Szolnok Megyei Néplap, 1978. december (29. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-10 / 291. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. december 10. G ULPOLITIKAI G ÖRKEP NYUGAT-SZAHARA Vihar a sivatagban Sivatagi harcosok A Szahara nevet hallva a legtöbb emberben önkéntelenül megjelenik a kép: óriási terméketlen sivatag, pusztító forróság, végeláthatatlan homokdűnék. Nehezen elképzelhető, hogy ilyen terület birtoklásáért bármely ország is vetélkedne — sőt háborút viselne. Mivel magyarázható akkor az a harc, amely a Marokkó, Algéria és Mauritánia körülvette Nyugat- Szaharában folyik? Kincs a homok alatt A válasz voltaképpen egyszerű: a vitatott terület korántsem értéktelen, hiszen — egyéb ásványi kincsek mellett — a világ foszfátkészletének legalább egynegyede található itt, más kutatások pedig a kőolajtermelés beindításának lehetőségét is elő- rejelzik. E természeti gazdagság tudatában válik érthetővé a feszültség, amely az előbb említett országokon túl kiterjed több európai államra, sőt egész Nyugat-Afrika politikai, diplomáciai helyzetére is. A mintegy három magyar- országnyi területű Nyugat- Szahara a középkortól kezdve spanyol fennhatóság alatt volt, 1884-ben nyilvánították gyarmattá. Földje egy vékony tengerparti sávtól eltekintve terméketlen, a lakosság nagy része ma is nomád pásztorkodással foglalkozó arab. (Jellemző a népesség száma körüli bizonytalanság is: a becslések 70 ezertől egész 750 ezerig terjednek. Ez lényeges probléma, mert a lefelé torzított lélekszámot Nyugaton az állami életre való képtelenség bizonyítékaként akarják felhasználni.) A hatvanas évekre Madrid már csak Franciaország segítségével tudta uralmát fenntartani — mind gyakoribbak lettek a helyi lakosság felkelései. A kolonializmus elleni harcban a szomszédos országok — akkor még egységes — támogatásán túl elvi jelentőségű volt az ENSZ 1965-ben hozott határozata, amely kimondta a szaharai nép önrendelkezési jogát. A térség országainak együttműködése épp akkor szakadt meg, amikor Spanyolország — nemzetközi és belső okok nyomására — népszavazás engedélyezésére kényszerült. A tényleges függetlenség elérését a Franco-kormányzat szinte utolsó lépéseivel, hetekkel a diktátor halála előtt mégis megakadályozta: előbb titkos szerződést kötött Marokkóval és Mauritániával a foszfátkincs közös kiaknázásáról, majd 1975 végén megegyeztek Spanyol-Szahara felosztásáról ez utóbbi két ország között. így a spanyol csapatok kivonulása tulajdonképpen őrségváltássá alakult át: a terület nagyobb — s gazdagabb — részét Marokkó, déli harmadát pedig Mauritánia foglalta el. Mindezt anélkül, hogy az ország lakosságának bármilyen módot adtak volna a jövője felőli döntésre. A megszállás indoklásául történelmi indokokat és nyelvi-etnikai rokonságra való hivatkozást használtak fel. A függetlenségért küzdő Polisario Front, amely 1973 óta felszabadító mozgalom és irányító politikai párt egyszerre, mégsem tett le céljáról : 1976. február 27-én kikiáltották a Szaharai Arab Demokratikus Köztársaságot. Oázis«erödítmények Az utóbbi évek eseményeit a következőkben lehet összefoglalni : a Nyugat-Szahara A kettéosztott ország térképe bekebelezésére irányuló tervek kudarcot vallottak Franciaország tevőleges segítsége ellenére is. Katonai vonatkozásban: a Polisario jól szervezett, gerillaharcot folytató és a sivatagi körülményekhez tökéletesen alkalmazkodó hadseregét nem tudják legyőzni, sőt a harcok kiterjedtek Marokkó