Szolnok Megyei Néplap, 1978. december (29. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-10 / 291. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. december 10. H ekeiének az üzemszervezési osztályon volt rádiója, és éppen át akart menni hozzá, hogy meghallgassa a déli híreket, amikor telefonáltak az igazgatóságtól: a Béke akna 3. számú telepén szerencsétlenség történt. Margitka telefonált, mert Margitka azóta ismerte, hogy eljött Pusztahátról, tudta, hogy valamikor együtt dolgozott Pa- lics Józsival. Omlás történt, mondta Margitka kapkodva a felindulástól, Oszkó, a segédvájár, megúszta, de Palics ottmaradt. Fekete ajtaján kiszűrődött a rádió déli harangszava, Pákozdit kiütötték a második menetben, Orbán ellenben győzött, kiáltotta utána Fekete, aki meghallotta lépéseit, és kiugrott a folyosóra. Tulajdonképpen ezért akart átmenni az üzemszervezési osztályra Feketéhez, a sporthírekért, mi van Papp Laci fiaival, úgy látszik, már korábban bemondhatták, csak intett és szaladt tovább. Az orvosi szobában Oszkó állt félmeztelenül, néhány friss tapasz volt a jobb vállán, az ápolónő ráterítette az inget. Oszkó a panyókára vetett ing alatt bal kezével átfogta a jobbot, szeme élénk volt, arca fáradt, és azt válaszolta valakinek: nem tudom, igazán nem tudom. Palics Józsi lepedővel letakarva egy kisebb szobában feküdt. Lába alatt zöld vi- aszkosvászon volt. Éppen hogy megemelte a lepedőt, nem akarta, de ennyivel tartozik, így volt szokás az ő falujukban, így adták tovább egymásnak a figyelmeztetést és a megbecsülést; meg kell nézni a halottat. Magában mindenre felkészült, de Palics Józsi arca sértetlen volt, majdhogy nem élő. Csak sápadt, igen sápadt, és az orra, nem vitás, valahogyan az orra volt a legszokatlanabb. A mellkas roppant össze meg a gerinc, mondta az orvos, semmit se szenvedett. Visszahúzta a lepedőt. Ezzel a mozdulattal elhatárolta az életet a haláltól. Már nem Palics Józsi, csak egy alig domborodó lepedő volt az ágyon, Palics Józsit magával vitte, ahogy kissé görnyedten kiment a szabadba. Mindenki azt mondta, a hírt neki kell megvinnie a szülőknek. A brigádtagokon még nagyon látszott az izgalom, föl se öltöztek, csak vigyázva, tapintatosan, mondta a vezetőjük, éppen most jött a fürdőből, és egy félbe tört fekete fésűvel vizes haját fésülte előre, a homlokába. A muter karakán asszony, emlegette Palics Józsi, és arra gondolt, jobb lenne Józsi apjával. Pista bácsival találkozni, hátha a felesége hisztériás rohamot kap, nekiesik, még meg is tépázhatja. A muter viseli a kalapot, emlékezett Palics Józsi szavaira, aki ezt valami büszke megelégedettséggel sokszor elmondta. Hü- hű, a muter! Majdnem a csákányt vágta bele. .. Ez valami 1944-es történet volt. Szóval, a csákányt is majdnem. A hírt azért neki kell megvinni, ez kétségtelen, hiszen barátok voltak, meg azután félt valami hivatalos otrombaságtól is, nemegyszer látott öreg bányászokat az irodák ajtaja előtt topogni, akiknek, amikor nyugdíjba mentek, senki se nyújtott kezet. A nap sütött, valamelyik ablakban szólt a rádió, már a tánczenei koktélt adták, csillék úsztak el a magasban. Belerúgott