Szolnok Megyei Néplap, 1979. január (30. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-21 / 17. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. január 21. ajnalban már minden hely foglalt volt a nagy vásárterületen, néhány kilométerre a Várostól. A zenekar lassan elfoglalta helyét az emelvényen, és ezer meg ezer szempár figyelő várakozása közben felhangzott a vásári nyitány: Mendelsohn Nászindulója. Ezzel egyidő- ben egy szív alakú papírsárkány léggömböktől övezve emelkedett a magasba, és felbocsátottak kétszáz galambot is. ' . A Fiatalember állt a tömegbeh, és szemével a Lányt kereste. Tegnap még nem gondolta volna, hogy a Lány mégis eljön a vásárba. Azt hitte, ez lehetetlen, ez nem következhet be, és most mégis igaz. A Lány itt van valahol, és árulja a portékáit. Egy éve volt a menyasszonya, és már azt hitte, önmagánál is jobban ismeri. Már azt hitte, nem érheti meglepetés, hiszen szinte mindennap találkoztak, ismerték egymás gondolatát, elképzeléseit az életről. — Mit tátja itt a száját?! Ne foglalja el a helyet! — lökdösték innen is, onnan is. — Minek jön ki az ilyen, ha nem akar semmit sem eladni! A Fiatalember arrébb húzódott. Megállt egy pavilon előtt, amire vászontranszparensen nagy piros betűkkel ez volt kiírva: „Volkswagen”. Harminc év körüli nő mosolygott rá. — Vezető állású? — kérdezte behízelgő hangon. — Hogyan? — nézett rá a Fiatalember. — Ügy értem, vezető állásban dolgozik? — A nő arcáról nem tűnt el a mosoly, megigazítva dús barna kontyát, kicsit kifeszítette a mellét. — Egyetemista vagyok — mondta a Fiatalember, — építészmérnök hallgató. — Tehát még diplomája sincs! Akkor mit akar? — Semmit. Nézelődöm. — De ne az én pavilonomnál! Engedje, kérem, közelebb azt az urat! A Fiatalember odébb lépett, utat engedve egy középkorú őszes férfinak, aki ujján autókulcsot pörgetve állt meg a pavilon előtt. — Volkswagen? — tekintett a transz- . parensre. — Igen. önnek? — Wartburg de Lux. Vadonatúj. — Diploma? — Közgazdász. — Ne haragudjon, megmutatná? — Hogyne. Parancsoljon. — A férfi zsebébe süllyesztette az autókulcsot, aktatáskájából diplomát mutatott a nőnek. A nő átvette, belenézett, aztán kikérdezte azonosítás végett az adatokat. A férfi szorgalmasan válaszolt, majd ő következett. — önnek? — Érettségi. De orvos elvált felesége vagyok. — Lakás? — Öröklakás. — Gyerek? — Nincs. — Kutya? — Újfundlandi. A férfi közelebb lépett a nőhöz. — Megcsókolna? — Természetesen. Csókolóztak, aztán letépték a transzparenst, és karonfogva eltűntek a tömegben. A Fiatalember lassan tovább ment, de néhány pavilonnal arrébb újra megállt. Nagyfejű, gyűrött arcú, bizonytalan életkorú úr árulta ott a portékáját, ámuló nők karéjában. Egy négytornyú villacsoda kis makettjét emelte a magasba. — Jaj de szép! — sikongattak a nők. — Csodálatos! — A villához fürdőmedence is tartozik — magyarázta a férfi —, a kertben két szelídített őz szaladgál és egy barnamedve a meteorológusom! — Romantikus! — áradoztak a nők. — Mit kér érte? — Szépséget! Jóságot! Hűséget! Négy nyelv perfekt ismeretét... — Sok! Sok! — kiabáltak a nők. — Valamit engedjen! — Hölgyeim, nézzék meg mégegyszer a makettet! A Fiatalember otthagyta őket. Kikerült egy lilaparókás női matuzsálemet, oki nyitott bőröndjéből, akár egy