és Mauritánia területére is. A megszállók jórészt megerősített városokba és oázisokba szorultak vissza. Politikai szempontból: eredményes a Polisario államszervező tevékenysége, nemzeti tanácsot alakítottak, tudatos telepítési és gazdaságfejlesztési programot hajtanak végre és gyakorlatilag szabályos kormánytevékenységet folytatnak. Végül: az ENSZ újból Nyugat-Szahara önrendelkezése mellett foglalt állást és az Afrikai Egységszervezet a tervek szerint külön ülésen fogja vizsgálni a kérdés békés megoldásának lehetőségét. Mert ez a lényeg: el kell érni a konfliktus tárgyalásos rendezését. Diplomáciai háttér Ennek esélyei megnőttek a nyáron Mauritániában lezajlott hatalomátvétel óta. Az új kormány hajlik a Polisario fennhatóságának elismerésére, erre kényszeríti a sokszorosára duzzadt hadsereg moráljának romlása és mindenekelőtt katasztrofális gazdasági helyzete. Katonai célokra fordítják a költségvetés majd 65 százalékát (bár e kiadások egy részét szaudi és kuvaiti pénzügyi támogatásból fedezik). Jószándékát bizonyítandó, a Polisario válaszképpen fegyverszünetet hirdetett Mauritániával szemben, s ezt később határozatlan időre meg is hosszabbította. Mindezt természetesen feltételei változatlanul hagyásával: a külföldi csapatok kivonásának és az önrendelkezés biztosításának követeléséből nem engedhetnek. A kérdés kulcsa tehát pillanatnyilag Marokkó magatartása: II. Hasszán király viszont — aki szándékai szerint „rendfenntartó” szerepet akar játszani az egész Magh- reb-térségben — egyelőre elzárkózik a békés rendezés elől. Rabat ezen túlmenően ösz- szekapcsolja a nyugat-szaha- rai problémát egyéb határvitával is. Arra hivatkozva, hogy a Polisario az algíri kormány közvetlen katonai segítségét élvezi, azzal fenyegetőzik, hogy adott esetben akár Algéria területére is kiterjeszti a harcot. Marokkó- hosszú ideig Franciaország bátorítását is élvezte, a háttérben megbúvó érdekek és kapcsolatok rendszere azonban az utóbbi időben számottevően módosult. A Franco utáni Spanyolország szintén támogatja a szaharaiak önrendelkezési jogát. Erre Mad- ridot elsősorban egy reálisabb Afrika-politika kialakításának szükségessége vezette. Kétségtelen, hogy a jelenleg folyó sokirányú próbálkozás egy része a szaharai felszabadító mozgalom képviselőit megkerülve folyik. A diplomáciai manőverezések során népszavazási, föderációs vagy autonóm státuszt biztosító kompromisszumok is felmerülnek. A Polisario Front állásfoglalása viszont egyértelmű: kizárólag olyan tervet fogadhatnak el tárgyalási alapként, amely az ország függetlenségének elismeréséből indul ki. Szándékaik határozottságát jelzi, hogy utolsó bejelentéseik szerint a fegyveres harcot kiterjesztik Marokkó egész területére. Olaj és atomenergia Nincsenek bővizű, energia- termelésre befogható folyók, a föld mélye nem rejt széntelepeket Kubában. Az elektromos energiát hagyományos olajtüzelésű hőerőművekben állítják elő, ezeket is importból táplálják: a szocialista szigetország nem rendelkezik számottevő mennyiségű saját kőolajjal és földgázzal. Az energiaszükségletek ugyanakkor növekednek. A hetvenes években a fogyasztás évi átlagban 8,5 százalékkal emelkedett. Ennek oka: a kubai népgazdaság — különösen az országnak a KGST- be történt belépése óta — gyorsuló ütemű fejlesztése, az első ötéves terv nagyszabású építkezései, ipari beruházásai. Nem kis tétel a háztartási felhasználás növekedése sem: az áruellátás nehézségei ellenére az utóbbi öt évben