Szolnok Megyei Néplap, 1979. január (30. évfolyam, 1-25. szám)

1979-01-10 / 7. szám

1979. január 10. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 jijj;:::;;»;;;;:;;;:;:«­Képernyő előtt Sokféle megközelítésben, sokféle formában találkoz­hattunk már filmen, képer­nyőn is a háborúval; a té­ma feldolgozásában már úgy gondoljuk szinte lehetetlen újat adni. Mihail Roscsin drámája azonban, amelynek tévéváltozatát szerda este láthattuk, mindezek ellenére képes volt egészen eredetit és újat nyújtani. Olyan for­mát választott ugyanis, egy zárt világot, — hátországba menekülő asszonyok vagon­ba „összezárva” — amelyben az összezártság nagy lehető­séget kínál a közös sorsú asz- szonyok lelkében végbemenő folyamatok, a kényszerű együttélésből származó konf­liktusok ábrázolásában, an­nak bemutatására, hogy a „lélek hátországában” ho­gyan „csapódnak be” a há­ború romboló aknái. Roscsin-dráma Asszonysorsok villannak fel, emberi keserűségek tör­nek felszínre sokszor egy-egy töredéknyi megnyilvánulás­ban, de nem hiányzik ebből a drámai világból a lélek de­rűje sem, az a fajta derű, amely minden pusztításon és pusztuláson át képes fenn­tartani az embert. Szász Pé­ter a tévésítésnek szokatlan módját választotta, ugyanis általában azt szoktuk meg, hogy a képernyőn a színpadi műből műfajilag valami más lesz, megjelenítésben, az ábrázolás eszközeit tekintve, ö azonban nem hogy eltávo­lodott volna a dráma színpa­di formájától, ellenkezőleg: egyenesen hangsúlyt kaptak olyan formai elemek, ame­lyek a színházi eredetre utal­nak. Maga a játék például úgy kezdődött, mintha vala­mi olvasópróbán lennének, a szereplő színészek kezében ott a szövegkönyv, s csak ol­vassák szerepüket, az átélés legcsekélyebb szándéka nél­kül. Kissé „ránk ijesztett” ezzel az indítással Szász Pé­ter, s meglehet a türelmet­lenebb néző talán el is for­dult kelleténél korábban magától a játéktól. Pedig a rendhagyó indítással — amely szerves elemét képez­te a tudatosan megterve­zett játéknak, akárcsak a közbeiktatott narrátor — nem elidegeníteni akart Szász Péter, csupán csak je­lezni kívánta, hogy amit lá­tunk, egyáltalán nem a va­lóság, hanem az átélt való­ságnak egy képernyő-mása: és most eljátsszuk, ami tör­tént ott, abban a vagonban, annakidején, a háború ször­nyűséges napjaiban. Ugyanakkor azonban oly erőteljesen sikerült ábrázol­nia a vagon-közösséget al­kotó asszonyok egyéni sorsát, — mily kitűnő, ahogy egy- egy arcéi megvillan, ahogy egy-egy tekintet kinagyító­dik, ahogyan a megszokott sablonhelyzetekből egy-égy drámai pillanat kiemelkedik, amelyekből érzékletesen ösz- szeáll a dermesztő mozaik, az emberi lélek „guernicája”, — hogy a távoli egyszeriben közelivé lett, átélhetően kö­zelivé, az eljátszott tragédia szívbemarkoló élményünkké vált. Számomra a játéknak ez a sajátos kettőssége, ez jelenti a tévésítés egyik va­rázslatos újdonságát. Persze mindez aligha sikerült volna anélkül az alkotó színészi já­ték nélkül, ahogyan kivétel nélkül a színészek megfor­málták szerepeiket. Igazán nagyszerű, ahogyan néhány mozzanatban is teljes sorsot képviseltek, egész életeket hordoztak. TI ós Ml Azóta, hogy a szemben álló felek felismerték, korántsem vérre megy a játék, és a já­tékmesterek is békességet kö­töttek, megegyezvén abban, hogy az egyéni presztízsnél sokkal fontosabb á játék presztízse, a TI és MI kel­lemes, sőt kifejezetten szóra­koztató időtöltéssé vált. Ar­ról persze nincs szó, hogy akárcsak a maga nemében is, már tökéletes volna; eré­nyei mellett ugyanis feltűnő hiányossága például, hogy az óriásteremben, ahol százak, sőt ezrek szoronganak egy- egy alkalommal, még mindig inkább „kamarajáték” zajlik — egy-egy kiemelt férfi és nő vívja párharcát, még ha szellemi háttért képez is a jelenlévő tömeg„ — semmint valóban tömegek játéka len- n'e. A lelátón ülők többnyi­re csak lelkes szurkolók, vagy elszontyolodott nézők szere­pét töltik be, s nem cselek­vő „hadi nép”. Több olyan játékra, játékos elemre len­ne szükség, amelyben a töme­ges aktivitás látványosabban és konkrétabban bontakoz­hatnék ki, a nagyobb hatás reményében is. De így is a TI és MI ma már a televízió egyik leg- szórakoztatóbb műsora. S ez mindenek előtt a játékmes­terek parádés közreműködé­sének köszönhető, hogy még pontosabb legyek Antal Imre és Vitray Tamás sziporkázóan szellemes, természetes játé­kos egyéniségének. Antal Im­rének legutóbb például még az is jól állt, ahogyan el­játszogatott önmagával (sem­mi önreklamírozás), s ami jellemzi általában: a legki­sebb lehetőségre is rácsap, hogy humort pattintson ki belőle, a legártatlanabb hely­zetekben is felfedezi, hogy ott rejtőzködik benne a ko­mikum, s nemcsak észreve­szi, felszínre is hozza. Az ő tiszta és emberséges humora mellett és természetesen Vit­ray más jellegű, de hasonló alapállású szellemisége mel­lett azonban — sajnos — még lehangolóbbak Szilágyi János erőszakos csattanói, közvetlenséget közvetlenke­désre váltó apró játékai. Közreműködése alighanem az egyik állandó sebezhető pont­ja a játéknak. Röviden Csak örülhetünk, hogy az általában külföldi filmeknek „fenntartott helyen”, vasár­nap este magyar film jelent­kezett legutóbb, a Szerelem, Makk Károly díjnyertes al­kotása. Azt hiszem, bátrab­ban lehetne ehhez a megol­dáshoz máskor is folyamod­ni, hisz a tévénézőknek csak elenyésző hányada rendsze­resen moziba járó, így a ma­gyar filmtermés javát cél­szerű ily módon is eljuttat­ni a képernyő előtt ülő mil­liókhoz. Még akkor is, ha a képernyő nem a legeszmé­nyibb megjelenési forma a mozifilm számára (ezt a Sze­relem esetében is megállapít­hattuk, a rendkívül kifeje­ző képi kompozíció sokszor bizony csorbát szenvedett a képernyő kis méretei kö­zött). Cseres Tibor nem tartozik a sokat publikáló, még ke­vésbé a nyilvánosság előtt gyakran szereplő írók közé. A Hideg napok óta, amikor a regényből készült film nyomán is szinte nevétől visszhangzott szellemi köz­életünk, csendes alkotó nap­jait éli. A róla készített portréfilm állomásait tárta fel, arról is meggyőzhetett bennünket, hogy Cseres Ti­bor nem „hallgat”, s ha írói képzelete történelmünk ré­gebbi korait pásztázza is el­sősorban, gyermek- és ifjú­korának élményeiből táplál-' kozik, művészetével részt kér a jelen, s még inkább a jö­vő szolgálatából. Bodnár György értő közreműködésé­vel gazdagon bontakozott ki egy „szemérmes” író gondo­latvilága. V. M. A