bűvész, az ékszereit huzigálta elő és mutogatta. , — Uraim, nézzék meg ezt az órát — himbálgatott egy aranyórát vastag aranylánccal —, még boldogult férjem viselte kormányfőtanácsos korában! Kövér asszony lihegve tört most keresztül az embereken. Két gyereket rángatott maga után. — Apukát keresünk — kiáltozta. — Anukát keresünk! A gyerekek riadtan trappoltak. A kisebbik ragacsos savanyúcukrot szopogatott. Javában állt már a vásár. Zaj, nyüzsgés, ordítozás. Keringőt és tangót játszott az emelvényen a zenekar, beatzenét és reklámot harsogtak a hangszórók. Ételszag. Illatos cigaretták, szivarok füstje. Luftballonok, papírdudák, similabdák. Lacipécsenye, pörkölt és sör. Libamájas szendvics, kaviáros szendvics, Napóleon-konyak. Divatbemutató. Filmvetítés. És kutyák minden mennyiségben! Dán dogok és bulldogok. Üjfundlandiak, bokszerek, vizslák, pincsik, uszkárok, tacskók. Egy autó, egy kutya. Egy nagy autó, egy kis kutya. Egy kis autó, egy nagy kutya. Egy nagy autó, egy nagy kutya. Egy kis autó, egy kis kutya. Hogy változatos legyen! A pavilonok reklám-transzparenseit libegtette a szél. „Igényes” hirdette az egyik, „Tenger” csalogatott a másik, „Orchidea” hiyalkodott a harmadik és egyre rikítóbban, egyre dölyfösebben ordított a többi: „Vagyon”, „Villa”, „Autó”, „Rang”, „Siker”, „Pozíció”, „Összeköttetés”, „Sose halunk meg”! És minden pavilonnál tárgyalások. Mosoly, előzékenység, udvariasság. De a szemek éberen figyeltek. Próbáltak beTóth-Máthé Miklós: A vásár hatolni a másik koponyájába, próbálták megmarkolni a gondolatokat, kifürkészni az érzéseket. A Fiatalember újra egy pavilon mellé sodródott. Nagyon szép nő műbőr minisortban hevert egy gumimatracon. Férfipillantások gépfegyverezték. „Vágy” lengette a transzparens. — Mérnök vagyok! — verte a mellét az egyik férfi. — Főmérnök! — harsogta a máisik. — Aligazgató! Főigazgató! Vezérigazgató! — kiáltoztak a többiek. Egy alacsony növésű körszakállas majdnem halkan mondta: — Bőrdíszműves. A nő felfigyelt. — Hogy hívják önt? — kérdezte. — Ford Mustangnak — suttogta a körszakállas. — Szép név! És a keresztneve? — Villa. — Nagyon kedves. Vilinek fogom becézni. Hány éves? — Már betöltöttem az egymilliót. — A legszebb kor. Maga nagyon szimpatikus. Elvált? — özvegy. — A szakáll karakteressé, érdekessé teszi az arcát. Gyerek? — Uszkár. — Sose tetszettek a góliátok. Egy férfi ne legyen magas. Édesanyja? — Már nem él. — Árva? Miért nem ezzel kezdte? Nincs szörnyűbb, mintha egy jóképű férfi árván marad ... ! Maga mellé társ kell! Magának meg kell fogni a kezét. Nyújtsa ide. A körszakállas odanyújtotta nagy lapátkezét. — Milyen erős! Milyen nagy! Milyen férfias! Ford Mustang Villa, a tiéd vagyok. Szedd le légy szíves a transzparenst. Mehetünk. Délfelé járt. A Fiatalember megéhezett. Vett egy pár virslit, meg két zsemlét. Lassan evett. Szemével közben a tömeget fürkészte. Hol lehet a Lány? Kivel alkuszik? És vajon elkelt-e már, vagy még szabad és ha szabad, visszajön-e hozzá? Szép, okos, sokkal jobb vásárt is csinálhat. Űjra elindult. A tömeg lejjebb ritkábbá, elszórtabbá vált, majd később hirtelen megnövekedett. De ez mintha már egészen más arcú tömeg lenne, mint az előbbi ott_a fenti részen. Szomorú szemű férfiak és nők halkan kerülgették egymást, majdnem