Szolnok Megyei Néplap, 1978. december (29. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-10 / 291. szám
12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. december 10. Ezen nevet a... — Mennyi ideig dolgozott nálatok ez a Juhos? — Körülbelül 3 hónapig. — De hiszen azt mondta, hogy öt évig volt nálatok! — Ez igaz, de te azt kérdezted,. hogy mennyi ideig dolgozott. * * * — Dohányzik? — Nem, doktor úr. — És mi van a szesszel? — Nem iszom. — És a nők? — Soha nem érdekeltek. — Nem tesz semmit, majd csak találunk valamit, amitől eltilthatom. * * * — Hogy ízlik önnek a hús? — kérdezi a pincér a vendéget. — Mint szakember, azt mondhatom önnek, hogy kiváló anyag! — ön hentes? — Nem, cipész vagyok. * * * Két barát beszélget: — Tegnap a vonatban átélhettem volna egy szerelmi kalandot... — És miért nem élted át? — Pechem volt. Az egész kocsiban nem volt egyetlen nő sem! — Miért akarsz elválni a férjedtől, mikor olyan szimpatikus ember! — Szimpatikus, az igaz! De már torkig vagyok az értekezleteivel, amelyek mindig hajnalban érnek véget! Ha pedig néha itthon alszik, körülbelül háromkor felébred, felöltözik és félálomban azt mormogja, hogy most már haza kell mennie. * * * — Most pedig részletesen mondja el, hogy történt a baleset... — Az autót én vezettem, kérem szépen... A baj csak az volt, hogy a férjem ült a kormánynál! — Kérem szépen, megmérné nekem ezt a csomagot? — Persze. Egy kiló 74 deka. Megkérdezhetem, hogy mi van benne? — Két kiló hús van benne, amit egy pillanattal ezelőtt vettem el öntől. Csak a papírt cseréltem ki rajta. * * * — A mi igazgatónk nem ismer barátot akkor, amikor prémiumot oszt! — Ez igaz, de a sógoráról soha nem feledkezik el... Veszélyes kísérlet — Jó reggelt elvtársak! — mondta Ivan Ivanovics, mire a beosztottjai összerezzentek, és lélekben felkészültek az előttük álló nehéz napra. — A trösztigazgatóság utasítására egy lélektani kísérletet kell elvégeznünk — kezdte Ivan Ivanovics, miközben furcsa pillantást vetett a beosztottjaira. — A célja az, hogy a vezetők megismerjék, milyen túlzásokat kell levetkőzniük a beosztottjaikkal való érintkezésben. A jelen utasítás sikeres végrehajtása érdekében valamennyiüknek úgy kell beszélni a közvetlen felettesével, vagyis velem, ahogyan a felettesük, vagyis én szoktam beszélni magukkal. Szóval ideiglenesen maguk lesznek a vezetők, én pedig a beosztottjuk. A kísérlet időtartama egy hét. Mindenki érti, mi a feladat? A tisztviselők hallgattak. — Nos, akkor kezdjük — mondta síri hangon Ivan Ivanovics, s mély sóhajjal, mint egy hordó, begördült az irodájába. Baljós csend támadt, ám kisvártatva kitört a ricsaj. — Agyára ment a munka — jegyezte meg Szupoumov. — Vagy lagziban volt az éjszaka. — Nyilván próbára akar tenni! — vetette ellen Paf- nyukob idegesen borzolva az üstökét. — Biztosan új beosztást kapott és most azt mérlegeli, kit vigyen magával. — Esetleg tényleg úgy van, ahogy mondta? — suttogta Zolotyikova. — Valóban: miért ne láthatná magát egyszer a főnök az alárendeltjei szemével? — No, én megpróbálom — szólalt meg váratlanul Szlávin. Felállt, megigazította a zakóját, és az ajtó felé indult. De hirtelen eszébe jutott valami, mert visszafordult, és feltárcsázta a főnök számát: — Jöjjön be — vetette oda íoghegyről. — Parancsoljon, Borisz Mi- hajlovics. — A főnök minden erejét összeszedve azon igyekezett, hogy méltóságteljesen viselkedjék, ám ez szemmel láthatólag nem nagyon sikerült neki. — Adjon egy cigarettát! — parancsolta ellentmondást nem tűrő hangon Szlávin. — Nincs nálam, nem volt még időm venni — mondta panaszosan. — Máskor szakítson magának időt! — vágott a szavába Szlávin. — Megírta a levelet, amit magára bíztam? — Igen. — Nem kellett volna. Ostoba levél. Szükségtelen. Fel kellett volna emelni a telefont, és egy perc alatt elintézni az egész dolgot. De nem, maga erre képtelen, maga csak tenyészti itt a bürokráciát ! Gondolkodni kell, Ivanov elvtárs, mozgatni ezeket a ... hogyishívják ... agytekercseket — bökött a fejére. — Mellesleg ezért kapja a fizetését. Na menjen már. tépje szét azt a levelet, és tegye, amit mondtam. Ivan Ivanovics észrevétlenül felszívódott. Pár perc múlva Szlávin újból felvette a kagylót: — Jöjjön csak be! — Tudja mit? — mondta szórakozottan, miközben utálkozva tanulmányozott egy tintafoltot a kisujján. — Mégiscsak küldje el azt a levelet. Mit fogunk mi telefonálgatni. mintha könyörögnénk nekik?! Nem vagyunk az alárendeltjeik! Meg aztán a hívást nem csatolhatjuk az aktához. Mit gondol, miért nem? . . . Mert nem fogja a tűzőgép. He-he-he!. . . Ivan Ivanovics tisztelettudóan és láthatólag nagy igyekezettel kacagott. De aztán savanyú képet vágott: — Én azt a levelet... el- . téptem ... Ahogy parancsolni tetszett. — Írja meg újra. ue szaporán ! Már réges-régen el kellett volna intézni ezt az ügyet, de maga csak piszmog vele. Dél felé Ivan Ivanovics el- kéredzkedett az SZTK-ba, de Szlávin nem engedte el mondván, hogy sok a munka. Persze nem hagyta ki a ziccert, hogy egy félórás prédikációt tartson neki: nem jó ha valaki göthös. ' mivel a táppénz veszteség az államnak, de ha már rádjött a nyavalyoghatnék, munkaidő után menjen az orvoshoz. Így folyt ez egészen ebédidőig. Akkor azonban felpattant az ajtó, és mint a szélvész, rohant be Ivan Ivanovics. — Lefújták! — rikkantott örömmámorban úszva. — Mivel kiderült, hogy nem gondolták át alaposan. Ez a kellőképpen elő nem készített kísérlet oda vezetett, hogy a főhatóság egyik vezetőjét infarktustünetekkel kórházba szállították. egy másik pedig megsértette az ideiglenes főnököt, és ezért fegyelmi eljárás indult ellene. Minekutána azonnal határozatot hoztak a kísérlet elnapolására. Diadalittasan Szlávinra tekintett és vésztjósló hangon elbődült: — Na, jöjjön csak be hozzám ' Albert Valentyinov Fordította: Zahemszky László Kis történetek— nemcsak kicsinyekről A TINTA A kisfiú kérdezi a papát: — Papa, nagyon drága a tinta? — Nem, hogy lenne drága! Miért kérdezed? — Mert a mama akkora botrányt csinált, amikor egy kicsit ráöntöttem a díványra. A SZERENCSE A kisfiú meséli a barátjának: — A nővéremnek olyan szerencséje volt! — Miért? — Házibulin volt, ahol azt játszották, hogy minden fiúnak meg kellett csókolnia egy lányt, vagy pedig egy doboz csokoládét kellett neki adnia. — És? — És a nővérem 12 doboz csokoládét hozott haza! JÁTÉK A papa dorgálja a kisfiút: — Elfelejtetted, hogy nem szabad a gyufával játszani? — Én egyáltalán nem játszom. Rá akarok gyújtani... A MAMA A mama szemrehányóan fordul a kisfiúhoz: — Már annyiszor megkértelek arra, hogy ne zavard a papát, amikor azt hallgatja, amit neki mondok! zűcs Pál tanár úr egy május végi napon beírta a szükséges adatokat az osztálykönyvbe, aztán üveges szemmel rámeredt az első padban ülő tanulóra, a szívéhez kapott és meghalt. — Kartársak, kartársak — szólt az igazgató néhány óra múlva a tanári szobában, amikor már sikerült lecsillapítani a kedélyeket — természetesen iskolánk saját halottjának tekinti Szűcs kollégát, hiszen ilyen eset még nem fordult elő intézményünk életében. Most beszéltem a tanács illetékesével, ő is helyesnek tartja, hogy Szűcs kollégát méltó módon parentáljuk el, és saját halottunknak tekintsük. Pénz van. szép, reprezentatív temetést rendezünk a megboldogult tiszteletére. Már gondoskodtam. hogy az újságban is megjelenjék a híradás, miszerint a temetéséről később intézkedünk. — Bizottságot kell alakítani! — mondta a testnevelőtanár, aki a szakmájánál fogva szervezési kérdésekben verhetetlen volt a környéken. — Helyes! — válaszolt az igazgató. — De el kell dönteni, hány tagú lesz a bizottság! A döntés három órát váratott magára, mire megszületett. A kislétszámú tanári kollektíva úgy határozott. elég három ember a bizottságba. A bizottság elnöke természetesen az igazgató lett, a bizottság titkára pedig Lan- csalics Rozália, az igazgató első és egyetlen helyettese. Rozáliának a bizottságba történt beválasztása révén tulajdonképpen minden