egy kavicsba, még egybe, gondolkodott. Itt áll ő sárga, lyukacsos cipőben, szürke nyári öltönyben, szemközt a fenyőkkel beültetett domboldal, galambok viliódznak, a csillék némán lebegnek el, és megint a galambok, fehér jókedvvel szórják be az eget, ő pedig árulónak érzi magát, és hogy ne legyen annyira erős ez az érzés, meg kell oldania a feladatot. A parkolóban felvillogtak a szélvédő üvegek. Palics Józsi valamivel Péter Pál után azt mondta: ha leszállók, sose zárom be a kocsi ajtaját, nehogy egyszer föl kelljen feszíteni. Két éve vett kocsit, egy fehér Zsigulit. Nevetve mondta a parkoló betonján, ő is nevetett, hátba is veregette: ugyan, mit mar- háskodsz! Jó az előrelátás, vigyorgott Józsi. A fehér Zsiguli ajtaja nyitva volt, a slusszkulcs a helyén. Becsapta az ajtót, és elindult á fenyőkkel beültetett domb felé. A visszapillantó tükörben megjelent egy nagy, fekete zászló, a főbejáratra tűzték ki a keresztbe tett kalapácsok alá. Amikor megállt a kerítés előtt, megkönnyebbüléssel állapította meg, hogy már ebéd után vannak az öregek, és Palics István egyedül ül a házfalnak támasztott pa-- don, a virágokat nézi. Javultak az esélyei. — Na, nézd csak! Milyen elegáns látogató! Két, nem mindennapi nagyságú tenyerét egyszerre nyújtotta feléje Palics István. — Kuss! — kiáltott a kutyára, de a fekete korcs csak tovább acsarkodott, míg az öreg villámgyors, ugyanakkor természetes, szinte előkelő mozdulattal orrba nem vágta. Ekkor eliszkolt a dög. — Hát Pista bácsi? — Megvagyunk, gyermekem, megvagyunk. Ebéd után itt szoktam üldögélni a napon. Mindig így mondta: gyermekem, csak a többes számot hanyagolná. — És te? Jobb itt, mint Pusztaháton? Józsi* minden nap emlegeti, azt mondja, tízszerte jobb még Palotánál is, pedig nekünk annak idején az volt az álmunk: Palota! Együtt nevetett az öreg bányásszal. — Palota táncterem volt Pusztaháthoz képest! — Ügy, úgy — bólogatott. Egymás mellett ültek a pádon, a nap oldalról sütött. Mindjárt megkérdi, mi járatban van? — „A Duna Hofkirchennél apad...” — Fejük fölött a nyitott ablakból szólt a rádió. — A vízállásjelentés — vigyorgott az öreg. — Mindig meghallgatom a vízállásjelentést. Mintha viccet hallgatna. És a vigyor dermesztő volt, mint Józsi arcán... Jó az előrelátás. — Jól tettük, hogy ide jöttünk. Csak ez a gyermek nem akar megnősülni. Kutyálko- dik jobbra, balra, pedig itt a nagy ház, lenne hely. Palics István úgy. ült a pádon, mintha díszszemlén lovagolna. Nevetés közben megfeszültek nyakán az inak. És nem kérdezett semmit. Bal kezének széles, erős mutatóujjával megkopogtatta a padot. — Pusztahát csak bajt hozott ránk, ott halt meg Erzsikénk, mióta itt vagyunk hogy jó órában mondjam, még a levegő is más! Mind a ketten a magasba néztek, mintha a levegőt vegyelemeznék. Persze, Józsinak volt egy nővére is. Lehet egy halottnak nővére? Halott nővére? Vagy csak a szülőknek lehet halott gyermekük? — „Pozsonyban... a gázlómélység. .. hajóvonták találkozása tilos.” — Pákozdit kiütötték a második menetben. Az öreg felkapta a fejét. — így van ez a nehézsúlyban, ott nincs mese. Vagy, vagy. Józsi csak középsúlyú volt, mégis