suttogva beszélgettek, és a kezük tétován, félve mozdult, ha megérintették a másikat. Itt gyülekeztek a valóban magányosak, az elrontott életűek, a gondtól, veszekedéstől megőszültek, az alig-egész- ségesek, a félrelököttek, a megcsúnyul- tak, a kutyákba, macskákba, kanárikba kapaszkodók, a falaknak beszélők, a levegő után kapkodok, a csendtől ret- tegők. A Fiatalember egy fának döntötte a hátát és nézte, hogy keringenek egymás körül. Nézte a halvány mosolyt az arcokon, az öröm bizonytalan felvillanását a szemekben. És nézte a szavakban elsírt életeket a transzparenseken: „Magány”, „Egyedül”. „Rossz egyedül”, „Nem jó így élni”, „Szeretet”, „Szeretni”, „Szeress”, Szeress”, Szeress”! , Az asszonyok itt fehér kendővel letakart, maguk sütötte tésztával kínálták a férfiakat, felvarrták a leszakadt inggombot, meleg teát töltöttek a termoszokba. A férfiak itt játékokat faragtak a gyerekeknek, meséket találtak ki nekik a hegyekről, az erdőkről, a sárkányt legyőző legkisebb fiúról, és megigazították a megroggyant sátrakat, megszögelték a bódék korhadt deszkáit. — Itt nincs — gondolta a Fiatalember —, itt még nem lehet. Visszaindult. A vásár föntebb már a tetőfokra hágott. A zenekari emelvény körül, szűk körben táncos párok egyberagadt masszája hullámzott. Egymásnak döntött fejek, matató kezek, izzadtságszag. Zaj és kavargás mindenütt. — Pozíciót tessék! Pozíciót! — nyo- makodott ki Mercedeséből egy rókaképű, öntelt mosolyt permetezve szét. — Fő vagyok a Főhivatalban. Havi tíz és a prémiumok! Gyorsan közrefogták a nők. — Művész vagyok! Az énekes sztár! A híres! Ismernek ugye? — elegánsan öltözött férfi kiáltotta ezt mosolyogva, műfogsora két kis porceláncsík. A nők összecsapták a kezüket. — Ön itt?! — Miért ne? Szeretem a vásári hangulatot ! — És vásárol is? — Hogyne. Fekete legyen, hibátlan alakkal, a műveltség mellőzhető. Jelszó: Reprezentálni! Fekete, hibátlan alakú nő lépett közelebb. — Rám gondolt? — Méretek? — nézett rá a híres ember. — 90, 80, 90. — Fogsor? — Valódi. — Érzékiség? — Maximális. — Műveltség? — Minimális. — Az a fehér sportkocsi az enyém — mondta a művész —, talán be is szállhatnánk. Egv pillanat, majd elfelejtettem ... Imádni fogsz? — Mint egy istent! — Helyes! Mert nálam ez nagyon fontos. Eddig három feleségem volt, mind a három imádott! A Fiatalember vett két perecet. De csak az egyiket ette meg. A másikat tartotta a kezében. A kövér asszony újra ellihegett mellette. A haja ziláltan lógott ki a kendője alól, oszloplábait már egyre nehezebben húzta. A gyerekek álmosan, nyűgösen követték. A savanyúcukor, mint egy agyon-nyomorga- tott, döglött madár lógott a kisebbik kezében. — Apukát keresünk — suttogta rekedten az asszony. — Apukát keresünk. Fiatalok jöttek most, rendezett sorokban. Lányok és fiúk egymást karolva meneteltek. A menetoszlop előtt egy fiú és egy lány táblát emelt a magasba. A táblán nagy betűkkel a felirat: ÉLJEN A SZERELEM! Némán, hangtalanul mentek, nem énekeltek, nem kiabáltak,- csak nézték egymást. Megritkult előttük a tömeg, utat engedtek nekik. Sokan sóhajtottak, ahogy nézték őket és még sokáig kísér-» ték a tekintetükkel, ahogy eltűntek a Város felé. Üjabb fiatalok jöttek. Csoportba verődve könyökölték szét a tömeget. Meztelenek voltak mindannyian. Egy