Szolnok Megyei Néplap, 1979. január (30. évfolyam, 1-25. szám)

1979-01-26 / 21. szám

1079, január 26. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Majolika A Finomkerá­miaipari Művek Alföldi Porcelán- gyárának hódmezővásár-, helyi majolika gyára mukaigényes majolika díszműárut - tálakat, vázákat, tányérokat - készít, nagy részét exportra. A képen: a festőműhely NEM VOLT SZÜKSÉG ANDAXINRA Eredményesen vizsgáztak a dolgozók HELYESBÍTÉS HELYETT .— ________________________________________________________________ , S istereg a tévé, magas a villanyszámla, modortalan a pénzbeszedö Panaszos levelek a TITASZ-nak A dosszié fedőlapján ez áll: Panaszok, bejelentések, 1978. Benne az úgynevezett iktatólapok, az érkezés dátumával, a válasz időpontjával, címzettjével, a bejelentés témájának megjelölésével. Sorszámozva, az utolsó szám 73. Aztán még ott vannak időrendi sorrendben lefűzve a bejelentések, panaszok és a válaszlevelek másolatai. Ezeket két napon át böngészték a népi ellenőrök a UTÁSZ szolnoki üzemigazgatóságánál. Végül megállapítottá, hogy „a jogszabályokat tartalmilag és formailag példamutatóan alkal­mazzák". Egy" adminisztrációs hiba folytán a NEB-nek a megyei helyze­tet összegző és értékelő vizsgálati anyagában ennek a megálla­pításnak pontosan az ellenkezője került, így a TITÁSIZ-t azok között említették, ahol túl nyakatekert, hosszadalmas a panaszok intézése. Akkor, a lapunkban megjelenő Cikk is, ennek alapján íródott, és a TITÁSZ az elrettentő példák között szerepelt. Az igazgató tilta­kozott (joggal). A megyei Népi Ellenőrzési Bizottság elismerte (kritikusan). Az újságíró pedig meggyőződött róla (a helyszínen). Bár odakinn sűrű pelyhek- ben szállingózik a hó, s hi­deg szél cibálja a fák kopasz ágait, mindebből az ötvenhat felnőtt vajmi keveset észlel a tiszafüredi Kossuth iskola emeleti folyosóján. A hiva­talos megnevezés szerint va­lamennyien a munkás-to­vábbképző tanfolyam részt­vevői, ma azonban izguló diá­kok, leckéjüket mormogó ta­nulók. Zömmel középkorúak, illet­ve 16—20 év közöttiek. Kö­zös tulajdonságuk: mindany- nyian dolgozók, munkások, s néhány osztályuk hiányzik az általános iskolából. Tavaly 292-en vizsgáztak a tiszafü­redi járásban, s az idén újra 243-an vágnak neki a hiány­zó félévnek. Közülük 83 nő. Felesleges Idegeskedni Töprengésre kevés az idő, a nagyközség nyolcadikosait 'Varga Ferenc, a művelődés- ügyi osztály tanulmányi fel­ügyelője, a vizsgabizottság el­nöke nyugtatgatja. Szükség is van a biztató szavakra, mert jónéhányan már a gyógysze­res dobozt keresik. Néhány pillanat, és az érdes, erős uj­jak, dolgos kezek máris a tételek között matatnak. Be­hunyt szemmel, • bal kézzel választanak — mert így a „biztos”. Nos, Homonnai Józsefné, az MHD takarítónője nem panaszkodhat tételére. Arany János: A walesi bárdok című balladája jutott neki, a mű­faji meghatározással együtt. Izgul, pedig tudja, érti az anyagot. Előző munkái, írás­beli dolgozatai mind jelesek. Egy teremmel arrébb a he­tedikes Bartók Lajos, a ve­gyesipari szövetkezet dolgo­zója fizikából a testek válto­zó mozgását, a lejtő, csavar, ék mechanizmusát fújja Bar­tók tanár úrnak. Kétszáztizenhat felelet A harmadik teremben Bó- di György