mintegy kétmillió, különféle elektromos háztartási gépet vásároltak a kubai fogyasztók. Mindebből könnyen megérthető, miért tulajdonítanak olyan nagy jelentőséget Kubában a nukleáris energia felhasználásában rejlő lehetőségek kihasználásának. Már épül az első — KGST-együtt- működés keretében épülő — kubai atomerőmű, amely a tervek szerint 1985-ben kapcsolódik be az ország energiaszolgáltató hálózatába, 440 megawattos kapacitással. Az elektromos energia termelésében a teljes átállás az atomerőművekre természetesen még a távoli jövő perspektívája csupán. A hőerőművek hosszú távon is főszerepet fognak játszani a kubai népgazdaságban. Ennek a realitásnak megfelelően a jelenlegi ötéves tervben is fontos helyet kap az olyan „hagyományos” erőművek létesítése, mint például a szovjet technológiával és segítséggel épülő, befejezéshez közeledő arieli „Máximo Gó- mez”, amelynek első, 100 megawattos egységét az év elején már üzembe helyezték. A nukleáris centráló és áz új hőerőművek teszik majd lehetővé a régebbi építésűek teljes rekonstrukcióját, amelyeket jelenleg még nem lehet kivonni a termelésből. Pedig egyik-másik generátormatuzsálem már igencsak megérett a nyugdíjazásra: az egységnyi villamos ener'gia előállításához 60—80 százalékkal több olajat használ fel, mint a legmodernebb technológiával dolgozó társai. A forradalom győzelmét követő államosításkor az energiaipar összteljesítménye 1 millió 760 ezer megawattóra volt. Tavaly 3,7-szer eny- nyi elektromos energiát termeltek Kubában. Szegő Gábor ÁZSIAI BIZTONSÁG Veszélyek és korlátok A Mao utáni korszak kínai külpolitikájának kibontakozása új, rendkívül veszélyes elemeket vitt Kelet- és Délkelet- Ázsia stratégiai-politikai helyzetébe. A Szovjetunió már a 60-as években felismerte e veszélyek felbukkanásának lehetőségét. Ezért hangoztatta egy széleskörű ázsiai kollektív biztonsági rendszer létrehozásának szükségességét. Mao halála óta bebizonyosodott, hogy a Kínában bekövetkezett belpolitikai változások nem hoztak pozitív módosulást Peking külpolitikájában. Sőt: azt lehet mondani, hogy e külpolitika veszélyessége Mao halálát követő korszakban annyiban fokozódott, hogy megszabadult a korábbi, ál-ideológiai kötöttségektől és jóval aktívabbá vált. Ez az aktivitás az indokínai félszigeten teremtette meg a legközvetlenebb új veszélyzónát. A kínai törekvések lényege az, hogy Peking a maga hatalmi érdekeinek szemszögéből nézve az indokínai félszigetet egy történelmileg kialakítandó kínai befolyási övezet részének tekinti. A pekingi vezetés már a vietnami nép Washington ellen vívott felszabadító háborújának idején számolt azzal, hogy e háború befejeztével Vietnam a későbbi kínai hatalmi törekvések gátjává válik. Ez magyarázta a kínai politika ellentmondásos akcióit Vietnammal szemben a felszabadító háború idején — például a területén áthaladó szovjet gazdasági és katonai segítség lassítását, vagy akadályozását. Végül: ezzel indokolható, hogy Peking akadályozta, illetve ellenezte a vietnami szabadságharc gyors, és teljes győzelemhez vezető végső szakaszának kibontakozását. Amikor a teljes győzelem e törekvések ellenére is elérkezett, Peking szemében nyomban az egységes szocialista Vietnam vált a délkelet-ázsiai aknamunka fő célpontjává. Ennek leglátványosabb — bár csak egyik — megnyilvánulása a kínai befolyás alatt álló kambodzsai vezetés Vietnam-elle- nes politikai és fegyveres provokációinak támogatása. Ezzel természetesen összefügg az a