Szolnok Megyei Néplap, 1979. január (30. évfolyam, 1-25. szám)

1979-01-11 / 8. szám

1979. január 11. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Fazekasok Tószegen r észegen az elhunyt Dezső Sándor fazekasműhelyét két fiatal szolnoki fazekas bérelte ki, Csenda Csilla és Rontó Péter, mindketten Mezőtúron tanulták a szakma alap­jait. 1977-ben végeztek mint szakmunkások, mesterük Gonda István népi iparművész, a Népművészet ifjú mestere volt. Jelenleg máz nélküli, hagyományos cseréptárgyakat készíte­nek, s későbbi terveik között szerepel a mázas kerámia ké­szítése is. — nzs — Egy szép egyedi darab - Csali kancsó Műszaki szakembereket képeznek Tiszafüreden Levelező úton-és helyben Nem mind arany, ami fénylik? Szerényebb reprezentáció A reprezentációról szóló PM-rendelet betartását vizs­gálta a jászberényi járási­városi Népi Ellenőrzési Bi­zottság öt mezőgazdasági és egy fogyasztási szövetkezet­nél. Megállapították a népi el­lenőrök, hogy a vizsgált szö-i vetkezetekben a reprezentációt csak indokolt esetben és a takarékosság követelményei­nek figyelembevételével használták fel. A vendéglá­tásokat általában az alkalom­nak megfelelő színvonalon, de szerény keretek között rendezték meg. Kedvező vál­tozás, hogy megszűnt a ko­rábbi években tapasztalt költséges ajándékozás. A szövetkezetek többségé­ben az első számú vezetők — az elnökök és a helyettesek — rendelkeznek a reprezen­tációs kerettel. Néhány szö­vetkezetben viszont az ágaza­ti vezetők is gazdálkodnak az ilyen célt szolgáló pénzzel. Ezekben a gazdaságokban a reprezentációs keretet nyolc­tíz személy között osztották fel. A népi ellenőrök azt is megállapították, hogy néhány termelőszövetkezet jogellene­sen a reprezentációs össze­get és annak felosztását nem hagyatta jóvá a közgyűlés­sel. A Zagyvamenti Tsz-ben például a vezetőség döntött a reprezentációs keretről. Nem a közgyűlés határozott a jászalsószentgyörgyi Petőfi Tsz 1977—78. évi személyi reprezentáció összegéről sem. Helytelen, hogy a személyes és a közös reprezentációs ke­retet a felhasználás során nem különítik el, ezért az értékelésnél nem lehet kimu­tatni, hogy szabályosan hasz­nálták-e fel. További hiá­nyosságok: a megvendége- lésre felhasznált saját ter­mékeket termelési, nem pe­dig fogyasztói áron számol­ják el, a reprezentációs költ­ségek felhasználásáról pedig nem vezetnek pontos nyil­vántartást. A NEB a tapasztalatok összegezése után javasolja, hogy a szövetkezetek a rep­rezentációs keretet évenként hagyassák jóvá a közgyűlés­sel. A reprezentációra fel­használt saját termelésű kész­leteket fogyasztói áron szá­molják el. A reprezentációs költségekről vezessenek a rendelet mellékletében elő­írtaknak megfelelő nyilván­tartást. A hetvenes évek elején elkezdett ipartelepítések hatására Tiszafüreden egyre égetőbb szükségként jelentkezett a szakember- képzés. Ipari szakmunkás- képzővel, gimnáziummal rendelkezett ugyan a nagyközség, egyetlen in­tézményben sem folyt azonban középszintű mű­szaki szakemberképzés. Már pedig a járási szék­helyen működő termelő- egységekben, vállalatoknál és szövetkezeteknél évről évre nagyobb hiány mu­tatkozott technikusokban. Ezért is okozott a fent em­lített munkahelyeken osztat­lan elismerést az a tény, hogy az érdekelt intézmények, gyárak, művelődésügyi szer­vek tárgyalásának eredmé­nyeképpen, két éve, 1977 őszén, a jászapáti gimnázium és szákközépiskola egy kihe­lyezett osztályának tanulói