Horváth Józsefet földrajzból faggatja. A helyi­ség másik sarkában Major Irén hallgatja egy hetedikes matematika feleletét. Lassan beesteledik, de még a vizsga félidejénél tart. Az ötödik, hatodik osztályosok ma két tárgyból, a felsőbb évfolyamok ennek a duplájá­ról adnak számot a vizsgabi­zottságoknak. Negyed nyolc, mire az utol­só, a kétszáztizenhatodik fe­lelet is befejeződött. Herbály László tagozatvezetőt a hosz- szúra nyúlt vizsgák, illetve a helyi tapasztalatok tanulsá­gairól faggatom. — Kissé messzebbről kez­dem, mert a kedvező sta­tisztika, a jó eredmények sok mindent eltakarnak. Mi­vel sűrűn járom az üzeme­ket, szövetkezeteket, akad épp elég tapasztalatom ar­ról, hogy jónéhány helybeli munkahelyről egyetlen em­bert se tudtunk beiskolázni. Így például senki sem jött az erdőgazdaságból, pedig vagy hatvan embernek nincs ál­talános iskolai végzettsége. Hasonló a helyzet a Költség- vetési Üzemnél is, hiszen ott is érintett húsz-huszonöt sze­mély. A Fűz- és Kosáripari Vállalat tiszafüredi telepén is csak két dolgozót tudtak a tanulásra bírni, holott lehe­tett volna tizennyolcat is. Hogy a „túloldalról” is mondjak néhány pozitív pél­dát; itt van például az MHD tiszafüredi üzeme. Két év alatt gyakorlatilag minden­kit beiskoláztak, s jelenleg a kezemen meg tudom számol­ni azokat a dolgozókat, akik­nek nincs meg az általános iskolai bizonyítványa. Ugyan­itt említem az Alumínium­gyárat, ahol még kihelyezett osztály is van. Mindkét vál­lalatnál munkaidő-kedvez­ményt, anyagi támogatást” is kapnak a továbbtanuló dol­gozók. Pozitív és negatív tapasztalatok Ami a mai napi vizsga- eredményét illeti, két ember­nek ismételni kell. Igen jók a hetedik-nyolcadikosok, ke­vésbé az ötödik, hatodik osz­tályosok eredményei. Nekik újra meg kell tanulni „tanul­ni”. Nyolc óra, mire minden „öregdiák” elhagyja az épü­letet. Igyekeznek haza, a csa­ládhoz, beszámolni a sikeres teljesítményről. Elmenőben néhányan megjegyzik: feles­leges volt annyira izgulni. Való igaz, többségüknél az andaxinok érintetlenül lapul-, nak a zsebben. D. Szabó Miklós Lássuk a határidőket! Utá­najárni, vizsgálódni és vála­szolni tudtak-e minden eset­ben 30 napon belül? Tud­tak. Mit csináltak az egyet­len névtelen bejelentéssel, amelynek írója csak a bepa­naszolt szomszédja nevét és címét adta meg, aki állan­dóan hegeszt, és ezért a ne­vét eltitkoló panaszosnak ál­landóan vibrál a világítása, sistereg a televíziója? — Továbbítottuk a levelet a postának, miután neki jo­gában áll a hegesztő szom­szédot kondenzátor beszere­lésére kötelezni — mondta Sándor Béla, aki a TITÁSZ szolnoki üzemigazgatóságá­nak rendésze, tűzvédelmi fe­lelőse, a selejtezéseinek bo­nyolítója és a panaszok, be­jelentések intézője egysze- mélyben. De hozzátette, hogy a névtelen levelekkel csak akkor foglalkoznak, ha súlyos vádakat, vagy nagyobb hord­erejű és közérdekű bejelen­téseket tartalmaznak. Egyéb­ként teljesen fölösleges óva­tosság a név eltitkolása, mert a panaszos kilétét szigorúan titokban tartják. — Precíz nyilvántar­tásának csoportosítása szerint a tavalyi 73 be­jelentésnek több mint fele jogtalan volt. — Igen. Nagyon sokan ki­fogásolták, kétségbe vonták az úgynevezett alapdíj szám­lázásának jogosságát. 