dra- kula külsejű pucér titán óriási táblát egyensúlyozott, nagyobbat, mint az előzők, ezzel a felirattal: ÉLJEN A SZEX! A tömeg körülöttük hüledezett, mo- rajlott, köpött, felháborodott, de sokan észre sem vették őket. A pavilonoknál toporogtak és saját ügyeikkel voltak elfoglalva. Alkonyodott. Sokan már hazafelé tartottak a vásárról. A Fiatalember csüggedten elindult, — Reménytelen — gondolta. — Most már reménytelen! Leszegett fejjel ment. A perecet apró darabokra tördelte, öregemberek állták el az útját, és ahogy kerülte ki őket, felpillantott. A Lány ott táncolt az öregemberek gyűrűjében, egy örégemberrel. Az öregember kapkodva szedte a levegőt, a Lány csak nevetett és táncolt. Az öregemberek tapsoltak. Tetszett nekik a tánc. Tetszett nekik, hogy egy fiatal, égszín-ruhás lány ilyen szépen táncol egy öregemberrel. A Fiatalember megállt és nézte a Lányt. Nem szólt semmit csak nézte. — öt kerested? M egfordult. Magányos Lány állt mögötte és mosolygott. Nagy barna szemei voltak, a haja szénfekete. Milyen szép — gondolta a Fiatalember, és úgy emlékezett, már látta aznap a vásárban. — Ugye őt? — kérdezte mégegyszer a Magányos Lány, és a Fiatalember bólintott. Aztán sokáig hallgattak és nézték, hogyan táncol az égszínruhás. — Mi nem táncolunk? — kérdezte a Magányos Lány. — Táncoljunk. Sokáig táncoltak, és egyszer azt mondta a Fiatalember: — Az előbb nem mondtam igazat. Nem őt kerestem! — Akkor kit? — Téged. — Nem igaz! — nevetett a másik. — Hiszen csak most ismértél meg! — Akkor is! — Bolond! — kiáltott nevetve a Lány és kiszakította magát a Fiatalember karjából. — Akkor mi az. ami itt -tart még minket?! Gyere! És szaladni kezdtek a Város felé. Illyés Gyula: Hegyi-útjain . az idősödésnek Igen, elmaradt a szem. Jöttünk tovább. Elmaradt a fül. Megint egy fog. Egy ujj el-el- maradozott, majd elmaradt az orr. Zihált, meg-megállva a tüdő: elmaradt! Akadt máris siránkozó közöttünk; hazugul túlsajnáltatva magát, hiszen ezután maradt csak el az agy. És jelzett leállást a szív. Kitört most már a jajveszék, a nagy, de egyre színészies túlzással, mert hiszen jöttünk, csak jöttünk, ámulva tovább. Elmaradt bár a kezdetén a láb. Csorba Győző: Hanem majd egyszer A hétfők, keddek, szerdák ésatöbbi, vagyis hát valamennyi nap koptat, farag, átszab kicsit rajta és róla. De ő alva jár, csak néha pillant föl pár pillanatra, s nem észleli a változást. Hanem majd egyszer, hogyha régi ismerős jön, s megkérdezi: „Mi történt”? — s néz riadva rá, s ő újra tükröt fog kezébe ... Menekülni lesz kénytelen -valakihez, kinél, mivel nem maradt: épen ottmaradt, s könyörögni lesz kénytelen, hogy egyszer még, egyetlenegyszer láthassa fényben, gazdagon és diadalmasan magát. Weöres Sándor: Behavazott falusi házak Ernyedten tartva terhüket alusznak a tanyák. Mit álmodnak a hó alatt? Sár-szikkasztó tavaszi szellőt, rügyet, csírát, bimbót, virágot — v Körülugatják mind a kutyák: A háztető szalmája gabonát nem terem soha többé, tavasz, nyár ugyan éleszti, hiába — Mégis, csakazértis, vágyakoznak a télvégi sugárra. Károlyi Amy: Hullott szilva Kék virágként fűbe búvik, míg egy cefre-hordó mélyén a szilva-léttől elbúcsúzik. Megkísérli mélybe szállva, mi nem sikerült szilva-módon, megvalósul szesszé válva. Fazekas Magdolna rajza