Tiszafüreden kezdték el ta­nulmányaikat, a gimnázium épületében. Az érdeklődés túlontúl is nagynak bizonyult, és már abban az évben negyven- nyolc elsőéves vágott neki a könnyűnek egyáltalán nem mondható gépészeti szaknak. Az oktatásra — a levelező ta­gozati rendszer szerint — he­tente egyszer hatórás időtar­tamban került sor. A tárgyi feltételek megfelelőek voltak, a személyiek is jónak bizo­nyultak, hiszen a közismereti tárgyakat a helybeli gimná­zium nevelői, a szakmai is­mereteket pedig az MHD ti­szafüredi kirendeltségének mérnökei tartották, tartják. ooo A szépséghibát az jelenti, hogy a tavalyelőtt beiratko­zott 48 „tanulóból” a máso­dik osztályba mindössze 34- en járnak. Nem is beszélve az idei tanév újabb 48 első­séről, akik közül tizenkettő már félév előtt lemorzsoló­dott. Különösen a szakmai jellegű tárgyak (anyag- és gyártásismeret, műszaki rajz, gépelem, mechanika stb.) je lentenek nehézségeket a leve­lezőknek. Vajon miben és hol keres­hetjük e jelenség okát? Szi­gorúak, maximalisták a ta-­nárok, vagy a hallgatóság szorgalma kevés? Nos, ahogy a számonkéré­seket, megnyilatkozásokat fi­gyeltem, a szép feleleteken, kerek beszámolókon túl, azt tapasztaltam, jónéhányan úgy gondolták, elég, ha beiratkoz­nak a tagozatra, és az érett­ségitől már az isten se menti meg őket. Egyszóval a kitar­tás, elhivatottság enyhén szólva csorbát szenvedett. Évközben többen elfeledkez­tek arról: tanulni, felelni, az ismeretekről számot adni a vizsgákon nekik kell. OOO Sokan — Rente László, Za- lavölgyi Károly, Balázs Mik­lós és mások is — komolyan vették a helybeli, ismeret- szerzési lehetőségeket, és a körülményekhez képest, a napi munkájukon túl, eddig jól helytálltak az iskolapa­dokban is. Közhely, de igaz, az okle­vél, érettségi bizonyítvány, bármely tagozaton is kapta az illető, ugyanannyit ér. Ezt nekik is illik tudni még ha nincs is annyi tantárgy, mint a tizenévesek délelőtti óráin. Ügy tűnik, a negyedik év végére az induló létszám a 60 százalékra csökken. Űjabb, hasonló évfolyam már nem indul, így az első kettő lett az utolsó kettő is. Ilyen körülmények között már csak egy nyitott kérdés maradt: megérte-e ezt a ta­gozatot öt évre Tiszafüredre helyezni? Tény, hogy jelen­tős anyagi befektetést nem igényelt. A helybeli gépész tagozaton 1981-ben és a rá­következő évben valószínű végez vagy 50—60 levelező hallgató. Túlnyomó többsé­gük a helyi üzemek műszaki gárdáját erősíti, ráadásul úgy, hogy okleveleikért nem utaztak száz és száz kilomé­tereket. Ez pedig az egyén és a munkahely szempontjából is temérdek megtakarított fo­rintot, időt, energiát jelent. • Ha „csak” ennyi haszna lesz ennek a fél évtizedig tevé­kenykedő középszintű, kihe­lyezett tiszafüredi gépész­szaknak, úgy gondolom, már akkor is el lehet mondani: érdemes volt. D. Szabó Miklós HOGYAN ÉLÜNK —HOGYAN ÉLJÜNK Urbanizációs gondjaink fl városiasodás felgyorsult ütemé­re jellemző, hogy _ városaink közel egyharmada az elmúlt két évtizedben vált várossá. A folyamat világjelenség, s mint ilyen, része az általános civilizációs fejlő­désnek. A 60-as évek közepén a világ vá­roslakóinak száma elérte már a városon kívül lakó, rurális rétegek számát, s ez az elmúlt másfél évtizedben pedig még tovább nőtt. Megállíthatatlanul és visszafordítha­tatlanul. S természetszerűleg összefügg az emberiség anyagi, technikai és szellemi gyarapodásának fő tendenciáival. A városiasodás lényege ennél fogva rend­kívül