társadalmi szerv — köztük az-iskolai szakszervezet, a Vöröskereszt, a Nőtanács, a Hazafias Népfront helyi szervezete — képviseltette magát, mert ezeket a funkciókat már évek óta Lancsalics kartársnő látta el egymaga, mivel a többiek nem értek rá, mondván valakinek tanítani is kell az iskolában. Ez a munkamegosztás a bizottság tevékenységében is rendkívül előnyös volt. mert Lancsalics Rozália kartársnő így aztán hol a népfront, hol a szakszervezet, hol a vöröskeresztes aktivisták nevében tudott állást foglalni a részkérdésekben. A testnevelőtanárt szervezési feladatokkal bízták meg. aki aztán megalakította az akció-albizottságot. A hét tagú albizottságban. olyan fontos felelősök voltak, mint például a telefnnügveletes. aki a kondoleáló telefonálók nevét egy gyászkeretes kartotékra vezette fel. külön ösz- szekötő foglalkozott a temetkezési vállalattal, volt búcsúbeszéd-felelős. koszorúfel- i rat-szövegező. koszorú-rendelő. hogy csak a legfontosabb funkciókat említsük, Tulajdonképpen mindenkinek jutott valamilyen megbízatás. Például a tantestület részvétlátogatásának a megszervezését Szappanosné, született Rehák Bubukára testálták, aki éppen gyermekgondozási szabadságon volt. de elfelejtették őt értesíteni a megbízatásról. E szervezési Saját halott hiba folytán a gyászoló családhoz a kutya se ment el kondoleálni, de hát a nagy zűrzavarban ez a kis apróság nem szúrt szemet. — Baj van, igazgató kartárs! — szólt az énekkar vezetője, — Kórusunk csak úttörő- és mozgalmi dalokat, népdalfeldolgozásokat tud énekelni. Azokkal viszont mégsem illik kiállni a temetésre. — Keressenek egy másik iskolai énekkart! — rendelkezett a főnök. . Körbetelefonálták az ösz- szes iskolákat. interurbán meghívták Miskolcot. Szegedet. Alsótoporlyaházát. de széles e hazában nem akadt olyan középiskolás kórus, amelyik halottsirató, gyászdalok előadását vállalta volna. — Gépzene lesz és kész! — döntött az akció-albizottság háromórás tanácskozás után. — És mit viszünk a párnán? — kérdezte bátortalanul a temetői gyalogmenet megszervezéséért felelős albi- zottsági tag. — Milyen párnán? — kérdezték többen is csodálkozva. — Hát ilyen nagy temetéseknél. bizonyára tudjátok — kezdte magyarázni a menetfelelős —. egy díszes párnára teszik a megboldogult kitüntetéseit, s amikor elindul a menet a sírhoz, közvetlenül a gyászkocsi után viszik a kitüntetésekkel teli 'párnát. Sajnos, az a helyzet, hogy Szűcs kollégának egy fia i büntetése sincs, az utóbbi 1,1 évben mindössze kétszer kapott soronkívüli fizetésemelést. de hát az erről szóló értesítéseket mégsem rakhatjuk ki a párnára! A búcsúbeszéd-felelős is aggályoskodott, hogy közismert. könnyeket fakasztó, bombasztikus kifejezések közül egyet sem tud a beszédbe beiktatni. Szűcs kolléga érdemeit nem lehet úgy méltatni. hogy például „bátran, töretlenül dolgozott és mindig magasra tartotta a szocialista oktató-nevelő munka zászlaját”, mert sokáig betegállományban volt, és a május elsejei felvonulásokon is csak sima sorfelelősként bandukolt zászló nélkül. S amikor a szigorúan bizalmasan kezelt személyi adatokból, életrajzból kiderült, hogy szegény Szűcs kolléga valamikor még a piaristáknál érettségizett, és kispapnak készült, az akció-albizottság teljesen tanácstalan lett. A nagy szervezési lázban észre sem vették, hogy közben véget ért a tanév, kiosztották a bizonyítványokat, a gyereksereg szétszéledt. Az is kiderült, hogy az igazgató nem tud megjelenni a temetésen. mert a szocialista pedagógiában elért kiváló eredményeinek jutalmául kéthetes tapasztalatcserére küldik őt egy delegációval külföldre, Lancsalics Rozália igazgatóhelyettes az év közben végzett rengeteg társadalmi munkáért SZOT-beutalót kapott az Al-Dunára, a testnevelőtanár edzőtáborba vonult. így aztán a temetésen csak néhány tanár és a három hivatalsegéd volt jelen. A temetést követő napon az újságban megjelent a család által közölt szomorú hír: ......Drága halottunkat csendben eltemettük”. K iss György Mihály