rendkívül feszült és időnként katonai súrlódásokat is okozó helyzet, amelyet a kínai politika teremtett a vietnami—kínai határ mentén. Ez volt tulajdonképpen az „előjátéka” annak, hogy Vietnam — miután a KGST teljesjogú tagja lett — novemberben barátsági és együttműködési szerződést írt alá a Szovjetunióval. E szerződés semmiképpen sem tekinthető „új katonai paktumnak”, mint ezt a pekingi és washingtoni propaganda jellegzetes egyetértéssel hagsú- lyozza. A széleskörű együttműködést előirányzó megállapodás Védelmi vonatkozású konzultációt csak olyan esetekben irányoz elő, ha a felek egyike „támadásnak, vagy támadás veszélyének” van kitéve. Az természetesen nyilvánvaló, hogy a szerződéses kapcsolat megerősíti az újjáépítés nehézségeivel küzdő egységes szocialista Vietnam helyzetét a délkelet-ázsiai befolyási övezet létesítésére törekvő kínai politikával szemben. A Peking megnövekedett aktivitása által teremtett veszélyzónák közül ez a legközvetlenebb — de nem az egyetlen. A másik, kontinentális értelemben is rendkívül kártékony akció a japán—kínai szerződés megkötése volt. Peking habozás nélkül szövetségre lépett azzal a Japánnal, amely Washington legfőbb ázsiai szövetségese, s egyben a földrész ténylegesen és méginkább potenciálisan elsőrendűnek minősíthető technológiai-katonai tőkés nagyhatalma. Peking akciói teljesen új helyzetet teremtettek Ázsiában. Ebben az új helyzetben különleges nyomás nehezedik a Délkelet-ázsiai Országok Szövetsége (ASEAN) öt tagországára. Ezek: Indonézia, Thaiföld, Fülöp-szigetek, Malaysia és Szingapúr. Nem véletlen, hogy november második felében a kínai külpolitika gyakorlati vezetője, Teng Hsziao-ping sorra járta az ASEAN-országokat. Az eddigi jelek azt mutatják, hogy stratégiai szempontból ez az út nem volt sikeres. Az ASEAN-országok láthatóan — és érthetően — vonakodtak mindenféle Peking iránti politikai kötelezettség vállalásától. Különösen érezhető ez a vonakodás, ha összehasonlítjuk Pham Van-Dong vietnami miniszterelnök kőrútjával. Ez (még a Teng utazást megelőzően) eredményesen fűzte szorosabbra a gazdasági és politikai kapcsolatokat Vietnam és az ASEAN-országok között. Az ASEAN- tagállamok különböző típusú kormányzati rendszerekben élő tőkésországok. Stratégiai szempontból azonban nyilvánvaló érdekük, hogy ne a délkelet-ázsiai hatalmi felsőbbségének zónáját szervező Pekinghez, hanem a maguk függetlenségi törekvéseinek esélyeit is növelő, független szocialista Vietnamhoz közeledjenek. —i —e. összeállította: Majnár József Azerbajdzsáni alkotók Azerbajdzsán fejlett iparral rendelkezik — bár gyapot- és szőlőtermesztése is jelentős. A legfontosabb gazdasági ág a kőolajhoz, illetve a kőolajfeldolgozáshoz kötődik — a majd kétmilliós főváros, Baku neve sokakban olajkutak, kígyózó vezetékek képét ébreszti. így érthető, hogy a budapesti Technika Házában bemutatott kiállítás nagyobb része is ezzel az iparággal van kapcsolatban: biztonsági szelepeket, nyomásmérőket, szűrőberendezéseket láthatunk. Más készülékek pedig — bolyhozógépek, kopásmérők — a textilipar szakértőinek érdeklődésére tarthatnak számot. A műszaki fejlesztést rendkívül fontos tevékenységnek tekintik Azerbajdzsánban. A több tízezer újító és feltaláló munkáját üzemi tanácsok és kollektív szabadalmi irodák fogják össze. Az ő munkájuk is hozzájárult ahhoz, hogy a szovjet köztársaság ipara jelenleg 6 nap alatt készít annyi terméket, amennyinek az előállításához a forradalom előtt egy év kellett.