MUNKÁSMÜVELODÉS MŰHELYEI Itt az OFIT-rádiő — Min nevet az üzem? A túrkevei autójavítóban Két hónap múlva lesz harminc éve, hogy Túrkevén meg­kezdte működését az AFIT XVII, sz. Autójavító Vállalat jog­elődje, a mezőgazdasági gépjavító állomás. Az akkori tíz- tizenkét embert foglalkoztató műhely napjainkra tekintélyes, évi 600 millió forintos termelési értéket előállító, ezerkétszáz dolgozót foglalkoztató üzemmé vált. Kéthetenként Néptánc, népzene Értékes népi hagyomá­nyokban gazdag műfaj nép­szerűsítését tűzte ki célul Jászberényben a Déryné Mű­velődési Központ: a néptán­cot, népzenét kedvelő közön­ség régi kívánságát teljesítve hét előadásból álló sorozatot indít. A kéthetenként hétfői na­pokon, a Lehel klubban sor­ra kerülő néptánc-népzenei esteken olyan neves koreog­ráfusok munkáit mutatják be, mint Tímár Sándor SZOT- díjas, vagy Varga Zoltán, a népművészet ifjú mestere. A műsoron szereplő mű­vekkel, ugyancsak ismert együttesek tolmácsolásában ismerkedhet meg a közönség. Az előadásokon közreműköd­nek: a HVDSZ „Európa folk­lórdíjas” Bartók Béla tánc- együtese, a Sebő-együttes, az Állami Népi Együttes. Sor kerül a Balett Intézetben végzett szólótáncosok műso­rára, aranysarkantyús tánco­sok és ifjú népművészek elő­adására, a Muzsikás zenekar önálló koncertjére és a Szö­vetkezetek Jászsági Népi Együttesének fellépésére is. A nagy érdeklődéssel várt sorozat január 22-én este 7 órakor a Lehel klubban, a HVDSZ Bartók Béla tánc­együttese és a Jászsági Népi Együttes Varga Zoltán kore­ográfiáit ibemutató műsorá­val kezdődik. 1979-ben A Lengyel Kultúra kínálata Szimpozionok, találkozók, kiállítások, hangversenysoro­zatok szerepelnek többek kö­zött a budapesti lengyel tájé­koztató és kulturális központ 1979. évi terveiben, amelyek­ről tegnap Edward Rembiclfi a lengyel kultúra igazgatója tájékoztatta a sajtó képvise­lőit. Az idei esztendőben ün­nepli Lengyelország újjászü­letésének 35. évfordulóját, az intézmény programjában is nagy helyet kap a lengyel nép három és fél évtizedes alkotó munkája, eredményei­nek bemutatása. A jövőben rendszeres ta­lálkozókat szerveznek a len­gyel irodalmat kedvelők és a kezdő műfordítók számára, s a nyelvoktatást új jegyzet kiadásával segítik. A vállalat kollektívája az utóbbi időben nemcsak a ter­melési eredményekre lehet büszke, hanem — ahogy mondják — „a munkahely otthonossá tételében” is szé­pen haladtak előre. Ez utób­bit nemcsak a túrkeveiek ítélik így, hanem ez volt a véleménye az „Alkotó em­berért” pályázat értékelő bi­zottságának is, amely a tar­talmas közreműködési prog­ramokat lebonyolító vállala­tot a pályázat harmadik dí­jára találta érdemesnek. A túrkevei AFIT átlagos­nál jobb kultúrális élete el­sősorban annak a szervezett­ségnek köszönhető, amely összefüggésben van a gazda­sági vezetők szemléletével, ami szerint a közművelődés sem másodrendű dolog. Jó egy esztendővel ezelőtt megalakult a vállalati köz- művelődési bizottság. Szük­ség van rá az egyre szapo­rodó feladatok koordinálá­sában. Működése akár köve­tendő példaként is ajánlha­tó: a tizenhét tag mindegyi­kének névre szóló, konkrét feladata van — egyikük a színházszervezéssel foglal­kozik, a másik a TIT-elő- adások felelőse, a harmadik a szocialista brigád.ok kul­túrális vállalásait segíti. Természetesen a bizottság dönt — a munkaterv alap­ján — a közművelődésre for­dítható összegek felosztása fölött. Akár a táblát is... Ezekről az összegekről ér­demes bővebben is szót ej­teni. Túrkevén tudniillik nem elégedtek meg az egy főre jutó „jóléti kvóta” tel­jesítésével, hanem a kifeje­zetten közművelődésre — és nem másra! — fordítandó összegeket elkülönítették. Ez ebben az évben 200 ezer fo­rint. Szükség is van rá, mert az AFIT területén van egy létesítmény, amelyre akár a táblát is kitehetnék: műve­lődési otthon. Az üzemi ét­kezde épületéről van szó. Egy hatalmas nagyterem: itt ebédelnek a dolgozók, a fa­lakon rendszeresen fotókiál­lítás látható (ezidőtájt az üzemben dolgozó Pólya Pál amatőr-fotós kitűnő portréi a törzsgárdatagokról), s egyéb kulturális tevékenységnek is színhelye lehet ez a te­rem. Kiállítások, előadások S ha már az üzemi „tö­megkommunikáció” szóba került, nem feledkezhetünk meg az „Itt az AFIT-rádió!” adásairól sem, amelyeket hetente kétszer, ebédidőben nyolcszáz ember hallgat fi­gyelemmel, ‘ hiszen a városi és az üzemi élet aktualitá­sairól szólnak, művelődési lehetőségekről informálnak, az utóbbi idjőben pedig foly­tatásokban — a közelgő 30. évforduló alkalmából — az üzem történetének fontosabb fejezeteit elevenítik fel — sok zenével persze. A klubszoba és a könyv­tárhelyiség forgalmas része az épületnek. Itt rendezik a kiállításokat, tartják a T-IT- előadásokat, s itt találkoz­nak a megyeszerte jó hímek örvendő kézimunkaszakkör tagjai. Hétvégi estéken a szocialista brigádok baráti, családi összejöveteleitől han­gos a klub. Érdemes végigfutni a ta­valy rendezett kiállítások listáját — előrebocsátva, hogy mindegyiknek ezer- ezerkétszáz látogatója volt. A „Kevi kör” amatőr képző- művészeti csoport tárlatát, egy műszaki könyvkiállítás, majd a „Min nevet az üzem?” című karikatúra-ki­állítás követte. A kézimun­kaszakkör kun és szűrhím­zéseinek ugyancsak osztat­lan sikere volt. Ha föntebb követendő pél­daként emlegettük a kevi autójavítót egynémely meg­oldásért, föltétien szót" érdie­méi az a tény is, hogy egy esztendővel ezelőtt szakkép­zett népművelő-könyvtárost bíztak meg a kulturális ügyek irányításával. Új státust lé­tesítettek, annyira újat, hogy — neve sincs. De dolga van Takács Mihálynak, aki be­tölti az üzemi népművelő funkcióját. Napi ügyes-bajos dolgai mellett ő a közműve­lődési bizottság titkára is. Kapcsolatot tart a városi közművelődési intézmények­kel, szerkeszti a rádióműso­rokat. szervezi az ifjúsági klubot. Hogy van-e- befolyá­sa az emberekre? Válaszol­hatunk példával: a hétvége­ken szokásos brigádkirándu­lások előtt rendszeresen fel­keresik az emberek, hová menjenek, mit nézzenek meg. így alakult ki lassan az a helyzet, hogy ma már gyakran idegenvezetőt kér­nek a kirándulók. — Kiforróban vannak a szokások — így szól Takács Mihály. — Ebben kell az üzemi népművelőnek segí­tenie. Egy a lényeg — mi­nél több kulturális hatás ér­je az embereket a munka­helyükön. Most például a „házigazda rendszer” beve­zetésével kísérletezünk. En­nek az a lényege, hogy minden klubrendezvénynek, ismeretterjesztő előadásnak, kiállításnak, más-más szo­cialista brigád (mert hiszen rájuk lehet a legjobban tá­maszkodni) a „házigazdá­ja”, rendezője. Az első ta­pasztalataink igen jók. Az intenzív munkahelyi műve­lődés — az otthonos mun­kahely — megteremtését sürgeti egyébként az a tény is, hogy az üzem elég mesz- sze van a város centrumától és a dolgozók tíz százaléka bejáró. Beszédes számok A túrkevei AFIT ezerkét­száz fős munkásállományá­ból ötszáznegyvenhárman harminc éven aluliak. A szakmunkások száma négy­száznyolcvanöt — ebből két­száznegyven érettségizett, to­vábbá többen úgynevezett dupla szakmunkások. Az ál­talános iskolát elég sokan — száznegyvenegyen — nem végezték el, de négy éve már, hogy az üzemben kihe­lyezett tagozaton iskolázzák be a jelentkezőket. Az idén például a negyven évén fe­lüliek közül is tizenhatan beültek az iskolapadba. Mindebből tulajdonképpen egyenesen következik, hogy a túrkevei AFIT-nál a mun­kaerő elvándorlás aránya jóval az országos átlag alatt van, vagyis elégedettek, ott­hon érzik magukat a dolgo­zók. Sz. J. uSzétosztottam magam..." Kassák emlékkiállítás Karcagon Kassák Lajosnak sikerült visszafordítania a magyar művészetben fátumként élő gyakorlat irányát: nem ka­pott vagy összefoglalt, hanem adott, és az összefoglalást vagy továbbfejlesztést má­sokra bízta — írja tíz évvel ezelőtt rendezett Kassák élet­műkiállítás katalógusában munkásságának egyik legér- tőbb ismerője. A karcagi kiállítás ugyan nem lép fel az összegzés igé­nyével, de lényeglátó kereszt­metszetet ád Kassák szerte­ágazó munkásságáról. A tár­lat rendezői nagyon dicsére­tes módon arra törekedtek, hogy — logikus vonalvezetés­sel — összetett módon mu- tasság be Kassákot, az iro­dalmárt és a képzőművészt. A dinamikus betűmontá­zsokból — a dadaizmus ko­ra — értően vezeti a nézőt ez a tárlat az elmúlt évtize­dekben készült konstrukti­vista alkotásokig. A karcagi Galériában látható művek egy része a művész — jórészt még kiállítatlan — hagyatéká­ból került ki, — s ez is növe­li a vállalkozás értékét, de találunk az 1921-es, bécsi Ga­léria Würtle-beli és az 1960- as párizsi — Galerie Denise René — tárlat anyagából^ is értékes szemelvényeket. Igen jó ötlet volt a rende­zők részéről, hogy Kassák költői, írói és szerkesztői munkásságának főbb vonula­taiból is kiállítottak, ám a lé­nyeg mégis a képzőművészeti anyag. Ezt nem valamiféle értékelő szembeállításként szögeztük le, csupán azért, mert míg Kassák irodalmi munkássága — ha nem is kellőképpen — ismert a köz­Kompozició IV. (1952) vélemény előtt, a rajzok, a színes grafikák, a collega-ok és festmények alkotójának megérdemelt elismerésében kiállítást látogató közönsé­günk még csak most teszi meg az első lépéseket. A közvélemény alkotta össze­foglalás tehát még tényleg a jövő dolga. A nagy érdeklődéssel kí­sért kiállítást Fajó János fes­tőművész nyitotta meg, a Déryné Művelődési Központ — Tóth István szerkesztésé­ben — egyszerű, ám igen hasznos füzetecskét jelente­tett meg az alkalomra, amely hisszük, hogy sokat segít a látottak megértésében. A tárlat e hó 21-ig tart nyitva. — ti — A kiállítás egy részlete

Next

/
Oldalképek
Tartalom