előfordult vele is, hogy fölnyalta a ringet. — Adj neki egy bányászpofont! Emlékszik, Pista bácsi? Az öreg Palics megint nevetett, megelégedetten, hangtalanul. — Azzal kezdte, a bányászpofonnal. A hülye! Mire megjött az esze, szétlapították az orrát. Érezte, hogy forró verejték indul meg nyakszirtjétől lefelé a gerincén. — Meg lehetett volna operáltatni. — Mondom is neki, de csak legyint, minek, fater, akinek tetszem, jó vagyok így is. Mondja azt, hogy kitűzték a főkapura a fekete zászlót? Ez lenne a legegyszerűbb. Legalább a lányuk élne. Az öreg olyan gyanútlanul mosolygott, hogy az maga volt az iszonyat. — Hiszen ismered, makacs, mint az öszvér. Kemény gyerek, ütni szeret, olyan, mint mi. Hát persze, kapunk is, de a mi famíliánkban föl se veszik a fájdalmat. Megszoktuk. — És a mosoly szinte átszellemült Palics István arcán. — Szép idő van. . — Túlságosan meleg. Egyszer nagyon meleg, máskor meg hűvös. Ez az ingadozás nem jó nekünk, öregeknek. A szív meg a reuma! Bizony, gyermekem, majd ti is megtudjátok! Eső kéne. minden kiszárad. Az öreg olyan mozdulatot tett, mint a kocsisok télen, ha fáznak. Aztán végigsimította a homlokát. — Nézd a méheket, hogy szorgoskodnak. — Ezekkel a kis bogarakkal bajlódom. Hátul a kaptár. Mert szeretjük a mézet. Pali is. Most is sütött neki a mama. — A nyitott ablak felé biccentett. — „Bajánál...” Mindjárt Turnu Severinhez évünk, gondolta, és beszívta a friss mézessütemény ablakon kiáramló szagát. Olyan volt, mint a gyermekkora. — A család? Messziről ért hozzá a hang, így csobban nyugodt, langyos vízben a játékos hal. — Köszönöm, a lányom ősztől már nagycsoportos. — „Mohácsnál...” így kéne mindent egyszerűen megmérni, tudomásul venni és közölni. Ahogy a rádió jelenti. Hát nem így csinálja? — Hallod? Még Mohácsnál is. Végig apad a Duna, a folyók is kiszáradnak ebben a szárazságban. Csend meg a zümmögés. Nem mert oldalra nézni. Pusztaháton lejtakna volt. Libasorban jöttek fel. Elöl Palics Józsi. Amikor meglátta a világosságot, kurjongatva énekelni kezdett: „Szép hely, jó hely Teherán. ..” Felugrott, belebokszolt a levegőbe. Na, majd még te is megtudod, morogta hátul az aknász, és kiköpte a szénport. — Hát te feljöttél. Bólintott. Megszokta, hogy az orra alá dörgölik. — Jobb az irodán? — Én azt mondom, ott kényelmesebb, de a pénzt lentről hozza a bányász, azért bányász, nem igaz? Nevetni kéne. Nem mert oldalra nézni. Az öltözőszekrényükön ugyanaz a lakat lógott. — Csak az anyja mondja neki néha, hogy jobb lenne fönn, téged is fölhoz, hogy már te is, de hát ilyenek az anyák. Mikor kicsi gyermek volt, én féltem rátenni a kezem, összetört volna a csontja, az anyja nevelése, attól elfogadta a pofonokat. Akkor még gyalog mentek haza, végig az erdőn. „Szép hely, jó hely Teherán” — énekelte Palics Józsi. Messziről világítottak a házak ablakai. Ez volt a legszebb fény este. Az ablakok fénye. — Neked is Zsigulid van? — Nekem? Skodám van, hiszen tudja, tavaly vettem, még Józsi is eljött... Már késő. Mindegy, hiszen azért jött, és előbb-utóbb úgyis. .. Mind a ketten álltak. A kerítés előtt szikrázott a fényben a fehér Zsiguli. Palics