1978. január 1-én lépett életbe a rendelet, amely előírja, hogy olyan gépek és más fogyasz­tók üzemeltetéséhez, amelyek nem a háztartáshoz szüksé­gesek, az áramfogyasztástól függetlenül alapdíjat kell fi­zetni. A reklamálóknak ezt meg is írtuk. Volt, aki nem • volt hajlandó tudomásul ven­ni. Íme egy ilyen levél a sok közül: „Én Önökhöz, egy monopol helyzetben lévő vál­lalathoz képest nem vagyok egyenrangú fél. Önök szol­gáltató vállalat én meg ki­szolgáltatott vagyok ..!” A magvas megállapítást követ­te a lényeg: hogy a hegesztő­készülék üzemeltetéséhez mi­féle díjat számoltak fel, az elesett, nyugdíjas özvegyasz- szonynak. A szakember a vá­laszlevélben megmagyarázta. Néhány hónap múlva a pa­naszos a megyei NEB-nél reklamált: „Méltányosságból visszakaptam azt a 450 fo­rintot, amit alapdíjként fi­zettem, de a gép mérőóráját nem szerelték vissza ...” Ter­mészetesen a NEB az igazga­tósághoz továbbította a pa­naszt. A válasz: nem is fog­ják. A tehetetlen, mozogni is alig képes özvegyasszony azt kifelejtette a leveléből, hogy miért ragaszkodik annyira ahhoz a géphez. A helyszíni vizsgálat során kiderült, hogy a fiának és barátainak tusi­ban eszkábált virágtartók és térelválasztók készítéséhez kell a masina. Semmi aka­dálya, csak a díjat... Felháborodott hangú levél, egyenesen az igazgatóság köz­pontjába, a Debrecenben szé­kelő vállalatnak címezve: „A T ... -i pénzbeszedő asszonyt jó lenne ha jómodorra, sze­rényebb fellépésre megtaní­tanák. Ha nem, akkor legkö­zelebb kipofozom ... Mind­addig, amíg nem ez a herceg­nő inkasszált, nem volt sem­mi bajunk...” S a levél író­ja hosszasan ecsetelte a pénz­beszedő nő tenyérbe mászó képét, arrogáns modorát. — Kimentem hozzá, leg­alább egy félóráig szóhoz sem jutottam. Aztán másokat is megkérdeztem, s kiderült, hogy a két asszony közötti személyes nézeteltérés az oka a rágalomözönnek. Ilyenkor mit lehet tenni? — Sándor Pál elébem tette a válaszle­velet : „Pénzbeszedőinktől megköveteljük, hogy udvaria­sak legyenek ... öntől pedig azt kérjük, hogy kerülje az inzultusokat... Természete­sen, amennyiben a jövőben is hasonló... bizalommal ke­ressen fel bennünket.” — Előfordult már, hogy megköszönték a bejelentést követő in­tézkedést, vagy megír­ták, hogy elégedettek azzal, ami a panasz ki­vizsgálása után tör­tént? — Nem. De ha az első be­jelentést nem kövdti újabb, akkor így könyveljük el. — Hadd hivatkozzam ismét a kimutatásra, amelyből az is kiderül, hogy a bejelentések többségét ide az üzem- igazgatóságra, vagy va­lamelyik kirendeltsé­gükre címzik közvetle­nül. — Körülbelül egyharmadát nem. Egy asszony például rögtön a rádiónak írta meg, hogy sokallja, irreálisnak tartja a villanyszámláját. A rádiótól a központba, majd onnan került hozzánk a pa­nasz. Kimentem a helyszínre, meggyőződtem róla, hogy éj­jel-nappal nagy teljesítmé­nyű izzók égnek a házban. Ilyen esetekben nem az bosz- szant fel, hogy a panaszosnak nem volt igaza, azért mérge­lődöm, hogy miért a rádiónál vagy mindjárt a legfelsőbb országos fórumoknál keres­nek orvoslást? Végül, bárho­va írnak, mindig itt kötnek ki a levelek. Felesleges kité­rő. Az rendben lenne, ha el­fogadhatatlan válasz után vagy olyan esetben, ha a