progresszív. Ez hazai viszonyaink közt azt jelenti, hogy az urbanizáció része és egyben eredménye — az örökölt kor­szerűtlen gazdasági és társadalmi struktú­rából vagy a demokratizmus fogyatékos­ságaiból fakadó — tradicionális hátránya­ink leküzdésének és a társadalmi felemel­kedésnek. Az urbanizációt kompenzációnak is felfoghatjuk több évtizedes „megkésett- ségünkért”, polgári fejlődésünk következet­lenségeiért. Vagyis szocialista fejlődésünk során kell pótolnunk azokat a mulasztáso­kat, amelyeket a korábbiakban az urbani­záció terén is elkövettünk. Ám az egyértelműen pozitív kép néhány kérdésben megkérdőjelezhető. Az urbani­záció alapvetően progresszív és pozitív fo­lyamatában ugyanis mellékhatások, nega­tív jelenségek is kialakulnak, a városiaso­dás tendenciája pedig gyakran társadalmi és gazdasági feszültségek, érdekellentétek közepette érvényesül. Urbanizációs problémáink közül első helyre a mennyiségi növekedéssel kapcso­latos gondjaink kívánkoznak. Sokak elkép­zeléseiben, szemléletében a város legfon­tosabb kritériumai mennyiségiek, s ennek megfelelően céljuk egy létszámában, mun­kahelykínálatában, területi nagyságában egyaránt „nagy” város létesítése. A minő­ségi követelmények ilyenkor háttérbe szo­rulnak, és többnyire másodlagosak is ma­radnak. Napjainkban is tanúi lehetünk el­sietett várossá nyilvánításnak, vagy egy- egy város indokolatlan és előkészítés nél­küli területgyarapításának. Előfordul, hogy városi rangot kap olyan település is, amely egyáltalán nem városias, esetenként pedig városkörnyéki falvakat csatolnak ugyan­csak városiasításuk nélkül a közeli város­hoz. A mennyiségi változás ilyenkor impo­záns, pedig minőségi változás gyakran évekig nem történik az újonnan született városban, vagy a városhoz csatolt területe­ken. A mennyiségi növekedés dominanciája azt is jelenti, hogy az urbanizáció két ol­dala, a városodás (a várossá nyilvánítás) és a városiasodás ellentétbe kerül egymással. Hazánkban következésképpen a városodás többnyire megelőzi a városiasodást és a minőségi tényezők (infrastruktúra, szolgál­tatás, kulturális centrumok stb.) kiépítése óriási erőfeszítéseket igényel a már városi rangra emelt településektől és jelentős anyagi ráfordítást az államtól. Az ideális az lenne, ha a városodás és a városiasodás egybeesne, vagy legalábbis közel azonos szinten járna. További gondokat, feszültséget jelent az urbanizációban a városoknak és vidékük­nek kapcsolata. Erdei Ferenc azt remélte, hogy szocialista társadalmunkban lehetővé válik városaink és vidékük harmonikus fejlődése, azaz, hogy a városkörnyék, az agglomeráció nemcsak munkaerő forrása lesz a városnak, hanem a kölcsönösség, a közös érdekeken alapuló együttműködés jellemzi majd őket. Városaink többségét ezzel szemben jelenleg sokkal inkább fog­lalkoztatja az, hogy a városon belüli gon­dokkal (lakásépítés, infrastruktúra, szolgál­tatás stb.) eredményesen megbirkózzék, mintsem hogy a városkörnyéket megfelelő módon civilizálni tudja. A vidéki ipartelepítéssel iparunk terüle­tileg arányosabbá vált. Félő azonban, hogy vidéki ipari központjaink (és városaink) fejlődési vonalát tekintve a város és vidéke kapcsolatban továbbra is a munkaerő­szolgáltatás szempontjai dominálnak, s a kölcsönös érdekeken alapuló együttműkö­dés — amelybe a város-környék civilizá­ciós fejlesztése is beletartozik — várat magára. Az urbanizációs gondok, feszültségek sa­játos területét jelentik a városiasodást kí­sérő életmódbeli változások. E változások az urbanizációhoz hasonlóan alapvetően pozitívak, de nagyon gyakran negatív jelen­ségeket is kiválthatnak. Közismert példája ennek a faluról közvetlenül városba tele­pülő család, amelynek tagjai az új ingerek befogadására és az új környezet „elvise­lésére” különféle módon reagálhatnak. Elő­fordulhat olyan értékvesztés vagy csökke­nés, amelynek következménye az ún. de­viáns magatartások (a család szétesése, al­koholizmus, fiatalkorú bűnözés stb.) kiala­kulása. Az emberek túlnyomó többsége ter­mészetesen képes arra, hogy elviselje az életmód radikális változásának következ­ményeit, de ez igen nagy erőfeszítéseket igényel. Szerencsés esetben a faluról vá­rosba települő a városban is hasonló miliő­be kerül (pl. ha kertes családi házból egy városi kertes családi házba költözik). A többség azonban — mint tudjuk — inkább lakótelepekre kerül, magas házakkal zsú­folt „alvó-városi” környezetbe, másfél-két szobás lakásokba, ahol a falu zártságát fel­váltja a lakótelepi zártság. Ez utóbbi még azok számára is nyomasztó lehet, akik kertvárosi lakásukból, házukból költöznek modern lakótelepeinkre. A lakótelepek egyhangúságát, lehangoló ridegségét, zsúfolt beépítettségét gyakran szoktuk idézni kü­lönböző fórumokon. Mindez különböző kör­nyezeti ártalmakkal jár, melyeknek élet­mód-romboló következményei igen súlyo­sak lehetnek. Természetesen a mai lakáshelyzetben a lakótelepi lakás a többség számára — az albérlet, komfort nélküli lakásokban töltött évek után — kedvezőbb lehetőséget, az ur­bánus életforma keretét jelenti, és jelentős előrelépést a korábbiakhoz képest. De fel­vetődhet a kérdés, hogy mai modern lakó­telepeink meddig maradnak modernek; a lakáshelyzet javulásával párhuzamosan nem indult-e meg nálunk is egy zöldöve­zetbe, városkörnyékre, sőt falvakba vissza­vezető folyamat? S ha igen, akkor nemcsak az vethető fel, hogy mi lesz lakótelepeink sorsa, hanem sokkal inkább az, hogy — az el- és visszavándorlást megelőzendő — több gondot kellene fordítani a városkör­nyék fejlesztésére. Pontosabban, a városia­sodást nem kellene-e mielőbb kiterjeszteni városaink vonzáskörzetére? Egészen való­színű, hogy mindaddig, amíg városainkat és környéküket űz urbanizáció és civilizá­ciós mutatók területén éles kontraszt jel­lemzi, a városkörnyék lakói közül sokan — hacsak önerőből nem képesek lakó-környe­zetük civilizálására — városokba vágynak. Ma az urbanizáció legáltalánosabb formája a váro­sokon belüli ur- banizálás, amelyet többnyire még mindig a városodás előz meg. Azaz, az embereket városokba tömörítjük és ott teremtjük meg környezetük urbanizálásának feltételeit. E fontos folyamat mellett kár lenne elhanya­golni annak lehetőségét, hogy az urbani­záció feltételeit is közvetíthetjük a kisebb településekre. Ez utóbbi minden bizonnyal egy stabilabb és szervesebb urbanizált életmód kialakulásához járulna hozzá, és felgyorsítaná a város és falu fennmaradt vagy újratermelődő ellentéteinek csökke­nését. Böhm Antal Pinceklub a faluban Csaknem tíz éve létesítettek pinceklubot a tiszazugi iskolában, de ma is tartalmas programok vonzzák ide a gyerekeket. Az úí- töröfoglalkozásokon kívül — képünkön - itt tartja például az iro­dalmi szakkört is Kucsár Istvánné, de külön órarendet állították össze a csapatotthon részére I. A. Rontó Péter korongozás közben Csenda Csilla fülezi a korsót

Next

/
Oldalképek
Tartalom