István álla alatt pengtek az inak. De a hangja nyugodt volt. — Mi történt? — Omlás. — Omlás? — Az. — Hányán haltak meg? — Csak ő. Palics István tenyerével végigsimította homlokát, széles ujjai, ezek a félbefüré- szelt vaspántok berácsozták tekintetét. Aztán megindult a tenyér. Először a pad támláját kereste, majd a levegőbe nyúlt, mintha roppant erővel fel akarná húzni magát, vagy ostorfát engedne le kiszáradt kút mélyébe. Lehanyatlott a kéz. — Várj egy kicsit. Rekedt volt a hangja. Mint amikor üres, horpadt vödröt csapnak a szikkadt földre. Fölment a lépcsőn, be a házba. Negyedóra múlva kijöttek Palics Józsi szülei a házból — feketében. — Ez a Józsi kocsija? — kérdezte Palics néni, és fekete kendővel átkötött áliával olyan mozdulatot tett, mintha utált kérőt utasítana ki a kerítésen túlra. — Az Övé. — Meg lehet nézni a fiamat? — Meg. Most látta, hogy csomagot tart a kezében. — Elvinnél bennünket? — Hát persze. Tessék, szálljanak be! És most megindult a két gyászba öltözött ember a virágágyás mellett a kavicsos úton. A kapuban megállt Palics Istvánná, és odaszólt urának: — Kösd meg a kutyát! zután lassan, mint aki ismeretlen vidéken tájékozódik, szembefordult vele. — Vidd haza a családnak. — Szünetet tartott, és igen halkan hozzátette: — Fiam. Érzékei még mindig villámgyorsan rögzítették és jelentették a benyomásokat. Kezében fehér selyempapirban a csomag, tenyerében a mézessütemény melege, arcán pedig végigfolytak Palics Józsi édesanyjának a könnyei. JÁVOR OTTÓ: Vízállásjelentés SZÜTS DÉNES: Tükör-történet SZERELEM Bowenholcz Gyula a TER- PEX kontírozó könyvelője — mint harminc éve rendesen — nem érkezett pontos időben haza. Csókot dobott feleségének, majd kemény fedelű, fekete diplomatatáskáját, amihez hozzányúlni sosem engedett, ledobta a sarokba, fotelba rogyott, rágyújtott, élvezettel eregette a füstöt, de a második szippantásnál a szívéhez kapott, arca hamuvá szürkült, a szirénázva érkező mentők már csak a halál beálltát állapíthatták meg. Bowenholczék nem éltek jól. A szomszéd zöldségesnek esténként duruzsolva azt mondta a felesége: „Látod, Lajosom, ha ilyen lennél, mint ez a Bowenholcz, kikaparnám a szemed. Igaz, hogy pálinkaszagod van. de legalább nem vagy csélcsap és kótyomfitty.” Bowenholcznét nagyon letörte a váratlan haláleset, de a temetésen szépen tartotta magát, sírt, a haját tépte, hagyta, hogy segítő kezek hazatámogassák. Amikor egyedül maradt, rögtön a táskához ugrott, szepegve, szipogva helyezte a díványra. Égette a kíváncsiság, mi lehet a titokzatos táska tartalma. Bár férje hűtlenségéről sohasem tudott meggyőződni, a sűrűn előforduló kimaradások gyanút loptak a leikébe. Ám rögtön mentséget is talált a férje számára; más férfi sem jobb. csak mujább. A táskából előkerült nyolcvan darab lóversenytikett, persze nyeretlenek, két és féldeci barackpálinka, megkezdve, kétszer kettő színházjegy, zsöllye 7—8, a jegyek kezelve, letépve, egy pakli zsíros kártyacsomag, két rövid üzenettel két papírlap: „Szerdán várlak a bulira: Judit — Csütörtökön várlak a bulira: Zsóka”, két pornólap malacságokkal, vaskos telefonjegyzék címekkel, például a C-D betűnél: Cris- tine, Cecil, Cicamama, Csúcsú, Csacsika. Csikócska, Csókocska, aztán Dóri, Dalma, Dudu. az E-F betűknél: Erzsébet, Edit, Elvira, majd Frida, Franciska és Fonokay Dezsőné, 2345—345 198-as mellék, du. 17-ig .. . Bowenholczné eddig olvasta csak a telefonjegyzéket, lángoló füllel abbahagyta és a táskában található egyéb limlomot is kirakosgatta a díványra, s csak ült szomorúan. kipillantott a kertbe, majd visszavonta tekintetét, hogy mégegyszer alaposan leltárba vegye a tárgyakat és velük kapcsolatos érzéseit, újra kilesett az ablakon, aztán felsóhajtott: — Óh, te aljas gazember, mennyire szenvedek a szerelemtől ! . . . KIÁBRÁNDULÁS Bowenholcz Gyula, a TER- PEX kontírozó könyvelője — mint harminc éve rendesen — aznap is percnyi pontossággal érkezett haza. „öt tíz” — nézett órájára, homlokon csókolta feleségét, majd kemény fedelű fekete diplomatatáskáját, amihez hozzányúlni soha nem engedett, lerakta a komódra, fotelbe rogyott, rágyújtott, élvezettel eregette a füstöt, de a második szippantásnál a szívéhez kapott, arca hamuvá szürkült, a szirénázva érkező mentők már csak a halál beálltát állapíthatták meg. Bowenholczék jól éltek. A szomszéd zöldségest a felesége esténként Bowenholczcal szekírozta: „Látod?- ő finom úriember, és nincs is olyan ronda szaga, mint neked!” Bowenholczné vigasztalhatatlan volt, napközben többször elájult, fölmosták, sírt, a haját tépte, tíz kiló papírzsebkendőt elhasznált a gyász első napjaiban. Az asszony két hét múlva vette észre az érintetlenül heverő diplomatatáskát, férje munkájának komoly szimbólumát. Szeretve, félve simogatta. a díványra helyezte. rátört a kíváncsiság, hátha nőcímeket, pornólapot talál benne vagy valami titkot, aztán szégyenkezve elhessegette magától e talmi gyanút: „Óh. Gyulám. Gyulám!” — rebegte és rámolni kezdte kifelé a -táska tartalmát. Előkerült tizenhét ív teljesen üres papír, két teljesen üres jegyzetfüzet, még egy teljesen üres jegyzetfüzet, de megsárgulva, nyolc golyóstoll, kettő nem fogott, fel- bontatlan írógépszalag, felbontott, de sohasem használt írógépszalag, egy vonalzó, két el nem küldött levelezőlap, telefonjegyzék bejegyzés nélkül, címjegyzék címek nélkül. fel nem használt színházjegy 1957. április 7-i dátummal, az Iparcikk kölcsönző vállalat prospektusa, tizenkét fénykép, Bowenholcz csecsemőkorában, meztelenül, rövidnadrágban kertben egy fa alatt, fa alatt labdával kert nélkül, kertben iskolatáskával, hosszú nadrágban aktatáskával, dús hajjal, ritkább hajjal, és még ritkább hajjal. Négy igazolványkép, egy kitöltetlen horgászigazolvány, piros pénzfeladócsekk üresen, sárga pénzfeladócsekk szintén üresen, babakrém fel- tépetlen skatulyában, plombáit dobozban két kisebb doboz, kulcskarikatartó kulcsok nélkül, slusszkulcstartó kulcsok nélkül, vadonatúj kéksárga csíkos nyakkendő nylon tasakban. Bowenholczné szétterítette óvatosan a táska tartalmát, nézte, s csak ült szomorúan, kipillantott a kertbe, majd visszavonta tekintetét, hogy mégegyszer leltározza a tárgyakat. újra kipillantott az ablakon, aztán felsóhajtott: — Nem is szerettem any- nyira, hj§i jól belegondolok.