bejelentés süket fülekre ta­lál, nem hagyják annyiban és továbbmennek. Sándor Bélának igaza van, még akkor is, ha sokakban már beidegződött a bizalmat­lanság. Attól tartanak, hogy helyben eltussolják... De végül is, többek között éppen ezért született meg a bejelen­tések, panaszok intézését sza­bályozó törvény. Aki ezt fi­gyelmen kívül hagyja, tör­vényt sért, ami nem marad következmény nélkül. Kovács Katalin Ecíigey Mister I MacAreck FORDÍTOTTA: ■ m|q4íQ| I BÁBA MIHÁLY UfclClv^ 3 Az iskolai időket feleleve­nítő film elszakadt. Megkap­tuk az érettségi bizonyít­ványt. Az addig összetartó osztály kis csoportokra hul­lott szét. Egyesek az egyetem­re mentek, mások a műszaki­ra vagy kereskedelmi főis­kolára. Ismét mások nem akartak, vagy nem engedték meg maguknak azt a luxust, hogy tovább tanuljanak, és munkát kerestek. Henio is ehhez a csoporthoz tartozott. Egy filmirodába ment el dol­gozni, nem messze a Mar- szalkowskától. Emlékszem, gyakran kaptunk tőle in­gyen jegyet. Makarek nem csinált nagy karriert. Gyak­ran ismételte, hogy a film az egy nagy üzlet és terveket szövögetett arról, hogy egy­szer saját kezére dolgozik, de ennek a pénzhiány volt az akadálya. Legjobb tenisze­zőnk és úszónk furcsamód nem tudott az életben boldo­gulni. Tehát akkor, amikor már a többiek elvégezték az egyetemet, és megkezdték szépen ívelő karrierjüket, ő változatlanul tisztviselő volt a filmirodában. Meg akart nősülni, megis­mertem azt a lányt is, akit menyasszonyaként mutatott be. Biztosam pénze volt, mert szépséggel nem áldotta meg az ég, és jó néhány esztendő­vel idősebb volt Henryknél. Makareknek, a csinos, kispor­tolt férfinak, hallatlan sikere volt a nők körében, de vala­hogy házasságra egyikkel sem került sor. Ritkán találkoztam akkori­ban Henrykkel, mert ügyvé­di gyakorlatom nagyon lefog­lalt. Tudtam, hogy nem megy valami fényesen a sorsa. Filmterveiből. semmi sem lett. Az ügynökségen is el­vesztette állását és kénytelen volt nagyon kevés havi fize­tésért a Lengyel Takarék- pénztárnál állást vállalni, ahol természetesen a „nullá­ról” startolt. Nagyon tehet­séges volt, mindig nagyszerű ötletei voltak, de soha nem tudta alárendelni magát a hivatali szabályoknak. A bankban a munka nagyon sajátos. Henrky, bosszúságá­ra, a legunalmasabbat fogta ki és a csekkosztályon kapott beosztást. A Lengyel Taka­rékpénztárnak nem voltak gazdag tigyefelei. A csekk­kontók tulajdonosai általában városi hivatalnokok voltak. Ilyen úton finanszírozták a különféle speciális célokat. Makarek ablakánál ezért mi­nimális volt a forgalom. Tíz­egynéhány csekk elintézése naponta. Bár ezek a csekkek komoly összegekről szóltak, nem tudták a tisztviselő nyolc órás munkaidejét ki­tölteni. Ezért Makarek szabad perceiben kinyitotta az újsá­got és olvasgatni kezdett, ami viszont nem tetszett a bank vezetőségének. Ezért aztán nagyon lassan kapaszkodott felfelé a hivatali létrán. Amikor abban az időben találkoztam vele, keserű volt* Egyszerűen nem látott maga előtt perspektívát. Azt mond­ta, hogy mindent fel szeretne rúgni és elutazni abból az át­kozott ... Elkövetkezett 1939. szep­tember 1. Varsó lakói reggel hét órakor a hitleri repülőgé­pek első támadására ébred­tek. Néhány órával később a körzeti katonai parancsnok­ság emeletes, sárga épülete körül sok ezer fiatalember kerengett. Közöttük találkoz­tam Henryk Makarekkel is. Örömmel fogadta a háború kitörését. Végre — mondta —, valami változik ebben a kutya életben. Egyenruhát kapunk, fegyvert és megyünk „a büdös németeket ütni”. Sajnos, az önkénteseket egy cédulával hazaküldték. Egy őrnagy megparancsolta, hogy oszoljanak, majd megkapják a behívóparancsot. Nyugod­tan tértünk vissza a mun­kánkhoz. Senki sem sejtette még közülünk, hogy az ese­mények villámgyorsan tragi­kus fordulatot vesztnek. Sen­ki nem tudta, hogy az őrnagy beszédé a mozgósító behívók­ról, a gyakorló központokról és a kiegészítő körzetekről, mesék a jó gyerekek számá-» ra. Az igazság az volt, szá­munkra nem akadt egyenru­ha. sem egyszerű puska, nem is beszélve a speciális felsze­relésekről. Szeptember 6-án este a rá­dióban felolvasták Umias­towski ezredes hadparancsát, hogy minden férfi azonnal hagyja el a fővárost. A tör­ténészek a mai napig vitat­koznak azon, hogy ez oltári ostobaság volt-e, vagy az elő­retolt hitleri diverzáns kém ügyes tette. Varsóból minden kelet felé vezető út tömve volt menekültekkel. Megbéní­tottak minden katonai moz­gást. A kék, felhőtlen égen szüntelenül megjelentek a stukák, bombázták és gép­puskázták a fegyvertelen tö­meget. A menekülők között voltam én is. Egészen Brzescig me­neteltem. A hídon már sen­kit sem engedtek át Búgon. Minden pillanatban várták a felrobbantását, mert a néme­tek egészen Ostíolekáig' ju­tottak el és a másik oldalról megtámadták a várost. A további menekülésnek nem volt semmi értelme. Visszaindultam nyugat felé. Mellékutakon, toronyiránt ’ a mezőn sikerült eljutnom Ot- wock közelébe. Seholsem ta­lálkoztam németekkel. Hoz­zám hasonló, kóborló fiúktól hallottam, hogy Varsó még mindig védekezik. Különben Minsk Mazowiecki felől már hallani lehetett az ágyúk dörgését, és az éjszaka lát­ható tűzfény a legrosszabb­ra engedett következtetni. Néhány véletlenül megis­mert fiatalemberrel elhatá­roztam, hogy átvágunk a lub­lini országúton, és a Visztu­la partján eljutunk az ost­romlott fővárosig. Az ország- •úttól csak két falu választott el bennünket: Rzakta és Glinianka. Tudtuk, hogy Gli- nianka faluban nagy létszá­mú német hadsereg állomá­sozik, ellenben Rzakta szá- bad. Elhatároztuk, hogy Rzaktába megyünk, és egy kis pihenés után megpróbá­lunk eljutni Glinianka mel­lett az országúton. ' Óvatosan vonultunk a falú felé. Az egyik pillanatban egy kis erdő akadt utunkba, mint egy kis sziget, melyet burgonyaföldek öleltek kö­rül. Amikor bementünk a kis erdőbe, két lengyel egyenru­hás katona ugrott ki a bo­korból. Pattant a vezényszó: — Kezeket fel! Ne moz­dulj! Egy pillanat múlva egy zászlós jött hozzánk, ellen­őrizte papírjainkat, kikérde­zett bennünket, hogy kerül­tünk oda. Látszott, hogy nagy gondban volt miattunk, hogy ott voltunk a cserjésben. A kis katonai osztag már flé- hány napja ott rejtőzködött. Senki, még a falu lakói sem sejtették jelenlétüket. A mi véletlen felbukkanásunk a leleplezéssel fenyegette őket. A zászlós végül elhatározta, hogy a parancsnokhoz kisér­tet bennünket. (Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom