Szolnok Megyei Néplap, 1979. január (30. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-28 / 23. szám
1979. január 28. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 bban az időben, amikor még mindennél jobban szerették egymást, napjában többször is összevesztek. Olyan veszekedések voltak ezek, mint a nyári zivatarok. Dörög, vil- lámlik, és mire az embernek eszébe jut ernyő után kapni, már bőrig is ázott. Kétszer, háromszor egy nap. A veszekedés, ami az asz- szonynak öt-hat évvel később, egy torokszorító, szomorú napon eszébe jutott, mintha egy sporteseményhez kapcsolódott volna. Bokszmeccshez, tornaversenyhez, bicikliversenyhez? Abban az időben mintha egész életük stadionok, lelátók közelében zajlott volna. A rendezvénynek nem sok köze volt a veszekedéshez, akkor még ők ketten — Szép Margit és Szép Viktor — egyetértésben ültek, egy előző kibékülés szélcsendjében. A verseny után fölmentek Hatoshoz. Hatos valamikor válogatott kerettag volt. Hogy milyen csapatban? Hatos mindenhez értett. Itt, a Kisstadion tövében, az emberekkel zsúfolt, csöpp lakásban az asszony már biztos volt benne, hogy az ^ste rosszul végződik. A barátjukból és barátjuk ismerőseiből álló társaság eleinte hallgatag volt, majd a rosszkedv hirtelen csapott át vad hangoskodásba. Szép Viktor is megereszkedett hangon kiabált, vagy ha nem kiabált, egy piros ruhás nővel kötöz- ködött. — Mi a szenvedélye, kedves asszonyom? A piros ruhás a vállát vo- nogatta. — A kötés, az olvasás... Szép Viktor mozdulata szinte kisöpörte az asszony szájából a mondat végét. * — Egyik sem szenvedély. Szenvedély az, amin veszíteni lehet. A piros ruhás elpirult, férjére nézett, de az nem adta tanúj elét, hogy vitatkozni akar Szép Viktorral a szenvedélyekről. Hatos újabb borokat bontott, valamelyik stadionból újabb vendégek kerültek elő. A sok bortól Szép VíKtor feje aggasztóan előrelógott, ami azt jelentette, hogy rossz kedve van. Ilyenkor nem hallgatja el egyetlen gondolatát sem, ami eszébe jut, rögtön ki is mondja. Ennek következményei pedig beláthatatlanok. Mikor a piros ruhás asszonynak újabb kérdéseket akart föltenni. Szép Margit fogott egy pohár konyakot, és mindenki egészségére kívánta. Ez volt az első korty, amit aznap ivott. Később vacsoráztak. Kacsát vagy pulykát ettek, sok bort ittak rá. A nők tejszínhabos krémet ettek, a habot egymás arcára kenték. Ezután az este végérvényesen összekuszálódott. Éjfél elmúlt mikor végre megérkeztek a taxik. Az övékét magas, fekete férfi vezette, jó szándékú és barátságtalan is, ő már fáradt ahhoz, hogy kiigazodjon rajta. Félúton sorompót kaptak. Szép Viktor egy történetet mesélt a taxisnak arról, hogy nemrégiben egy Warszava, egy kopott, öreg táxi föl- emelkedett vele a levegőbe... A férfi a térdét csapkodta, és azt mondta, nem bánná, ha egész éjjel ilyen ürgéket kellene fuvaroznia. Ö eközben kiszállt levegőzni és mikor visszaszállt, úgy csapta be az ajtót, hogy összetört az ablaküveg. Hazáig többször fölidézte magában a látványt: mintha átlátszó, tiszta víz zavarosodna meg a szeme előtt, mintha egy folyó hirtelen, fenékig jéggé lenne. Lábára, kezére hullott az üveg, és ő megbabonázva nézte. A taxisnak nagy borravalót adtak, és jóval a lakásuk előtt kiszálltak. Aszfaltos, egyenes út vezetett a házukhoz, kétoldalt hársfákkal. Június volt, éppen virágzott az olaj és a hárs. Lassan sétálva, egyetértésben mentek, már látták a sötét ablakokat, a ház összes sötét ablakát, de a teliholdtól furcsa fénye volt mindennek, a sötétségnek, a hársfának, a gyenge ködnek, az égnek is. — Nézd — mondta ő. A férfi fütyörészett, és amit ritkán szokott, énekelt is hozzá. Mentek tovább, ö benézett egy tornác mögé, látta az oszlopok fekete árnyékát, az udvaron a hold ezüst tócsáit, és érezte, hogy kimegy az álom a szeméből. Szép Viktor hangosan beszélt, de mintha nem azt mondta volna, amit gondolt. — És mert jól érzem magam, egy órakor el kell jönnöm. A feleségem jönni akar, mert nem akarja, hogy jól érezzem magam. Egy órakor jönni akar és aludni. — Arcát a hold felé fordította. — Mert álmos és önző. A feleségem a világ legönzőbb... ő állt az út közepén. — Hogy hazudsz! — kiáltotta. — Nem is érezted jól magad. Mégis ott maradtunk. Tudd meg, hogy csak a te kedvedért maradtam! Egyik székről a másikra ültem. ölbe tett kézzel ültem egyik székről a másikra. És tiszta fejjel, színjózanul! Nem emlékszik rá, mit mondott még. De valamit azért mondhatott, mert Szép Viktor megállt az. út közepén, és barátságosan, de csodálkozva kérdezte. — Miért nem mentél haza? — Haza! Ezt mondod nekem?! A nő hangja tele volt keserűséggel. Micsoda ember ez! Elfelejtette, hogy gyereket várnak? Hogy ilyenkor másképp kell beszélni vele? Kíméletre Volna szüksége, de legalábbis megértésre. Vagy ha arra sem, akkor arra, hogy hagyják aludni! Ez elfelejtette. Képes volt elfelejteni. Jó. Hát ő nem juttatja eszébe. — Igen — hallotta a férfi hangját. — Hazamehettél volna, akkor én most ott lennék, és nem itt. — Gazember vagy — mondta ő. — Gazember! A férfi ment tovább, nem fordult meg. Látszott a hátán, hogy fütyörészik, és a kezét is lóbálta, mintha súlyos terhektől szabadult volna meg. — Állj meg! —t kiáltott utána. — Fordulj meg! Megöllek ! Föltápászkodott, és szaladni kezdett. Valósággal rávetette magát. A férfi ballonkabátja síkos volt, lecsúszott róla a keze. Kapkodott utá- -na, de nem tudta megfogni. Szép Viktor egyre messzebb ment. — Ezt csinálod velem — kiabálta ő. — Mindennap reggel fekszünk le. Egyszer veszekszünk, egyszer hajnalban jössz haza. Egyszer... A férfi, mintha lassított volna. Ö végre beérte, de a síkos kabát megint kicsúszott a kiezie közüli. Hangosain sírt azt sem bánta, ha az utcán meghallja valaki. Csépelt a karjával, és mert új szavakat nem tudott kitalálni, sípoló hangon azt kiabálta, „gazember, gazember”. Szorította az öklét, mintha kést tartana, és szerette is volna, vágyott is rá. Beleszúrná Viktor hátába, ugyanilyen erővel, ahogy most... Nem az agya rémült meg, hanem a térde. Megremegett, szerette volna azonnal elfelejteni a szörnyű kívánságot. Szép Viktor két hosszút lépett, majd futni kezdett. Ö futott utána, közben sírt. „Nem is szúrnám bele. A hátába se. A nyakába se. Nem is gondoltam ilyent.” Egyszercsak a házuk előtt álltak. Egy darabig szaladgáltak a ház körül, ő csapkodott és csépelt a karjával, a férfi nevetett, és biztatta: „még, még”. így értek föl az emeletre. Benn, a szobában Szép Viktor leült, tenyerébe támasztotta a fejét, ö letérdelt eléje, átfogta a térdét, és rázkódott a sírástól. A férfi válla megmegrándult, de nem lehetett tudni, sír vagy nevet. Egy lélegzetvételre mintha elcsitult volna a kétségbeesés benne. Akkor a férfi vetkőzni kezdett. Mikor lehúzta a cipőit, a zoknijára meredt. — Nem az én zoknim. Kinek a zoknija? Hogy került ide? — Kié volna? — kérdezte ő, az előbbi bűntudattól még szelíden. A férfi utálkozva pöckölte le kezéről a szürkés ruhadarabokat. — A Veres Gáboré — Fojtott hangon kiabált, most már szitkozódott is. De talán, mert megijedt a szavaktól, vagy hirtelen kifáradt, csalódottságában leült a földre. Egy fakerítés volt a háta mögött, a kerítés tövében fű. „A gyerek” — gondolta. „Fölfázom.” Hasára szorította a kezét, és elképzelte, mit szólna a gyerekük, ha most látná őket. „Szegény, szegény kisgyerek”. De azért nem kelt föl a földről, sőt, amikor a férfi húzni kezdte, belekapaszkodott a kerítésbe. Ügy rémlett, sokszor ült már a földön. Nem tudott egyetlen egy alkalomra sem visszaemlékezni, csak arra, hogy ült, húzták, ő kiabált, hogy nem, nem, és közben rémülten figyelt, tényleg ott hagyják-e. De mindez régen volt, nagyon régen. Most Szép Viktor jó erősen fogja a tenyerét, és egész biztosan nem fogja elengedni. Ettől megnyugodott. A harag, amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is tűnt. Sőt, már nevetett is. Nevetnie kellett; éjszaka van, ül a földön, fogja a férje kezét. És boldog. Mintha ez lett volna az este értelme, hogy itt ül a földön, a fűben, és fogja a férje kezét. „Mégis eszébe juttatom a gyereket” gondolta. Fölnézett a fákra, az égre. „Vajon milyen lesz? Egyáltalán, milyen egy kisgyerek?” Azt vette észre, hogy Szép Viktor elengedi a kezét, megfordul, és elindul az úton. Nem a házuk felé, hanem ellenkező irányba. Amerről jöttek. — Hová mész? — kiáltott utána. — Hova mész?! mondta. — A Mészárosé. A Faludié. Mit tudom én! — Még elmondott néhány nevet, és komiszul nevetett. Ö ekkor kezdett az utolsó és legdühödtebb sirásba, átment a másik szobába, becsukta a szobájukat elválasztó ajtót, és fejére húzta a paplant. Elalvás előtt még elhatározta, hogy másnap elutazik. Reggel későn ébredt. Nézte az ágyból a ragyogó napsütést, és próbálta megérteni, mi is volt az éjszaka a düh, meg az a kés. De nem talált rá más magyarázatot, csak hogy szereti Szép Viktort, mindennél jobban szereti. enyitott a másik szobába. A férfi az ágyon ült, újságot olvasott. Mikor őt meglátta, az asztalra tette az újságot, kitárta a karját és nevetett. Mint éjszaka. Az asszony látta, de nem gondolt a késre. A szerelemre gondolt, csak, amire annyira vágyott. Kinn az ég nyárias volt, kék és fehér, a házak fala vakított a napfényben. Szép Margit kihajolt az ablakon, arcát a fény felé fordította és elkövetkező veszekedéseikre, kibéküléseikre gondolt. „Szeretek élni” mondta a kedves domboknak, házaknak és fáknak. Simonffy András: SZÖCSKEFOGÁS (Mióta a Balatont betonkaréjú lavórrá építették át, mióta felégették nádasait, mióta a déli partokra mérgektől döglött halakat sodor ki a szél, mióta ezek a büzlő halak ott himbálóznak a napolaj-flakonok és kipukkadt labdák társaságában a régi öblök helyén, mióta a Balaton már korántsem mindenkié, csak az autóké — azóta újra a Dunára járunk. Sátorral, guruló üléses csónakkal, bizakodva, napfényre lesve. Ez a nagy, szelíden haldokló folyam saját emberarcú küszködéseire emlékeztet: önmagát emésztő igyekezettel tisztítja önmagát, újra és újra felneveli füzeseit és halait, marasztalná a szürkegémeket és a gólyákat; siklókat és vidrákat nevel, őzeket csalogat, őrzi (őrizné) a természet rendjét, igyekszik kiheverni szennyes olajfoltjait, betemeti a felkotort föveny iszapot vérző sebeit: él, fuldokolva is lélegzik, és néha győz: idén három napra sikerült legendás kékségében és tisztaságában megmutatkoznia. „Nézzétek! Kék a Duna! Csakugyan kék!” — kiáltoztunk egymásnak fel s alá futkosva a parton, habzsolva, mámorosán úsztunk bele ebbe a vízbe, amelytől tilt már bennünket KÖJÁL, Vízügy, Vizirendőrség és néha a saját józan belátásunk is. Mi mindent hoz ez a viz! Bécsből műanyag sörösládát, viharban hajókról letört zászlókat, gyékényt, rozsét, papírdobozokat, halászhálót... Es néha emberek is kilépnek a partra.) övérék vasárnaponként K érkeztek. A vízről jöttek két egészen egyforma motorcsónakkal. Mahagóni barnára festett csónaktestek, valamint szuper- prüncógő a végükben. Egyformák azok is. Az egyforma motorcsónakokból két egészen egyforma férfi szállt ki, felcipelte a szavannafűre a nyugágyakat (egyformákat), és intett a — mondjam? — két egészen egyforma nőnek, hogy jöhetnek. Jöttek is. Mind a négyen egyformán elhíztak. de amúgy gusztustalanul, háj- rengetően. Volt azért egy kis különbség a két asszony között: egyikük hidrogénszőkére festette a haját, másikuk lángoló vörösre. Vasárnap délelőtt tizenegykor menetrendszerűen megérkeztek, és letették a nyugágyákat az útra. Mintha azért jöttek volna, hogy megfigyeljenek bennünket. Páholyból. Ha a faluba kellett mennünk a kocsival (vízért vagy borért), udvariasan felálltak, aztán visszatették a nyugágyakat a szekérútra és faltak tovább. Mert faltak. Libacombot, rántva. Ettek, ettek .— aztán öt óra felé. amikor hűvösödni kezdett, felöltöt- ték egyforma kardigánjaikat, és hazaprüncögtek az egyforma motorcsónakokkal a Rómaira. Hozzánk nem szóltak. nem is köszöntek, ha mi próbálkoztunk, nem viszonozták, értetlenül néztek maguk elé. mintha valami különös dolog történt volna velük: ezek köszön- getnek, pedig be sem vagyunk mutatva egymásnak! Ilyesmit gyanítok .. . Jobbik esetben. Aztán már nem erőlködtünk. Jönnek, ülnek, esznek, elmennek, jól van. Csak az ötéves Zsuzsi nem nyugodott. Mert volt Kövérékkel egy fiúcska is. Amolyan tizenegy-tizenkét éves dagi. ö ült az egyik nyugágyban, és nézett maga elé. Majszolta a libacombot, de eközben sem pillantott fel. Zsuzsi (aki a lányom) meg a vendéggyerekek ott kerge- tőztek, pancsoltak, viháncol- tak az orra előtt, de Dagi rájuk sem hederített a nyugágyból. Mígnem egyszerre csak — talán a harmadik vasárnap — megszólalt Dagi: — Mama. szöcskét akarok fogni! — Fogjál. De aztán mosd meg a kezed,! Zsuzsi robbant közénk a hírrel: — Gyertek, szöcskét fog a Dagi! Odanéztünk: Dagi maga is szöcske módjára, négykézláb ugrált a magas fűben. Időnként le-lecsapott, ilyenkor ujjaival óvatosan bepiszkálódott füvön fekvő tenyere alá, de eredménytelenül. A szöcskék ügyesebbek voltak nála. És soványabbak. S akkor, jó félórányi kísérletezés után különös dolog történt: Dagikám elsírta magát. Több se kellett Zsuzsinak, fogott három szöcskét. és odavitte neki. Dagikám döbbenten nézett rá. — Köszönd meg szépen! — cVirrent rá a mama (a hidrogénszőke). — Köszönöm. De ahogy átvette volna a szöcskéket, azok elugrottak. Volt eszük! — Gyere szépen, majd én megtanítalak szöcskét fogni — javasolta erre nagy anyásán Zsuzsi. Dagi habozott. — Na. menj szépen, akislány megtanít szöcskét fogni. — Nem megyek. Jó. Zsuzsi újabb szöcskékért indult, most már üres gyufásdobozba tette őket, úgy vitte oda. — Köszönd meg szépen! ,— Köszönöm. Dagi ült tovább a nyugágyban, kezében a gyufás- doboz. De nem merte kinyitni, nehogy újra elugráljanak az áhított szöcskék. Időnként a füléhez emelte a skatulyát, hallgatta, hogyan kaparásznak odabent a rovarok. Meg is feledkeztünk volna a dologról, ha Zsuzsi nem érkezik újra pihegve, s izgatottan: — Megint szöcskét fog a Dagi! És csakugyan — de taktikát változtatott. Elemelte az 'üresen maradt libacombos tányért, s azzal vadászott. — Itt egy! — kiáltotta. —Megvolt pedig! — De sehogy sem tudta húsos ujjacskái közé csippenteni a szöcskéket. Vagy meggondolta volna az utolsó pillanatban? Tartogatta csak a tányér alatt? Sohasem tudjuk meg, mert a (hidrogénszőke) mama észrevette, hogy ott röpköd a tányér ... — Teszed le azonnal azt a tányért, te szégyentelen! Még összetöröd! Megőrültél?! Azt akarod, hogy máskor ne hozzunk ki ide? Két könnyű pofon csattant, s a Dagi újra elbőgte magát. Visszahuppant a nyugágyba — rá várt —, s attól kezdve meg sem mozdult. Felénk se nézett, a szüleire se — sehova sem nézett, csak újra mereven maga elé, talán pámás tér- d.eire. Már enni sem volt kedve. Kínálták pedig. Délután ötkor az egyforma szülők összehajtották az egyforma mintájú nyugágyakat. és betették az egyforma motorcsónakokba. Egyszerre rántották be a motort. egyszerre, indultak. D agi bekucorodott a párnázott ülésre, s ahogy elindultak, váratlanul hátranézett. Ránk! Pontosabban : felénk ... ? Még mintha egy mozdulat parányi szándéka is ~ végigfutott volna izmain: mintha integetni akart volna. Aztán el- szégyellte magát... ? De ez sem biztos, hiszen zsugorodni kezdtek, s elnyelte őket a szürkéskék pára. A folyó meg hallgatott. összeállította: őri Zoltánná Mortyn Ferenc: Építkezés tájrészlettel
