kapcsolat, amely jelen­leg semmivel sem pótolható. És a családon belül elsősor­ban a nőkre hárul a feladat, hogy elősegítsék a családi kapcsolatok erősítését. Né­meth László, amikor egyszer a nőknek a családban, a tár­sadalomban elfoglalt helyé­ről kérdezték, ezt válaszolta: „Az asszonyi kiválóság meg­követeli a munkában való helytálláson túl is, hogy a nőknek legyen erejük a dön­tő dolgokhoz ragaszkodni. Egyre világosabban látjuk ma már, hogy nekik kell ösz- szetartani, megtartani a csa­ládot, a férfit, és alapjában nekik kell felnevelni a jövő nemzedéket. És hogy miért? Mert más dolgokat tudnak az életről, mint a férfiak. Szer­vesebben, aprólékosabban is­merik ... Az új nemzedék asszonyainak fölényét, hely­zeti előnyét jelenti, hogy megszerezték a férfi művelt­séget is, de változatlanul ott­honosak maradtak az élet mikroszkópjaiban.” az ünne­pek, újra következ­nek a hétköznapok. A csalá­di kapcsolatokra, az idős szü­lővel, a testvérrel való talál­kozásra, egy velük töltött hétvégére valóban csak a ka­rácsonyi ünnepeken jut időnk? Varga Viktória Karácsony Elmúltak Ilyen lesz a budapesti Marx tér Kiláboltunk a demográfiai hullámvölgyből. Most már nem az utánpótlás miatt kell aggódni, sokkal inkább az a gond, hogy hová tegyük a sok kis apróságot. De kinek a gondja ez? A szülőké, akik dolgozni akarnák? A mun­kahelyi vezetőké, kiknek a munkaerőhiány és a létszám­stop miatt fő a fejük? A tanácsoké, mert végtére is az ő feladatuk az ilyen jel­legű ellátás biztosítása? Kinek okozta a legtöbb gondot, hogy tavaly ősszel több mint kétezer gyerek helyhiány miatt nem jutott be az óvodába? Vannak, akik úgy vélik, hogy az illetékeseket (ter­mészetesen ilyenkor a taná­csiakra gondolnak) váratla­nul érte a demográfiai hul­lám tetőzése. Nem számítót-, tak tavaly kilencezer há­roméves apróságra? De szá­mítottak. Csak a családala­pítási, a szülési kedv örven­detes növekedésével az óvo­daépítés nem tudott lépést tartani. (Miután ez már nem annyira kedv kérdése.) Pe­dig az elmúlt tíz évben, ad­dig még sohasem tapasztalt tempóban épültek egymás után az óvodák, szám sze­rint negyven, háromezerszáz gyermek részére. Az állami kasszából, némi vállalati tá­mogatással ennyire futotta. Az is közismert tény, hogy Szolnok megye az egyetlen az országban, ahol minden településnek van óvodája, s nem mindnek van óvoda­gondja. Bár ami a zsúfolt­ságot illeti, abban is az élen járunk. Vannak olyan óvo­dák Szolnokon, Törökszent- miklóson, Jászberényben és Karcagon, ahol az úgyneve­zett kihasználtság 160—170 százalékos. (Karcag egyik külvárosi óvodájában a dél­utáni pihenés idején — máshol nincs hely — a szek­rényekben is ágyaznak gye­rekeknek.) A kétezer eluta­sított óvodáskorú közül több mint ezren az említett négy városban élnek, ahol tavaly közel négyezer gyereknek kérték az óvodai felvételét. Csak az anya jogán Biztos vagyok benne, hogy nem a pesszimizmus, hanem az előrelátás mondatta Ja­nik Árpádnéval, a Május 1. Ruhagyár igazgatónőjével: — Egyre nehezebb lesz a helyzetünk. Felmértük, hogy az elkövetkező években hány kismamának jár le. a gyer­mekgondozási szabadsága. Jövőre újabb harminc, az azt (követő esztendőben pe­dig már több mint hatvan gyermeket kell óvodába el­helyezni. Kellene! — Az Önök helyzete sajá­tos. Ez a nők üzeme. •— Éppen ez az. Az odáig hagyján, hogy nálunk csapó­dik le és okoz munkaerő­hiányt a gyes. De azt is az asszonyok gyára sínyli meg, ha kevés az óvoda. ­— Ügy beszél, mintha a gyerekeknek csak anyjuk lenne. — Rossz beidegződés, igaz­ságtalan szokás, hogy a gyerekek felvétele az óvodá­ba, bölcsődébe szinte kizáró­lag az anya jogán történik. Nyilvánvaló, hogy nálunk több az igény, és azt várják, hogy ennek arányában já­ruljunk hozzá a fejlesztéshez és a fenntartás költségeihez. Gyáregység vagyunk. Nem a mi jó szándékunkon múlik a hozzájárulásunk. Évenként 400 ezer forintot adhatunk bölcsődei fenntartásra. Egyet tehetünk, hogy ezt a pénzt ezentúl óvodai helyért fi­zetjük. Minden gyáregység hason­ló cipőben jár. A központ dönti el, miből, mire, meny­nyit fordíthatnak. Van, ahol gyermekintézmény támoga­tására egy fillért sem kap­nak, mint például a BUBIV jászberényi gyáregységében. Sztrahea László, a szakszer­vezeti bizottság titkára azzal kezdte, hogy ezért nem tud­ják a város óvodaépítési programját anyagilag támo­gatni. — Megpróbálunk másképp segíteni, a város és a tanács helyzetén könnyíteni. Szo­cialista szerződést kötöttünk, amelyben vállaltuk, hogy va­lamennyi újonnan épített vagy átalakított óvoda be­rendezését elkészítjük. Jászberényben már jó né­hány éve nem gyarapodott az óvodai helyek száma. Az 1975-ben » átadott új, száz személyes óvoda akkor 5 és fél millió forintba került. A város harminc üzeme, in­tézménye, vállalata ebbe összesen másfél milliót fi­zetett. A fenntartásba egy fillért sem. A tervek szerint az idén elkészülő újabb száz személyes óvoda költségének egyharmadát fedezi a vál­lalatok hozzájárulása. S ez az első esztendő, mikor né­mi vonakodás után ugyan, de a fenntartásban is segí­tenek. Aránytalan tehervállalás Dr. Mihályi István, a vá­rosi tanács vb titkára sze­rint: — Ha társadalmi mun­káról, az óvodák karbantar­tásáról van szó, a termelő üzemek készségesen segíte­nek. Űj óvoda létesítésére, amelyben egyetlen hely kö­zel százezer forintba kerül — már nehezebb megnyerni őket. Az anyagilag „tehető­sebb” üzemek legfeljebb he­lyet vesznek. Annyit, arneny- nyire szükségük van. De még közöttük is meglehető­sen egyenlőtlenül oszlik meg a tehervállalás. — Érdek, szívesség, kény- szerűség, ahány gazdasági vezető, annyi féleképpen fogja fel — mondta egy másik városban, Törökszent- miklóson Kóródi Antalné, a városi tanács elnökhelyette­se. .— ősszel, amikor két­százhúsz gyerek felvételi kérelmét kénytelenek vol­tunk visszautasítani, egyre- másra jelentkeztek a veze­tők, köztük olyanok akik a tanács támogatást kérő kör­levélre nem is válaszoltak. Kisebb-nagyobb támogatást ígértek, ha „kulcsfontossá­gú” dolgozóik gyerekének még szorítunk helyet. Mindez abban a városban hangzott el, amelyet gyak­ran a tanács és az üze­mek jó kapcsolatának köve­tendő példájaként emleget­tünk. Ahol 1978,—74-ben, vál­lalva a munkát és a költ­ségeket, a vállalatok szinte egyidőben öt óvodát hat foglalkozótatóteremmel bő­vítettek. Akkoriban mégnem azt mondogatták, miért rjem tudnak a fenntartáshoz hoz­zájárulni. Ezért van ma a városnak egy olyan óvodája, amelynek üzemeltetését 13 vállalat, üzem, szövetkezet vállalta. Azóta nem történt hasonló. Sőt, azóta egyetlen óvoda nem épült, nem bő­vült. Igaz, hogy a tervek sze­rint majd fog. 1980-ig ösz- szesen 175 hellyel lesz több, mint ma. Ebből a még csak ígért vállalati támogatás mindössze harmincnak a költségét fedezi. Az arány, pontosabban az aránytalan­ság elgondolkodtató. Nem­csak Törökszentmiklóson, Szolnokon is ugyanez a helyzet, csak egyi kicsit na­gyobb méretekben. Nagyobb volt a meglepetés is tavaly ősszel, amikor több mint öt­száz gyerek az óvodák ka­puin kívül rekedt. Támogatás nélkül nem megy — Megdöbbenne, ha elol­vasná azokat a leveleket, amelyeket a vezetők a ta­nácshoz címeztek, amikor kiderült, hogy nélkülözhetet­len dolgozóik gyerekének már nem jutott hely — je­gyezte meg rosszkedvűen Kukri Béla, a szolnoki Vá­rosi Tanács elnöke. — A tanács csak arra vállalkoz­hatott, hogy a problémás, ne­héz körülmények között élő gyerekeknek, és az iskola előtt állóknak biztosít he­lyet. Még ez sem volt köny- nyű. Pedig nem volt olyan év, hogy ha — toldozással- foldozással is — ne növeke­dett volna az óvodai helyek száma. Ellátottságunk az or­szágos átlag felett van, a környező városokról nem is beszélve. Szolnokon ezer la­kosra 32 óvodai hely jut, Kecskeméten például 24. Nyilvánvaló, hogy ez a tény már eleve meghatározza az állami támogatás elosztását. Ebben az ötéves tervben ed­dig két új óvoda épült, s a meglevőket 125 hellyel bő­vítettük terven felül. Kevés. Jóval nagyobb társadalmi összefogásra lenne szükség... — Tavaly év vége felé a tanács kezdeményezésére koordinációs értekezleteket tartottak a város üzemeinek, intézményeinek vezetőivel, ahol ezekről a gondokról is szó esett... — Egyelőre nem túl sok eredménnyel. — Az önálló (körlevél nélküli) vállalati kezdemé­nyezésre még példa sem akad,? A tanács elnöke elsőként az ÉPSZER Vállalatot emlí­tette, ahol vállalták egy foglalkoztatóterem megépí­tését, és ehhez a partnerek toborzását is. A sort folytat­ta a BVM-mel, a Volánnal, a Kőolajkutató Vállalattal. A Kőolajkutató Vállalat az elsők között reagált a tanács felhívására. Vállalta, hogy valamennyi óvodás gyereke után évenként tíz­ezer forinttal hozzájárul a fenntartás költségeihez. S ez még nem minden. — Gondolkodtunk, mit te­hetünk, mikor megtudtuk, hogy sokkal aggasztóbb a helyzet, mint hittük — mondta dr. Vándorfi Róbert, a vállalat igazgatója. — Nem azt számolgattuk, hogy hány dolgozónk gyerekének kell óvodai helyet biztosíta­ni. Az anyagi lehetőségein­ket vettük számba. Most úgy tűnik, hozzávetőleg leg­alább harminc óvodai hely költségét a tanács rendelke­zésére tudjuk bocsátani. De elképzelhetőnek tartjuk azt is, hogy több vállalat anya­gi erejének koncentrálásával egy óvoda építését kezdemé­nyezzük, amelynek nagysága természetesen attól függne, hogy a „nagy kalapba” mennyi pénz gyűlik össze... Kovács Katalin I KEVÉS AZ ÓVODA Nemcsak a tanács gondja

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom