Szolnok Megyei Néplap, 1979. január (30. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-07 / 5. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. január 7. Fényértők Kibújtam a földből Leveleim fényértők lettek Kicsapódtam a kőből Mint megdermedt hőből Az égitestek Kibújtam a földből Arcom derül a fényre Halált álló időmből Meddig futja erőmből Szívem kiadni bérbe ILUH ISTVÁN verse, T. Katona László fotografikája z orvos lehajtotta a fejét, így lépett ki a házból. Az asszony szipogva követte, betette maga után a sötétbarna konyhaajtót. A gangon a téglák billegtek a talpuk alatt, míg a kapuhoz mentek. — Ne sírjon. Csöbos néni! — fordult vissza a fiatal, halkszavú orvos. — Élhet még az ura tíz évet is, csak kímélni kell, semmivel sem szabad fölzaJklatni. Az asszony csak hüppö- gött, sóhajtozott. — Hány éves? — Negyvenkilenc. Vagy az uram? — nézett föl az asszony. — ö ötvenöt. — Na látja, fiatal ember még. ,— És ha mégsem tud többé megébredni? — siránkozott a kendőjébe. — Mióta ágybanfekvő a férje? — Tizenhét esztendeje. — Most nagyon súlyos, de ha nem izgatják föl, átvészeli. Reggel benézek — lépett autójához. Indított, fölkapcsolta a világítást, döcögött a földúton. Az asszony visszament a szobába, a kis éjjeli lámpát gyújtotta meg. Nézte ura szikkadt, borostás képét, ziháló mellkasát. Az ember szeme csukva volt, két kezét összekulcsolta a mellén. Akár egy halottnak, villant át- az asszonyon. Kiment a konyhába, szélt egy jókora kenyeret, arasznyi kolbászt, beült vele a szobaasztalhoz. Jóízűen csámcsogott. Közben motyogott, hogy majd húsz éve nincs férfi a háznál, d,e- hát azelőtt is inkább csak kornyadozott az ő embere, mintsem fickósodott volna. Az asztallapról összeszemel- gette még a morzsákat is, kezét szoknyájába törölte. Az ura mellé állt, fáradtan szemlélte az élesen kiugró orrot, a mélyre rogyott szempárt. A sötétbarna szekrényhez lépett, kotorászott benne, felhányta a cihát, ingeket, előhúzott egy kicsike füzetkét. Széket vonszolt az ágy fejéhez. Monoton hangon, szinte szótagolva olvasni kezdte a tintaceruzával rótt girbe- görbe sorokat. Több falun átmenve egy völgyben megebédeltünk, majd elindultunk. A nap erősen sütött. Estefelé elértük az első századot, akkor már az felfejlődött rajvonalba. Így tettünk mi is. Húsvét körül lehet az idő, piros tojáshéjakat találtunk a vasút mellett. Másnap megszálltunk egy lövészárkot és vártuk az ellenséget... A férfi felnyögött. arca megvonaglott. Az ablak alatt hirtelen zene harsant föl, The Neanderthal Man ... Az egyhangúan dübörgő ritmustól még az ablaküveg is cidrizett. Az asszony kapta magát, kiszaladt. —• Legalább most légy belátással! — ripakodott rá az unokájára. A nyurga, csontos legényke egy leánykával röhécselt az ablak alatt. —• Most légy belátással, most légy belátással!... — pirult bele a méregbe. — Ezt hallom, amióta élek... Méltósággal vonult egy nagy sátortetős ház elé. Harsogott a magnó, Tip Toe Trau’ the Tulips With Me... — Ügy ni, ricsajozzál odahaza, ha engedi az anyád! — kiáltott utánuk az asz- szony. Nyikorgott az öreg kapu, mikor betette maga mögött. Átnézett a szomszédba, a szobaablakon kékes fény szűrődött ki. Megy . a film, nézi a vejem, sóvárgott, azután mégiscsak bement a betegszobába, de az ablakon keresztül mégegy- szer átnézett. Esztikém még a konyhában serénykedik, gondolta egy másik, világos ablak láttán. Sóhajtott, elfüggönyözött, visszaült az ura mellé. Tíz órakor értünk el egy erdő szélére, ahol lelógerez- tünk. A bakancsot levetettem. hogy szárítgassam a lábamat meg a kapcát, de fél óra múlva riadó lett, uccu... Az asszony abbahagyta az olvasást, közelhajolt urához. Annak felnyílt a szeme, sípolt, hullámzott mellkasa, úgy szakadt ki belőle a szó, mint a slejm. ,— Jönnek — lihegte, d,ea szó második felét már alig hallhatóan. Felesége lapozott néhányat a kis elkoszolódott füzetben, találomra beleolvasott. Nem mehetünk Magyarország felé, csak haladunk Lengyelország felé. Semmit sem tudok a családomról... A férfi kapálózik, hörög, mondana valamit, de csak sípoló hang huzatol szájából. Napok óta várjuk az ellenséget. A menázsit kocsi hozta, kenyeret egy hétre kettőt adtak, azokban is árpadara és fűmag volt. Az eső mindig esik, november... Csobos Józsefről szakadta víz, arcát törölgette volna, de keze mint egy fadarab, csak mereven végigkaristol- ta bőrét. Itt a vid,ék lakatlan, a föld vetetlen, csak a templomok épek, azokat kímélték.* Hol vagyunk?... Áz asszony lapozott egyet, kicsit fülelt kifelé, majd új részletbe fogott. A csűrt a ganétól kitisztítottuk, ott lett a laktanyánk, június óta most vetkezhettünk le először. Irgalmatlan büdös... A férje rúgta magáról a takarót, tépte volna a hálóing nyakát, de nem tudta ujjait beleakasztani. Nyöször- gött, nyitott szájjal, félig nyitott szemmel szenvedett, in- * gáttá a fejét. Este hordják az ebédet, nappal ugyan jár a golyó. Sebesültek, sebesültek... Az ember a nyakán éktelenkedő forradáshoz kapta mindkét kezét, oldalára sen- deredett, térd,eit felhúzva nyüszített. Felesége roskadtan ült, megfáradva, kiürült tekintettel nézte az eltorzult arcot. Hallotta, hogy nyílt a kapu, erre gyorsan ruhájába rejtette a füzetkét. igazgatta a beteg hálóingét, takaróját, ismét hanyattfektette az urát. — Nyugodjál Józsi, nyugodjál! — gügyögte. Harminc, harmincöt körüli testes asszony lépett be, lábujjhegyen ment az ágyhoz. — Hogy van apuka? — súgta. —Nehezen — mondta hangosan az asszony. — Felre- beszél. — Hívjak orvost, anyuka? — Nem régen ment el. Azt mondta, hagyjuk nyugodni apádat, ne molesztáljuk. Menj csak dolgodra, majd én helytállók. — Jó — suttogta a lánya és kifelé indult. — Melegíthetnél valami kis vacsorát Esztikém enni is elfelejtek az aggodalomtól. Az asszony visszaült, nyugtázta a csukódó ajtókat, kaput, majd a szekrényhez ment, kitárta az ajtaját és teasüteményt kezdett falni. Üjra férje mellé telepedett, elégedetten szívogatta fogait, simogatta rengő hasát. Négykor keltünk, hatkor indultunk fautat csinálni este hatig, utána bakancsot kellett vikszolni, akié piszkos volt, hat óra kurtavasat kapott. Kivették két zápfo- gamat... A beteg fájdalmasan -felnyögött. Vasárnap is menetelés, de nem ment a nóta. Feküdj, kelj, feküdj, mire egy-kettő kénytelen dal... A férfi d.obálta magát, nyitott, fogatlan szája hangtalanul mozgott. Már megint megyünk, esik az eső, fürdőnk a sárban, a főhadnagy úr lóháton jött. Lefeküdni nem tudunk, csak ülni, ruhánk csupa víz. Ki kell bírni, mindent ki kell bírni ... Csobosné felneszeit, eldugta a kis noteszt. Aggódva hajolt vacogó ura fölé. ,— Jól van Józsi, nyugodjál. takargatta lágyan. Bejött a lánya, gőzölgő tányért tett az asztalra. — Édesanyám, itt a leves, tessék jönni! Hozok egy kis rántotthúst is krumplivai — suttogta. — Hozzál már vagy két szem uborkát is, Esztikém! —• Hozom, anyuka — indult kifelé. — Kovászosat! — szólt a jó húslevest szagolgatva az asszony. Kanalazott néhányat, fényes arccal ízlelgette a csigalevest, majd kiszaladt a konyhába egy kis törött borsért. Meghintette az arany karikák tetejét, elkeverte, ismét kóstolgatta. Min- d,en kanálba két csigatésztát halászott ki, fújta az ételt, bekapta, cuppantott a gyönyörűségtől. Hallotta a kapu nyílását. Gyorsan otthagyta az ételt, a párnát kezdte igazgatni a férje feje alatt. — Így lesz jó. édes párom, így ni. — Még evés közben sem nyugodhat édesanyám? — állt meg mögötte a lánya. —■ Tessék vacsorázni, majd én ügyelek apukára! — Jól van már minden, eridji csak aludni, későre jár. Holnap reggeles leszel 1 — Igen, hatra megyek. ;— Én majd virrasztók. — Ne adjunk édésapának kevéske húslevest? — Nem szabad — ült gyorsan asztalhoz az aszony. — Nem szabad, azt mondta a doktor. — Hát akkor jóéjszakát, édesanyám! Tessék átszólni, ha... — Jól van, jól van... Tizenhét esztendeig hűségesen ápoltam apádat, azt hiszed, majd ez a mai éjszaka fog ki rajtam? A lánya szemében könny csillogott, gyorsan az anyjához hajolt és arconcsókblta. — Menj csak nyugodtan — nevetett Csobosné —, meglátod, nem lesz semmi baj. Még tíz évet is elélhet az apád, azt mondta a doktor. Na, eridj aludni! Az anya nyugodtan, lassan szürcsölte a levest, egyre jobban féld,érült a képe, ajkán csurgóit a lé. Amikor bekanalazta, fölemelte a tányért s égnek tartott szájába csepegtette a maradékot Elégedetten törölgette tokáját, majd a másik tányért húzta magához. Kenyérrel gondosan körültörölgette a tányért, nagyokat szusszantott, piszkálta a fogai Közé akadt húst kisujjának körmével. Feltápászkodott, a szekrényből kivett egy borosüveget, kortyolt belőle. Az ablakhoz lépett, kilesett. Vége a mai tévéműsornak, gondolta, mivel sötét volt a szomszéd ház ablaka, s tudta, hogy a veje a képernyő előtt gubbaszt, amíg csak adás van. De már lefeküdtek. Esik a hó, hideg van. A szerelvényt ma sem tettük le. Cigarettát nem kapunk. Az étkezés: másfél vekni kenyér egy hétre, húsból nyersen, csontostul húsz deka a csúszpájzba. Szappan is járt volna, d.e nem kaptunk. Ily embergyilkolás mint most, még nem volt. Haza kell jutni... Csobos József " horrent egyet, kicsit oldalt fordult, a párna szélét marcingoJta ínyével, nyöszörgött. Már elmúlt szilveszter, •annyi bizonyos. A háborúnak most nincs nyoma, nagy a sürgés-forgás, inkább valami nagy vásárnak mondható. Hátha hazaengednek... Az asszony fölkapta a fejét, figyelt az éjszakába, vajon nem roppan-e valami a csöndbe? Éheznek a lovak, mi is éhezünk, de minket jobban szekíroznak. Elmúlt minden harci kedv, mind mehetnénk hazafelé. Tegnap már megint lefogtak tőlünk egy fél porció kenyeret. Őrség, hordja a szél a havat a szemem közé. A kis fiatal feleségemet, pici leányomat látom-e még? — Haza — szűkölt a beteg, s föl akart emelkedni, de visz- szahanyatlott, hánykolódott. Parancsba adták, hogy nem szabad a kenyeret meghámozni, a bakancsot szalonnadarabokkal kenni. Egy éve nem kaptunk szalonnát... Az asszony nehezen tudta kibogozni a primitív betűket, lassan betűzgette, szó- longatta az írást.. A foglyoknak nem szabad panaszkodnunk, hogy nincs kenyér, nincs dohány, nehogy az ellenségeink megtudják az állapotunkat, így mondta a hadnagy úr. Pedig igen sokat böjtölünk. Az őrségen sebesen kell járni, mert kemény hideg van, de nehéz a menés. A maródi szobában se jó, megfagy bent a víz. Kifáztam egy életre ... Értelmetlen hangok törtek elő a párnák közül, a férfi vonaglott. □ hurkáim egymást dörzsölik, de nincs egyéb mint zab. Az is csak gabonaféle, jó édes íze van, csakhogy sok a haja, azt nem tudom lenyelni. Hámoztam szemenként, úgy jó volt. Azóta zabot eszek. Már az ágyút is mi húzzuk, mint a lovak. Ki kell bírni.. . — Haza! — suttogta alig érthetően Csobos József és megfeszült, mint egy íj. Erős, zord hideg van, a lábam rogyadozik, január vége óta másfél kenyeret kaptam. A gyomromban nagyot mozdul valami, de bírni kell, vár a család odahaza... Az asszony összecsukta a füzetkét, ölébe ejtette. Nehéz, ólmos szempillákkal pislogott urára. Várt. Telt az idő, már egy-két kakas hasogatta a csöndet. Akkor felállt, megfogta férje kezét, a mellkasára helyezte, utána a túloldalit is, összekulcsolta őket, ■ KÖRMENDI LAJOS: Virrasztás NAGYAPAM « Györfi Sándor rajza